Parmai Izabella (teljes nevén Izabella Mária Lujza Antónia, , ; ; Madrid, Spanyol Királyság, 1741. december 31. – Bécs, Ausztria, 1763. november 27.), a Bourbon-házból származó spanyol infánsnő és (1748-tól) parmai hercegnő, József osztrák trónörökössel (később II. József néven német-római császár és magyar király) kötött házassága révén osztrák főhercegné, magyar és cseh királyi hercegné. I. Fülöp parmai herceg és Franciaországi Lujza Erzsébet legidősebb leánya, XV. Lajos francia király unokája, Mária Terézia magyar királynő menye.
Házassága alatt tudományos, vallásos és filozófiai műveket írt; tizenkilenc, részben befejezetlen írása maradt fenn. Ezekben többek között radikális gondolatokat fogalmazott meg a nők társadalmi helyzetéről, teljes egyenjogúságuk mellett érvelve. Életében egyetlen írása sem jelent meg. A halálát követő évben anyósa, Mária Terézia, kiadatta Méditations chrétiennes (Keresztény elmélkedések) című, a halálról katolikus szempontból gondolkodó művét. Életrajzai több írását is közölték részben vagy egészben.
Míg férje érzéseit nem tudta viszonozni, szoros kapcsolatba került sógornőjével, Mária Krisztina főhercegnővel, aki iránt viszonzott romantikus, talán szexuális érzelmeket táplált. Magányos gyermekkora, anyja váratlan halála, érzelmileg megterhelő házassága, bűnösnek érzett (valószínűsíthető) homoszexuális viszonya, illetve négy terhesség három év alatt tönkretették testi és lelki egészségét. Depresszióban vagy bipoláris zavarban szenvedett, öngyilkos hajlamai voltak. Röviddel huszonkettedik születésnapja előtt hunyt el fekete himlőben. Egyetlen gyermeke, Mária Terézia főhercegnő élte túl, aki azonban hét évesen meghalt.
Élete Származása, testvérei Izabella spanyol infánsnő 1741. december 31-én született a Madrid melletti Buen Retiro-palotában, szüleinek első gyermekeként. Édesapja Fülöp spanyol infáns (1720–1765) volt, Parma későbbi uralkodó hercege, V. Fülöp spanyol király (1683–1746) és Farnese Erzsébet parmai hercegnő (1692–1766) harmadik fia. Édesanyja a Madame Infante-ként ismert Lujza Erzsébet francia királyi hercegnő (1727–1759) volt, XV. Lajos francia király (1710–1774) és Leszczyńska Mária lengyel királyi hercegnő (1703–1768) legidősebb leánya. Apja és anyai nagyapja elsőfokú unokatestvérek voltak.
Lujza Erzsébet tizenkét éves volt, amikor 1739-ben hozzáadták a tizennyolc éves Fülöp infánshoz, hogy erősítsék a Bourbon-ház francia és spanyol ága közötti kapcsolatot. Mint a francia király elsőszülött leánya, csalódást okozott neki, hogy egy harmadszülött fiú felesége lett. Becsvágyó és határozott nőként hamarosan vezető szerepet szerzett magának a Bourbonok politikájában. Férjével, akit eleinte unalmasnak és ostobának talált, Lujza Erzsébet idővel barátságos viszonyt alakított ki, bár leginkább kisöccseként kezelte a nála hét évvel idősebb férfit. Anyósával, Farnese Erzsébettel, Spanyolország tulajdonképpeni uralkodójával, hamar megromlott a viszonya, mivel a királyné féltette tőle fia feletti befolyását. Idővel a két nő megtanult együtt dolgozni Fülöp infáns érdekében.
Két testvére tíz évvel Izabella után született, mivel apja nyolc évig az osztrák örökösödési háborúban szolgált, távol tartózkodott feleségétől, majd Lujza Erzsébet élt kilenc hónapot Versailles-ban, családjánál:
Izabella Mária Lujza Antónia spanyol infánsnő, később parmai hercegnő (1741–1763) Ferdinánd parmai herceg, spanyol infáns (1751–1802), később Parma, Piacenza és Guastalla uralkodó hercege. Nővére, Izabella egyik sógornőjét, Mária Amália főhercegnőt (1746–1804) vette feleségül. Lujza Mária Terézia Anna parmai hercegnő, spanyol infánsnő (1751–1819), később Mária Lujza néven spanyol királyné, unokatestvére, IV. Károly spanyol király (1748–1819) felesége.
Gyermekkora Madridban balra|bélyegkép|A kétéves Izabella (jobbra) unokatestvérével, Mária Izabella Anna nápoly-szicíliai hercegnővel, a spanyol királyi család Louis Michel van Loo által 1743-ban készített csoportképének részletén.bélyegkép|Izabella édesanyjával, Lujza Erzsébet parmai hercegnével Jean-Marc Nattier 1750-es festményén.Lujza Erzsébet tizennégy éves volt, amikor két napos, nehéz vajúdást követően megszülte Izabellát. Két hónappal később, Farnese Erzsébet kívánságára (aki el akarta őt távolítani feleségétől), Fülöp infáns bevonult, hogy az osztrák örökösödési háborúban szolgáljon. Legközelebb Izabella nyolc éves korában találkozott a feleségével és gyermekével. Lujza Erzsébet kevés szeretetet tanusított a kislány felé, akit valószínűleg tehernek érzett. Három éves korában „makacs[ként]” és „elviselhetetlen[ként]” jellemezte.
Élete első hét évét Izabella Madridban, apai nagyszülei udvarában töltötte. Nagyanyja, Farnese Erzsébet szeretettel és érdeklődéssel fordult az unokája felé, fejlődéséről beszámolt fiának írott leveleiben. A levelek tanúsága szerint Lujza Erzsébet ritkán bánt kedvesen a leányával, türelmetlen volt vele, és amikor Izabella rosszul viselkedett, olyan szigorúan megbüntette, hogy azt Farnese Erzsébet „katonai kiképzéshez” hasonlította. A személyzetnek Fülöp infáns megparancsolta a testi fenyítés alkalmazását, amivel Lujza Erzsébet is egyetértett.
Izabellát egy aya (nevelőnő), a francia származású özvegy Gonzalez őrgrófné, született Marie-Catherine de Bassecourt-Grigny, (később Borghetto őrgrófnő. Izabella szoros kapcsolatba került az ayával, ami kiváltotta anyja féltékenységét. Neveltetésének célja az volt, hogy megfeleljen a hercegnőkkel szemben támasztott korabeli elvárásoknak. Saját visszaemlékezései szerint Izabella élénk és hangos gyermek volt, aki mindig „ugrált, felmászott valahová, leesett valahonnan”, összetörte a palota bútorait és díszeit, legszívesebben ugrálókötelezett, lovagolt vagy pillangókat kergetett, de szeretett írni, rajzolni és énekelni is. Annak érdekében, hogy az elvárt viselkedésre kényszerítse, Gonzalez őrgrófné elvette tőle az ugrálóköteleit, a lovait és a hintáit.
„Mit lehet tenni ebben a szomorú helyzetben?”, emlékezett a felnőtt Izabella, hozzátéve: „végül megtanultam észszerűen viselkedni”. Ezentúl csendesen foglalta el magát: „fejem mindig a felhők között volt, egyszerre százezer gondolattal foglalva el magát”. 1746-ban, négy éves korában a madridi francia követ megdicsérte „méltóságteljes” viselkedését. Úgy látta, Izabella máris tudja, „ki ő, kihez tartozik, és egy nap mivé kell majd lennie”. Ugyanakkor megjegyezte, milyen hidegen bánt Izabellával az édesanyja. Az infánsnő tíz éves koráig játszótársak nélkül nőtt fel, szigorú szabályok között; gyermekkorát életrajzírója, Élisabeth Badinter „magányos[ként]” jellemezte. balra|bélyegkép|A hétéves Izabella 1749-ben, versailles-i látogatása alkalmával, ceremoniális udvari ruhában, Jean-Marc Nattier portréján.
Versailles-i látogatás Az 1748-as aacheni békeszerződés értelmében Izabella apja megkapta a Parmai Hercegséget (amely korábban anyjának családjáé, a Farneséké volt). Úton új otthonuk felé, 1749-ben Lujza Erzsébet és Izabella kilenc hónapot töltött Versailles-ban, Lujza Erzsébet családjánál. Ekkor még Izabella volt a francia királyi pár, XV. Lajos és Leszczyńska Mária egyetlen unokája; nagyszülei és nagynénjei elkényeztették. A Versailles-ban töltött idő volt Izabella gyermekkorának legboldogabb szakasza, több figyelmet és szeretetet tapasztalt, mint korábban vagy később bármikor. Eleinte nehezen illeszkedett be a madridinál könnyedebb légkörű francia udvarba, nem élvezte a bálokat és előadásokat (a francia szokások szerint nyolc évesen már minden udvari eseményen részt vehetett). Jobban beszélt spanyolul, mint franciául, környezete félénknek tartotta.
Idővel élvezni kezdte új életét, főleg azt, hogy nagyapja parancsára ugyanúgy kezelték, mint a felnőtt hercegnőket. Szívesen elkísérte nagyanyját a salon de la Paix-be, ahol opera- és színházi előadásokat, koncerteket rendeztek; egy alkalommal fel is lépett Szászországi Mária Jozefa dauphine egy rendezvényén. Később egész életében levelezett anyai családjával, és a versailles-i tartózkodás végére első nyelve már a francia volt.
Élet Parmában bélyegkép|Izabella és családja egy 1757 környékén Giuseppe Baldrighi által festett képen. Balról jobbra: Ferdinánd herceg, Mária Lujza hercegnő, Lujza Erzsébet pármai hercegné, Fülöp pármai herceg, Izabella, Gonzalez őrgrófné. Izabella érkezésének idejére Parma teljesen elszegényedett, az évtizedek óta lakatlan hercegi palotákat romokban találták. Lujza Erzsébet gyakran sírt, sértésként élte meg, milyen körülmények közé került. Izabella maga sem szerette Parmát, visszavágyott Versailles-ba. Miután saját alacsony rangjába bele kellett törődnie, Lujza Erzsébet ezentúl Izabella kiházasítását tekintette fő feladatának. Kétszer utazott Versailles-ba, hogy erről a házasságról tárgyaljon, 1752 augusztusa és 1753 októbere között, illetve 1757 nyarán. Férje és gyermekei mindkét alkalommal Parmában maradtak.
Izabellának 1751-ben két testvére született: január 20-án Ferdinánd és december 9-én Mária Lujza. Anyjuk több szeretet mutatott irántuk, de a jelek szerint Izabella nem volt féltékeny erre, inkább élvezte a társaságot. Amikor Lujza Erzsébet Versailles-ban tartózkodott, Izabella tájékoztatta levelekben apjukat és anyai nagyanyjukat kistestvérei hogylétéről (anyjukkal is bizonyosan levelezett, azonban ezek az írások nem maradtak fenn). Apjuk, Fülöp herceg az év hét hónapjában külön élt gyermekeitől, hogy közelebb legyen a legjobb vadászterületekhez. November és április között két kisebbik gyermeke vele lakott, Izabella azonban külön házban maradt a nevelőnőjével.
Lujza Erzsébet távolságtartó maradt Izabellával, amit barátai fel is róttak neki. Ő azt felelte, „túl komoly” a személyisége ahhoz, hogy „összebarátkozzon” a gyermekével, Izabellának pedig „meg kellene elégednie” annyi szeretettel, amennyit kap, hiszen neki (Lujza Erzsébetnek) „hideg a természete”. Franciaország tábornagya, Adrien-Maurice de Noailles hivatalosan is felszólította a parmai hercegnét, hogy bánjon kedvesebben a leányával, mivel Versailles-ban attól tartottak, hogy Izabella házassági esélyeit ronthatják a pletykák anyja hidegségéről.. A parmai francia nagykövet biztosította a tábornagyot, hogy ezentúl több figyelmet fordítanak Izabellára, Lujza Erzsébet pedig többször is hangoztatta, mennyire szereti legidősebb gyermekét: „az egész világnak látnia kell […], mennyire szeretem őt. Azoknak, akik ismernek engem, ez bizonyos”.
Tanulmányok 1749 nyarán Izabella szülei felvették a sikeres francia komédiaszerzőt, Pierre Cerou-t, hogy birtokaikat igazgassa és történelmet, irodalmat és francia nyelvet tanítson Izabellának. 1754-ben a madridi udvar követelte Cerou leváltását, mivel kételkedtek a vallásosságában; az év áprilisában kérésükre egy francia jezsuita szerzetes, Thomas Fumeron követte Cerou-t. Őt Izabella öccse, Ferdinánd mellé vették fel, a kislánynak innentől hivatalosan nem volt tanítója. 1757-ben a katona és tudós Auguste de Keralio, 1758-ban pedig a filozófus Bonnot de Condillac apát, Jean-Jacques Rousseau, Denis Diderot és Jean le Rond d’Alembert barátja csatlakozott az udvarhoz. Izabellát azonban nem ők, hanem gyóntatóatyái, Fumeron és Belgrado tanították, kizárólag a szentek életére. Emellett folytatta a rajz, a festés és a zene gyakorlását, különösen tehetségesnek bizonyult a hegedűn és a csembalón. Életrajzírója, Badinter szerint későbbi széles műveltsége (ismerte a korabeli hadelméletet, képzett volt történelemből és nagy hatással voltak rá a felvilágosodás gondolatai) mutatja, hogy részt vett Keralion és Condillac öccsének szóló előadásain, bár erre közvetlen bizonyíték nincs.