Bánhida (németül Weinhild) Tatabánya városrésze 1947 óta, előtte község volt Komárom vármegye Tatai járásában. Környéke már ősidők óta lakott helynek számít, amit az itt talált bronzkori, illetve a nyugati határában nemrég feltárt római kori leletek is igazolnak.
Fekvése A városrész a mai Tatabánya központjának közvetlen közelében, attól kissé délnyugatra helyezkedik el. Az átmenő forgalom által jobban terhelt városrészektől a nyomvonala választja el.
Megközelítése Bánhida történelmi központját áthaladó országos közút nem érinti, két főutcája az északnyugat-délkeleti irányú Kossuth Lajos utca (mely a városrész déli részén Árpád utca néven folytatódik) és az arra merőleges Dózsa György út; utóbbi köti össze a város centrális részeivel és a vasútvonal Tatabánya vasútállomásával. Nyugati széle közelében található a és a közös szakaszának Bánhida megállóhelye; az oroszlányi vonalon ma már csak személyvonatok járnak, a pápai vonalon pedig jó ideje nincs is személyforgalom.
Nevének eredete Nevét a feltevések szerint onnan kaphatta, hogy egykori tulajdonosainak egyike bán méltóságot viselt, a birtokán átfolyó Rákos nevű vízfolyás (ma Által-ér) felett itt korábban aránylag jelentős híd ívelt át, amit ezért "a bán hídjának" nevezhettek. 250px|bélyegkép|jobbra|A honfoglaló Árpád 250px|bélyegkép|jobbra|Szvatopluk
Története A bánhidai csata
Anonymus szerint itt verte meg Árpád vezér Szvatopluk seregét. 907. július 6-án Liutpold őrgróf és Theotmár salzburgi érsek vezette bajor sereg itt csatázott a magyarokkal.Bánhidai csata E győzelem emlékére avatták 1907. július 7-én a Szelim-lyuk melletti hegytetőn Európa legnagyobb, turulmadarat ábrázoló bronzszobrát. Ma a történészek véleménye megoszlik a bánhidai csatáról. Egyesek azt vallják, hogy valóban Bánhidánál zajlott le az ütközet, a település alig tizenöt kilométerre van a Dunától. Mások szerint a csatában nem is Szvapotluk, hanem a morva nagyfejedelem fia küzdött meg az Árpád vezette magyar seregekkel, és a csata nem 907-ben, hanem 894-ben zajlott le a mai Környe község határában. 250px|bélyegkép|jobbra|A Szelim-lyuk vagy Szelim-barlang
A település legkorábbi említései Az oklevelekben Bánhida néven 1288-ban említik először. A későbbi oklevelekben a Vértessomló-közeli Vitány és Tata várak szolgálatában áll a falu, esetenként királyi, máskor földesúri adomány – vagy zálogbirtokként említve. A középkori oklevelek következetesen kettő Bánhidáról szólnak, azaz bánhyda maior illetve bánhyda minor néven. Egy 1461-es oklevél nagy Bánhidát, mint Egházas Banchydát említi. Az 1500-as évektől mindkét Bánhidát Vitány várához számítják, s egyszersmind hol Fejér -hol Komárom vármegyéhez.
A települést a Budát Béccsel összekötő nagy út, vagy ismertebb nevén Budai út(Mészárosok útja) keresztezte, amelyet még a rómaiak építettek.
Bánhida az Árpád-korban már megerősített hely, s vámhely, a középkorban már városi rangja volt. Thúróczy idejében ősrégi várának romjai még láthatóak voltak.
A török hódoltság alatt Bánhida is osztozott a környék településeinek sorsában. Az első pusztításokat még sikerült túlélnie, de népessége lassan megfogyatkozott.
1541-ben még 15 portával szerepel a török adólajstromban, de 1543-ra már teljesen lakatlanná válik.
A néphagyomány szerint amikor Szulejmán szultán csapatával Bánhida felé közeledett, a környék lakosai – főleg asszonyok, gyerekek, öregek – a közeli Gerecse hegység védettnek gondolt helyére, a Szelim-lyukba menekültek. Azonban a barlangban rejtőzködőket a törökök felfedezték, a barlang száját gyúlékony anyaggal betömték és meggyújtották. Az ide menekültek mind egy szálig elpusztultak. A valóságban ez az esemény tatárjárás idején történhetett meg, az előkerült leletek alapján.
A reformáció Bánhidán A XVII. században Komárom vármegye dunántúli része a teljes elpusztultság után lassanként ismét benépesedett, a többnyire református lakosságból a tatai egyházmegyét szervezték meg. Így Tatabánya egyik elődközségében, Bánhidán 1622-ben telepedtek le református magyarok. Itt a hódoltság peremén a népesség száma nem nőtt jelentős mértékben, sőt időnként csökkent, de azért 1650-től már van a bánhidaiaknak is egyházuk. A református hit elterjesztésében nagy szerepe lehetett Tzene(Czene) Péternek, aki Érsekújvárban és Samarján „paposkodott”. Neki tulajdonítja a „szapi igen régi matricula” Pozsony, Győr és Komárom vármegyék „nyomósabb” reformációját: „aki olyan ékesen és pontosan tudott beszélni, hogy második Kálvinnak hívatták”.
Ez a terület akkor Samarjai Máté Jánoshoz, Halászi mezőváros (ma falu a Szigetközben, Mosonmagyaróvártól kb. 4 km-re) felsődunamelléki szuperintendense alá tartozott. Pataki Márton barsi esperes Szilágyi Istvánhoz írott levelében felsorolta a gyülekezeteket, e szerint a komáromi-mátyusföldi egyházmegyétől hamarosan levált az önálló tatai egyházmegye, 1652-től már Bánhidát is ebben találjuk. 1674-ben Marosi István volt a lelkészük, aki a gályarabper jegyzőkönyve szerint Maruty István néven szerepel. Ebben az időben három Marosi István is működött a környéken, a bánhidai lelkészen kívül az egyik Kisbéren, a másik Únyon. Hogy melyik lehetett közülük az, aki 1656-ban Pápán tanított, arról sincs adatunk, vagy esetleg volt még egy negyedik Marosi István is (?!) Sőt, egy későbbi összeírásban (Győr)Szemerén szerepel egy Marosi István... , nem is beszélve Marosi P. Istvánról, aki költőként is jelentős Egerespatakon. Szóval ezek után megállapíthatjuk, hogy a Marosi István név a 17. századi református lelkészek között egyáltalán nem mondható ritkának...
Kocsi Csergő Bálint tudósítása szerint a tatai egyházkerületben Csáky László országbíró (Léva, Tata, Pápa örökös kapitánya, királyi tanácsos és kamarás) által vezetett üldözéssel a református polgárokat „több más emberrel együtt igen szennyes és szúk, lélegzetet is elállító börtönökbe vetették, és miután az előkelők számára sírokat készítettek, halállal fenyegetve oly sokáig gyötörték és rémisztgették őket, amíg .. az ellenfél fáradt el, és akarata ellenére is szabadon kellett, hogy bocsássa őket. Bánhida református lakói ekkor még megmenekültek a katolikusok általi üldöztetéstől, még hozzá úgy, hogy szabad vallásgyakorlatukat megtarthatták, mivel a török adófizetői lettek. A töröknek pedig csak mozlim(igazhitű) és gyaur(hitetlen) létezett, teljesen mindegy ez utóbbin belül milyen felekezet. Így a török alatt Bánhidának és a környék településeinek is „saját iskoláik vannak és többnyire latin nyelvű triviálok”. Ez az állapot a török kiűzése és a Rákóczi szabadságharc után változott meg, amikor 1711-ben Esterházy József kitiltotta a protestáns lelkészeket és uradalma területéről.
Azért maradt néhány református lakos Bánhidán a későbbiekben is, például Bánhidi Nyikus Mihály leányával kötöttek házasságot 1720. február 20-án. A reformátusok titokban, házaknál tartják az istentiszteleteket, bibliaolvasást, fontosabb eseményeknél Tatára mennek be anyakönyveztetni az eseményeket.A török tehát nem avatkozott bele a vallási küzdelmekbe, nagyobb türelmet tanúsított a gyaurok iránt, mint azok egymás iránt...Sőt olyan is előfordult, hogy adómentességet adtak a betelepülőknek, mint például Omár esztergomi aga 1647-ben a Tarjánba települőknek. . Azért, mielőtt a törökökről valami ideális képet alkotnánk, a török is pusztított, például Csolnok református templomát a faluval együtt ők égették fel, vagy 1663-ban Érsekújvár elfoglalásakor a reformátusok templomát elvették és török templommá alakították.
Marosi István elkerülte a pozsonyi vésztörvényszéket, ehelyett Csáky László börtönébe került még a per előtt. Csáky kifosztva mindenéből, börtönbe vetette. Ő maga írta le kegyetlen sorsát a tatai református gyülekezethez küldött levelében: „…citáltatván én is amaz pozsonyi extra ordinariumra, ottan mindgyárt a falunak földes ura Gróf Csáky László a vádat megelőzni akarván, éjszakának idején házamra feles fegyvereseket külde, akik csak egy jó hasznos vas szeget is házamban nem hagyván, minden javacskáimat fel prédálták és magamat megkötöztetvén Tata városában fel vivének és vasra vervén alkalmas ideig sanyarú fogságban tartottak, az melybül végre nagy méltatlan fizetés által szabadított meg Isten, a melyet, a melyet én az én tehetségemből meg nem szerezhettem, mivel semmi sem maradtam, hanem az embereknek embersége által lett, akiket bizonyos terminusra kell megelégítenem.” - Kéri ezért a tatai hittestvéreit, az egyház elöljáróit „ az Úr Jézus Szerelmére”, hogy azokból a közönséges jókból, melyekben Isten sáfárokká tette őket, legyenek illendő segítséggel, megemlékezve az Úr Jézus taníttatott irgalmasságával, hogy ha úgy tetszik az Úrnak, még az ő emberségük által is terjedjen az Úr dicsősége. A tatai gyülekezet valószínűleg biztosan segített Marosi váltságdíját kiegyenlíteni, rokonsága is valószínűleg itt élt. Hogy mi lett további sorsa, arról keveset tudunk. A tatai egyházmegye anyakönyveinek egy része a 2. világháború idején eltűnt, 1713-tól vannak adatok. Ezek egyik része olvashatatlan, a másik része sietősen írott és keverednek benne a születési, halálozási és házassági adatok. (Ez utóbbinál viszont a vőfély neve legtöbbször szerepel...) Érdekessége, hogy a személyeknél közli a ragadványneveket, így találkozhatunk „ nagyfejű”, „kopasz” és „sánta” megkülönböztető nevekkel. A tatai egyházmegye egyházlátogatási jegyzőkönyvei az 1813-as évvel kezdődnek a Pápai Református Levéltárban. Megyei társa, Kocsi Csergő Bálint sem említi a per után három évvel írt összeírásában. Ha szerencsésen kiszabadult a börtönből, akkor hová került? Visszatért Bánhidára, vagy az ország keleti, „nyugodtabb” részére költözött? Ezt a rabok hozzátartozóinknak levelei bizonyíthatják, akik 1676. június 10-én azt írják, hogy az érsek és Csáky László ismét erősen dühöngenek többek ellen, saját birtokaikon, Alsó-Magyarországon, vagy pedig biztosabb helyekre, a török uralma alá vonulva, más egyházakba hivatván meg lelkészeknek, a meghívást el is fogadták.
Az utolsó nagy török támadás Bécs ellen Kara Musztafa vezetésével 1683-ban Tatán és környékén nagy pusztulást okozott. A bánhidai lakosság nagy része elmenekült vagy elpusztult, leégett a Mátyás király építette katolikus templom. A török elleni felszabadító háborúk nagyobb pusztítást vittek végbe, mint a megközelítőleg 150-éves török uralom. A török kiűzése egyet jelentett a reformátusok elűzésével, bár más forrás szerint a vegyes vallású településeken a katolikusok is a prédikátoroknak adóznak a katolikus papok hiánya miatt. 1685-1713 között a komáromi egyházmegyének egyáltalán nincs püspöke, a „valóságbeli háborgatások miatt”. A bánhidai gyülekezet a 18. század első felében enyészett el, bár egy adat szerint 1715-ben még volt egyházi szolgája. A lelkészi díjlevelek tanúsága szerint: „Bánhidai prédikátor, 1787. A helyet most mind katolikus tótok lakják, ha 1712-ben sem tudtak ennek állapotjáról, régiségéről semmit, hát mi most vajjon mit tudhatnánk.” És 1880. „Az üldöztetések miatt megszűnt a gyülekezet.”
A szlovákok betelepítése
bélyegkép|150px|Esterházy József, a szlovákok és németek betelepítője 150px|bélyegkép|Az 1848/49-es emlékmű 150px|bélyegkép|Bányászegyenruha A lakatlanná vált település csak 1623-ban kezdett újra benépesedni, de népességének száma állandóan változott, s csak a felszabadító háborúk után kezdett benépesülni magyar és szlovák lakosokkal. A török kiűzése után, a németekhez hasonlóan őket is az Eszterházyak telepítették be Bánhidára valószínűleg Trencsén, Nyitra, Pozsony megyéből és Morvaországból, részben a református magyarok ellensúlyozására. Ebben az időszakban önként is költöztek ide jobbágyok, egyszerűen ideszöktek, ez a jelenség az úrbérrendezésig nem számított ritkának.