II. MenelikNevének jelentése amhara nyelven "a bölcs ember fia."
A névválasztás nem kisebb személyhez, mint I. Menelikhez köthető, aki az etióp hagyományok szerint Salamon zsidó király és Makeda királynő fia volt. A hagyomány szerint ő volt az első négus a mai Etiópia területén. (Ankobar, Soa, Etiópia, 1844. augusztus 17. – Addisz-Abeba, 1913. december 12.), eredeti neve: Szahle Mariam, Etiópia császára és Soa királya. Zauditu etióp császárnő apja és V. Ijaszu etióp császár nagyapja. Az Etióp Császárság egyik legnagyobb uralkodója, aki megállította az olaszokat az aduai csatában 1896-ban. Így történhetett, hogy Afrikában Libéria mellett csak Etiópia tudta megőrizni a függetlenségét.
Menelik útja Soa királyi trónjáig II. Menelik ősi soai uralkodócsalád leszármazottja volt. A dinasztia megalapítói, Aszfa Vosszen (ur. 1775–1808), majd Szahla Szelasszé négus (ur. 1813–1847, Menelik nagyapja) amhara uralom alá hajtották Soát és az ott letelepült oromó népességet. Mint már volt róla szó, Menelik apja, Hajla-Malakot, II. Tevodrosz 1855-ös hadjárata idején meghalt. A trón Meneliket illette, aki azonban nem volt hajlandó behódolni Tevodrosznak, ezért elmenekült. Később elfogták, és Magdala erődjében tartották fogva, ahonnan 1865-ben sikerült megszöknie. Voltaképpen ekkor kezdődik uralkodása Soában, noha sohasem mondott le a trónról öccse, Hajla-Mikaél javára.
Menelik hódításai Menelik az utolsó etióp uralkodó, akinek a nevéhez jelentős hódítások, a birodalom határainak tágítása fűződik. Reá várt a Soában letelepedett, és ősei által leigázott oromo területek pacifikálása, majd 1875-ben még délebbre, a gurágé területekre hatolt be. Délnyugaton, Welega tartományban a gurágék fegyveresen is ellenálltak, segítették őket a Vollóból idemenekült muszlimok, és talán mahdista kapcsolataik is voltak. E vidékre a godzsami uralkodó is igényt tartott, aki az Abbay-tól (Kék-Nílustól) délre számos kis oromo államot behódoltatott. Soa és Godzsam területi vitája végül az 1882-es embabói csatában dőlt el az előbbi javára, ami „Menelik útlevele volt délnyugat felé” (Bahru, 62). Welegát, Kaffát és Illubabort végül Menelik hadvezére, rasz Gobana csatolta a birodalomhoz, 1888-ban. Közben maga Menelik sem tétlenkedett: a nyugati hadjáratokat kihasználva nyugtalankodni kezdtek az arsi muszlim klánok, akiket a király vert le 1886-ban, az azulei csatában. Ezek a hódítások tették Meneliket Johannész császár egyetlen méltó ellenfelévé. Arsi ismételt pacifikálása azonban több volt, mint rendcsinálás: a cél Harar ősi emirátusának megszerzése volt. Az egyiptomiak 1885-ben elfoglalták a várost, ahol helyreállították az emirátust (addig török kézen volt). Abdullah emír nem is titkolta, hogy a környező oromo népességet igyekszik behódoltatni, Menelik azonban pontosan tudta, hogy a nagyobb veszély az európai behatolásban rejlik, ezért meg kellett előznie őket. Amikor 1886 áprilisában az emír emberei Harartól északra lemészárolták Porros olasz gróf expedícióját, eljött a cselekvés órája. Mielőtt elindult a hadjáratra, körlevelet intézett az európai uralkodókhoz (főként I. Umberto olasz királyhoz), amelyben történeti és gazdasági érvekkel legitimálta Etiópia jogát a területre. A dologban kétségtelenül van némi csalafintaság: mindenekelőtt, mire a levelek Európába érkeztek, a város meghódítása már tény volt. Másrészt, Harar és vidéke a középkor folyamán valóban Etiópia része volt, de a keresztény jelenlét sohasem volt tartós. Ráadásul Menelik ekkor még nem Etiópia, hanem „csak” Soa uralkodója volt. Ugyanakkor igaz az is, hogy ha nem lép fel határozottan, Harar előbb-utóbb valamelyik Európai hatalom gyarmataként végezte volna. 1887. január 6-án, a Csalankó-i csatában Menelik leverte az utolsó harari emír seregeit és bevonult a városba. A tartomány kormányzását Menelik unokatestvére, Makonnen Valda-Mikaél kapta meg. Menelik 1888-ra hatalmas terület ura lett, hatalmasabbé, mint amekkorát Johannész császár uralt. Sokak számára nem volt kérdéses, hogy Menelik lesz az új császár, azonban számára súlyos akadályt jelentett, hogy Johannész a halálos ágyán fiát, Mangasát nevezte meg örököséül, akit pár nappal a matammai csata után meg is koronáztak. Igazság szerint amikor Menelik értesült Johannész haláláról, Etiópiának már volt egy császára. Menelik azonban ezzel nem törődve 1889. november 3-án magát is megkoronáztatta. Ezen a ceremónián részt vett az abun (az etióp ortodox egyház feje) is, így a két koronázás közül az etióp hagyományok értelmében Meneliké volt a törvényes.
Menelik és az olaszok
Amikor 1869-ben megnyílt a Szuezi Csatorna, az európai hatalmak afrikai érdeklődése robbanásszerűen megnőtt, kezdetét vette a nyílt versengés. Nagy-Britannia 1882-ben egyoldalúan megszállta Egyiptomot, ami szükségszerűen azt is jelentette, hogy ellenőrzés alá kellett vonniuk a Nílus völgyét is, mivel Egyiptom gazdaságának mindig is ez volt az ütőere. Miután a Nílus termékeny hordalékát az etióp magasföldek esői mosták a folyóba, Anglia határozottan támogatni kezdte új európai szövetségesét, Olaszországot, gyarmati riválisa, Franciaország ellenében.
A 19. század etióp uralkodói, mint Tevodrosz is, még maguk kezdeményezték az európai kapcsolatokat, szövetségest keresve a tartományurak vagy a muszlim Egyiptom ellen. Korábban láttuk, hogy Johannész uralkodása alatt az olaszok megkörnyékezték Meneliket, akiről azt gondolták, érdektelen számára, ha északon minél nagyobb területet szereznek meg.
Az olaszok és Menelik kapcsolatai az 1870-es évekre nyúlnak vissza, amikor Orazio Antinori márki „földrajzi” expedíciója Soába érkezett. (Sőt, már ezt megelőzően is voltak Soának „olasz” kapcsolatai, Lorenzo Massaia kardinális, a dél-etiópiai Apostoli Vikariátus vezetőjének személyében.) A legelső szerződésben, amelyet Menelik és Antinori megkötött, még csupán az expedíció tagjairól volt szó, akiknek biztonsága fejében Menelik ígéretet kapott európai fegyverek vásárlására. 1882-ben már egy igazi olasz diplomata, Pietro Antonelli báró érkezett, hogy egy évvel később megkösse az első diplomáciai egyezményt Soa és az Olasz Királyság között. A szerződés biztosította a konzulok kölcsönös cseréjét, a két ország alattvalóinak szabad mozgását, a kereskedelmet és a misszionáriusok igehirdetését. Az olasz állampolgárok ezzel területen kívüliséget kaptak Soában (konzuli bíráskodás), továbbá Soa lehetőséget kapott arra, hogy külügyeit Olaszország közvetítésével intézze. A következő szerződés 1887-ben született, a szégyenteljes Dogali-i vereséget követően (ld. az előző fejezetet), amikor is az olaszok 5000 Remington puskával próbálták megvásárolni Menelik semlegességét Olaszország és Johannész császár konfliktusában. A szerződés egyik pontja a későbbiek fényében különösen ironikus, ugyanis Etiópia ígéretet tett arra, hogy a kapott fegyvereket nem fordítják olaszok ellen, az olaszok pedig nem annektálnak további etióp területeket. A sorsdöntő szerződés 1889 májusában köttetett meg a Volló tartománybeli Wuchalé-ban (olasz írásmódja: Ucciali). Menelik ekkor már egész Etiópia uralkodója volt: március 25-én, 16 nappal Johannész halála után császárrá nyilvánította magát. Az újabb egyezményben Menelik, mint császár elismerte az addig északon megszerzett olasz területeket. A szerződés végzetes pontja a 17. cikkely lett. Egy – feltehetően szándékos – fordítási pontatlanságból kifolyólag a szöveg olasz változata kimondta, hogy Menelik köteles olasz közvetítéssel intézni Etiópia külügyeit, más szóval minden diplomáciai lépéséhez Olaszország jóváhagyását kellett kérnie. Az eredeti amhara nyelvű szöveg ezzel szemben az olasz közvetítést, csak mint lehetőséget hagyta jóvá. Az olaszok kezdettől fogva saját értelmezésüket hangoztatták, vagyis, hogy Etiópia a szerződéssel olasz protektorátussá vált. Ezt a nagyobb európai hatalmak, Oroszország kivételével, el is ismerték. A következő években az olaszok minden erőfeszítése arra irányult, hogy sajátos felfogásukat Menelikkel is elismertessék, miközben az 1890 óta Eritreának nevezett területen igyekeztek olasz hűségre esketni a tigré hercegeket. E téren jelentős siker volt, amikor Johannész fia, rasz Mangasa tette ezt meg 1891-ben. A Wuchaléi Szerződést 1890 márciusában kiegészítették a Denghelti Konvencióval, amely lehetővé tette Menelik számára, hogy Tigré élére törvényes soai kormányzót nevezzen ki. Ez azonban csak egy újabb feszültségforrás lett.
Addisz Ababa megalapítása
Menelik idejéig az etióp uralkodók amolyan „vándorló” udvartartást folytattak, ami az erősen feudális jellegű gazdaság következménye volt. Ez azt jelentette, hogy területeiken több megerősített központot létesítettek, amelyek között folyamatosan vándoroltak, bár e központok között általában mindig volt egy kitüntetett hely, mint például Johannész esetében Makallé, vagy a soai uralkodók esetében Ankobar. Menelik, hódításai során több újabb központot erősített meg, amelyek egyike 1881-től az Entotto nevű hegyen volt. Az állandó jellegű épületek építése 1882-ben kezdődött, majd 1886–87-ben, miközben Menelik a harari hadjárattal volt elfoglalva, felesége, Taitu, a hegyekből az alant húzódó völgybe (Finfini) költöztette az udvart, ahová a számtalan meleg vizű forrás csábította. A hely később az Addisz Ababa (Új Virág) nevet kapta. A település azonban ekkor még mindig csak egy volt Menelik székhelyei között, sőt az uralkodó egy ideig nem is ezt akarta végleges fővárosává tenni, hanem a 60 km-re nyugatra fekvő Addisz Alemet, ahol már a császári palotát is felépítették. Addisz Ababa csak 1892-től számítható Etiópia fővárosának, amikor végül itt (is) felépült a palota (gebbi), és a külföldi képviseletek is ide tették székhelyüket.
A Nagy Éhínség
Bár a középkori forrásokban is bőven találhatunk adatokat arra nézve, hogy a parasztság nagy része olykor nyomorgott, ezek többnyire a feudális rendszer túlkapásainak és a katonai rekvirálásoknak voltak köszönhetők. 1888 és 1892 között azonban korábban sohasem tapasztalt éhínség sújtotta a birodalmat, amely a nép emlékezetében, mint Gonosz Napok (Kefu Qan) maradtak meg. A katasztrófa nem csupán Etiópiát érintette, hanem kiterjedt Kelet-Afrika és Szudán más részeire is. Maga az éhínség több ok szerencsétlen egybeesésének következménye volt. A közvetlen kiváltó okok közül kiemelkedik az a tény, hogy az olaszok behurcolták Eritreába a marhapestist, aminek következményeként számos régióban (főleg Eritrea, Tigré, Volló) a marhaállomány 90–100%-a elpusztult. A természeti katasztrófát emellett szokatlan szárazság és sáskajárás is súlyosbította. Az okok azonban ennél mélyebben is gyökereznek: a csaknem egy évszázadon át tartó folyamatos háborúk következtében az élelemtermelő parasztság életfeltételei drasztikusan romlottak, a békés földművelés egész tartományokban vált lehetetlenné. Ahol mégis arattak, ott a katonaság élte fel a termést. Az újabb kutatások azt is kimutatták, hogy Észak-Etiópia természetes flórája már ekkor az elöregedés jeleit mutatta: a fás területek csökkentek, a földek termékenysége visszaesett, a marhaállomány kiesése miatt pedig a trágyázás is lehetetlenné vált. Az éhezés teljesen felborította a társadalmi normákat: a népesség semmibe vette a vallás étkezési előírásait, és a tilalom alá eső állatok húsát kezdték fogyasztani, sőt, olykor kannibalizmus is előfordult. De ami ennél is rosszabb, tömegek menekültek az öngyilkosságba az éhhalál elől. Etiópia még nem volt eléggé egységes és szervezett ahhoz, hogy a katasztrófától megkímélt déli területekről mozgósítani lehetett volna a tartalékokat. Menelik és Taitu császárné tehetetlen volt.
Az aduai csata és következményei