Anton Szemjonovics Makarenko (oroszul: Антон Семёнович Макаренко; Harkovi kormányzóság, Szumi járás, Bilopilja, 1888. március 13.Juliánus naptár szerint 1888. március 1. – Golicino (43 kilométernyire Moszkva mellett), 1939. április 1.) szovjet író és pedagógus. Pedagógiai elméletét a Gorkij, majd a Dzerzsinszkij-telepeken fejlesztette ki és finomította tovább. Itteni munkájáról és pedagógiai elveiről képet ad háromkötetes regénye, a Pedagógiai hősköltemény.

Élete Ifjúsága Szegény proletárcsaládból származott: apja a Déli Vasúti Műhely mázoló munkása volt. 1904-ben elvégezte a négyosztályos polgári iskolát a Poltavai kormányzóság Kremencsug nevű városában.

Tanárként 1905. szeptember 1-jétől 1911. szeptember 24-éigA régi orosz naptár szerint (juliánus naptár szerint 1905. szeptember 13-ától 1911. október 8-áig) a Dnyeper melletti Krjukov-lakótelepen tanított a Népoktatásügyi Minisztérium alá tartozó kétosztályos vasúti iskolában. 1905-ben ismerkedett meg a marxista eszmével, melynek híve lett. Az 1905-ös forradalom alatt titkos gyűléseket tartott a telepi iskolában, majd megszervezte a Déli Vasúti Tanítók Kongresszusát. 1911 szeptemberében áthelyezték egy másik kétosztályos vasúti iskolába Dolinszkojéba. Végül 1914. augusztus 1-jénJuliánus naptár szerint 1914. augusztus 13-án a Poltavai Tanítóképző hallgatója lett.

Katonaként 1916. szeptember 20-ánJuliánus naptár szerint 1916. október 2-án behívták a hadseregbe, ám egyre rosszabbodó rövidlátása miatt 1917. március 19-énJuliánus naptár szerint 1917. március 31-én felmentették a katonai szolgálat alól.

Gorkij-telep

A fiatalkorú bűnözők számára Poltava közelében 1920-ban szervezett nevelőintézet volt a Gorkij telep. Vezetője 1928-ig Anton Szemjonovics Makarenko volt. 1923-tól az Ukrán Közoktatásügyi Népbiztosság kísérleti intézményeként tartották számon. 1922-ben vette fel Makszim Gorkij nevét. Makarenko irányításával sajátos nevelőintézménnyé fejlődött, és nemzetközi érdeklődést is kiváltott. A telep egy idő után Harkov közelébe költözött („Kurjázs”), Makarenko itt dolgozta ki a közösségi nevelés elméleti és gyakorlati kérdéseit.

1928-ban maga Gorkij is meglátogatta a telepet.

Dzerzsinszkij-kommuna

Pedagógiája Makarenko pedagógiájának középpontjában az önigazgató kollektíva áll, amely lehetővé teszi egyrészt a társadalom számára hasznos állampolgárok nevelését, másrészt az autonóm személyiség létrejöttét. Ezért Makarenko pedagógiájának egyik legfőbb jellemzője a kollektivizmus. Elvei szerint az egyén nevelése önmagában nem képzelhető el (ezért sem volt híve az akkoriban divatos reformpedagógiának vagy ahogy akkor hívták paedológiának), a gyerek önmagából való fejlődését így szükségképpen elvetette, ami megfelel a szociálpszichológia mai ismereteinek. Makarenko hangsúlyozta, hogy nem pusztán a kollektíván belüli kapcsolatok fontosak a nevelésben, mert a fejlődés igazi forrása a kollektíva külső kapcsolatai. Ilyen módon a makarenkói elméletben a kollektíva élete mechanizmus, amely közvetíti a társadalom különböző hatásait az egyén felé és lehetővé teszi azt, hogy e hatásokat internalizálja, belsővé tegye. Ezzel az általános társadalmi jellemzők, hatások az egyénre jellemző sajátos formát ölthetik, azaz az egyén valóban egyedivé és autonómmá válhat.Anton Makarenko: Collected Educational Works in Two Volumes, Vol. I, Moscow, 1957 Hogy feladatát elláthassa, a közösség önigazgatásának formai elemei mellett (gyerekek közgyűlése) Makarenko kiemelte a munka szerepét az iskolában (amely egyszerre teremti meg a jövő egyre gazdagabb szükségleteinek létrejöttét és kielégítésének feltételeit és a belülről jövő fegyelmet), valamint radikálisan átértelmezte a fegyelmezés és a büntetés koncepcióját.

„Makarenkói pofon” Az első eset Makarenkóról a legtöbbeknek Magyarországon az úgynevezett "makarenkói pofon" jut eszükbe. Valójában két eset leírása szerepel a Pedagógiai hőskölteményben, amikor Makarenko testi erőszakhoz folyamodott.

1920-ban rendkívül nehéz körülmények között kezdte el megszervezni a Gorkij-telepet. A polgárháború még javában tartott, a növendékek és a személyzet élelmezését, ruhával való ellátását még nem oldották meg. A telep első növendékei félig felnőtt tizenévesek voltak, akik addig a városokban, pályaudvarokon, vonatokon lopásból tartották fenn magukat (ők voltak az akkoriban ún. fiatalkorú bűnözők). Az első hónapokban ezek a fiatalok továbbra is bejártak a városba lopni, a Gorkij-telep kevés vagyonát is széthordták, Makarenko és a két pedagógusnő (Jekatyerina Grigorjevnya és Lidocska), illetve a telep gondnoka (Kalina Ivanovics Szergyuk) sehogy sem tudta megakadályozni ezt a tevékenységüket. A fordulópontot az az eset jelentette, amikor Makarenko felszólította a növendékeket, hogy "Gyerünk ki fát vágni, mert elfogyott a tüzelőnk!". Erre ők gúnyosan feleltek, hogy eszük ágában sincs, hiszen a pedagógusok és a gondnok úgyis kénytelen lesz fát vágni nélkülük is. Makarenko ekkor lekevert egy pofont a gúnyolódó növendéknek, Zadorovnak. Zadorov ez után kezet nyújtott Makarenkónak, és mivel a többiek előtt is tekintélye volt, innentől kezdve a fegyelem javulásnak indult a Gorkij-telepen. Makarenko a hatást úgy magyarázta, hogy érzelmeinek ilyen nyílt és korlátot lebontó megnyilvánulása megváltoztatta Zadarov felfogását róla, és ez lehetővé tette kapcsolatának megváltoztatását először Makarenkóhoz, majd a fejlődő kollektívához.

A második eset A Gorkij-telepen bizonyos okokból elterjedt az antiszemitizmus: a zsidó származású kisgyerekeket folyton zaklatták és bántalmazták társaik. Makarenko mindent megpróbált, hogy végére járjon a dolognak, de a gyerekek nem mondták meg, hogy ki a bűnös, mert féltek a további zaklatásoktól. Előbb-utóbb mégis kiderült. Makarenko annyira ki volt kelve magából, hogy az asztalán lévő írógépet hozzávágta a növendékhez (nem találta el), majd egy székkel támadt rá. Ekkor már szerencsére többen lefogták és megnyugtatták.

A hirtelen ráhatás pedagógiája A Makarenkói pofon legendájának ez lehet az egyik alappillére. A másik forrása valószínűleg a makarenkói hirtelen ráhatás pedagógiája. Ez alapján a makarenkói pedagógiából egyrészt a közösség szintjén megnyilvánuló magas fokú fegyelemre való nevelés tűnt ki elsőre, a másik pedig a hirtelen ráhatás módszere. Makarenkónál azonban sem a fegyelmezés, sem a hirtelen ráhatás módszere nem testi fenyítést jelent. Makarenko több tanulmányában leírja, hogy a testi fenyítést mélyen elítéli. A fent leírt két esetet pedagógusi pályájának mélypontjaként jellemzi. A hirtelen ráhatás pedagógiája a pedagógus részéről olyan váratlan mondatot, gesztust jelent, melynek hatására a növendék körül "megfordul a világ", kicsúszik a lába alól a talaj, lehetetlenné teszi a meglévő viselkedési formák folytatását. Makarenko írásaiban erre számos példát találunk. Makarenko szerint ilyenkor olyan folyamatok indulnak meg a növendékben, melyek során átgondolja eddigi viselkedését. Ennek oka, hogy valamilyen módon ellentmondásba kerül önmagával: például összeegyeztethetetlennek érzi saját ellenséges viselkedését a pedagógus váratlan nagyvonalú cselekedetével. Ilyen módon a pedagógus segít kilábalni a gyereknek a nehéz helyzetéből, méghozzá olyan módon, ahogyan direkt rábeszéléssel vagy a gyerekkel szembehelyezkedő fegyelmezéssel lehetetlen volna. Makarenko természetesen nem ezt tartotta a nevelés egyedüli módszerének, de tény, hogy sok esetben sikerrel alkalmazta.

A "Makarenkói pofont" tehát leginkább legendaként jellemezhetjük, mely a szájhagyomány útján terjed ma is, de valóságos alapja csupán kevés van.

Fegyelmezés Az önigazgató közösség alapja a fegyelem volt. Ez a fegyelem azonban lényegesen különbözik a ráerőszakolt fegyelemtől. A fegyelem alapja Makarenko híres mondása: "Követelek tőled, mert tisztellek" volt. A követelmény az egyénnel szemben és az egyén tisztelete tehát Makarenkonál ugyanannak a dolognak két dialektikusan összefüggő oldala volt. Természetesen az egyén és a kollektíva között gyakoriak a konfliktusok és ebben a helyzetben a fegyelmezés is (olykor erőszak formájában) szerepet kap. Azonban két lényeges dolgot kell megjegyezni ezzel kapcsolatban. Egyrészt a kollektíva válasza az egyénnel szemben, aki megsértette a kollektívával szembeni kötelezettségeit humánus volt és a fegyelem és a tisztelet újbóli összekapcsolását célozta. Másrészt a kollektíva beavatkozása a közös érdekeken és az egyéni érdekek egységén alapult. A szabályokat a kollektíva minden tagja együttesen alkotta meg (vagy tette magáévá a hagyományokat), így maga a fegyelmezés nem külső, hanem belső volt. Ilyen módon a fegyelmezés nem az egyéniséget nyomta el, hanem ellenkezőleg, az egyéniség kibontakozásának adott teret.

Folyamatában a fegyelem és fegyelmezés külsődleges dolgokkal kezdődött, mint például a reggeli gyülekező, a napiparancs felolvasása, tornagyakorlatok, felvonulások. Alapelv volt, hogy ha egy utasítást kiadtak, azt végre kellett hajtani. Mindezeket azonban Makarenko csak kezdeti lépéseknek tekintette, mert bár a fegyelem feltételei voltak, de külsődlegesek az egyén számára. Az igazi fegyelmet úgy tekintette, mint az egyénnek azt a tevékenységét, amelyet legjobb tudása szerint végez. A fegyelmezés tehát ennek szolgálatában állt.

Mivel fegyelmezéskor a kollektíva közösen lépett fel tagjainak közös és egyéni érdekében, így a gyerekek közössége végezte tagjai nevelésének jó részét. Ehhez az egész nevelés teljes demokratizálására volt szükség.

A kommuna: önkormányzatos iskola A 20-as évek közepéig a telep fő irányító testülete a Parancsnokok tanácsa volt, amelyben Makarenkonak vétójoga volt. A 20-as évek második felében azonban Makarenko egyre inkább a teljes közösség közgyűléseire kezdett támaszkodni. A közgyűlés döntött minden fontos ügyben: az élelmiszer és alapanyagok beszerzése, a kommuna műhelyeinek és mezőgazdasági létesítményeinek működése, a közgyűlés által szabott szabályokat megsértő gyerekek büntetése, stb. A közgyűlésben Makarenkónak ugyanolyan felszólalási és szavazati joga volt, mint a gyerekeknek! Egy alkalommal, amikor mégis nagyobb hatalmat akart gyakorolni, először megvonták tőle a felszólalás jogát, majd azzal fenyegették, hogy kivezettetik a teremből.

A közgyűlés jogait a Parancsnokok tanácsával szemben az "osztagok" megszervezése alapozta meg. Kétféle osztag létezett: a folytonos és a kevert. A folytonos osztagok végezték a napi teendőket szigorú rotálás alapján, míg a kevert osztagokat különös vagy egyedi feladatokra hozták létre. A kevert osztagok élére a kevésbé aktív tagokat állították, így végül is a kollektíva minden tagja részt vett a kollektíva vezetésében. Ezzel a választott elit kialakulása lehetetlenné vált.

A kommuna tehát egy demokratikusan szerveződő néhány száz fős gyerektársadalom, melynek a nevelők is tagjai. Belügyeiben és külügyeiben a közgyűlés dönt. A saját maguk által hozott szabályokat a gyerekek többnyire betartották. Ritkán fordult elő szabályszegés, mivel aki ilyet követett el, annak szembesülnie kellett az egész közösség negatív véleményével. A legszigorúbb büntetés a kollektívából való valóságos vagy virtuális kizárás volt, amikor a kollektíva tagjai nemlétezőnek nyilvánították a vétkező egyént (nem vehetett részt a közös munkában, játékban, étkezésben, stb). Az elszigeteltség általában arra kényszerítette a büntetettet, hogy felülvizsgálja viselkedését.

A munka fontos szerepe