bélyegkép|253px|Hammond L-100
A Hammond-orgona egy amerikai feltaláló, Laurens Hammond (1895. január 11. – 1973. július 3.) által 1933-ban tervezett és megépített elektro-mechanikus hangszer, melyet 1934. január 19-én szabadalmaztatott.
A Hammond orgona hangkeltése az úgynevezett generátorban kezdődik. Ebben csendes elektromos szinkronmotorral forgatott hullámos szélű acél hangkerekek találhatók, melyek mindegyike – 91 db hangkerék (C-F#) – előtt egy elektromágneses hangszedő helyezkedik el. A kerék pereme a hullámos forma miatt periodikusan hol közelebb, hol távolabb kerül a hangszedő állandó mágnesétől, és így a fluxusváltozás váltakozó feszültséget indukál. A fogak alakja közel szinuszos rezgést eredményez, amelyet szűrőáramkörök tovább simítanak, szinte ideális szinuszhullámot állítva elő. A generált hang több kilométernyi bonyolult huzalozáson és kapcsolórendszeren át jut egy egyszerű elektroncsöves előerősítőbe, majd onnan rendszerint egy külső aktív hangsugárzóba. A hangkeltés ezáltal teljesen mechanikus, minimális elektronikával közbeiktatottan. A hangszer lényege annyira bevált, hogy gyakorlatilag kis korrekciókkal gyártották 1935 és 1975 között. Kialakítása azóta is mintául szolgál sok hasonló elektromos, elektronikus orgonának. Az eredeti koncepció az volt, hogy az orgonákat templomoknak adják el, olcsó alternatívát kínálva a sípos orgonával szemben. Hamar elterjedt az akkori szalonzenében is, ill. iskolákban, klubokban, stadionokban, polgári otthonokban. Később, az ötvenes években népszerűvé vált a jazzben, bluesban, gospelben, majd az 1960-as évektől a pop- és rockzenében is.
Típustörténet 1935. június: Az első „A” típus már kiforrott technikai, formai megoldásokat tartalmazott egy lehetőség szerinti viszonylag kompakt méretben. (2×5+2 oktáv, 4×9+2 húzóregiszter, hangszín/presetváltó oktávnyi inverz színezésű kapcsolóbillentyűzet, kilences billentyűérintkezők, huzalozások, tremoló) Forma: kissé zongoraszerű orgonaszekrény négy elegáns esztergált lábon. Gyakorlatilag megegyezik a későbbi „B” megjelenésével.
1936. december: A következő „B”, „C” típusok 15 cm-rel mélyebbek, nehezebbek lettek. A hangszert némi kritika érte a túl direkt szúrós, egyenes hangjáért. Elhelyeztek ezért egy külön második, feles méretű hanggenerátort, amit kissé elhangoltak az eredetihez képest, ezáltal létrehoztak egy lágyabb, lebegő, kórushang effektet, mint pl. a tangóharmonikákon. BC, D (=CC) Külön, egy másik szinkronmotor felelt a meghajtásért. A billentyűzet szabályozható feszességű tekercsrugók helyett egyszerűbb laprugókat kapott, mely a gyártási időszak végéig megmaradt.
Új forma: a templomi sípos orgonák mintájára felül ferde fedlapos, alul ívelt, tömör oldallapokon álló C (church) orgonaszekrény.
1937. július: „E” modell, a klasszikus orgonaművek eljátszására megnövelt játékfelület „C” jellegű Tudor oldalmintázatú szekrényben. A kompakt 25 sugaras pedál helyett 32 konkáv basszuspedálrendszer, külön hangerő és tremolószabályozás manuálonként, külön választható pedál hangszínek.
1938: Kis széria az önműködően játszó Hammond orgonából a „BA” típus. Lyukkártya vezérlés, sűrített levegős meghajtás.
1941. június: Az USA-val egyetemben a Hammond is hadba lép. A „G” típus gyakorlatilag díszítetlen külsejű „C” modell, erős oldalsó hordozófülekkel frontszolgálatra. Európa irányába ugyanez „K” néven.
1945. szeptember: „BV”, „CV” modellek. A háború előtti típusok gyártásának felhagyása. Megjelenik a mechanikus vibrátószkenner. 3×2 fajta vibrátó választható ki hat állású forgókapcsolóval. Elmarad a gyengébb hatású termuláns szkenner és a méretes, nehéz kórusgenerátor a motorjával. Kissé egyszerűbb lesz a „B” típus esztergált lába. Az éles szélű (hard edge) waterfall billentyűzetet felváltották a kerekítetteb szélű, barátságosabb (smooth edge) billentyűzettel.
1948: „M” modell. Az első széles rétegeknek tervezett kis, kompakt kialakítású hangszer, csökkentett hangzásbeli és műszaki tartalommal. 2×3.5+1 oktáv, 8+9+1 húzóregiszter, beépített végerősítő hangszóróval. Formailag a szekrényes/lábas pianínók világa kisebb magassággal.
1949. július: Az „RT” típussal ismét gyártanak megnövelt méretű 32-es pedálos orgonát. A lábbasszushoz külön monofonikus basszusszintetizátor tartozik. Egyebekben azonos a „CV” típussal.
1949. december: „B2”, „C2”, „M2”, „RT2” modellek. A vibrátó billentyűzetenként választható, szelektív lett. Egy soft kapcsolóval halkabb, puhább hangzás érhető el. A hangerőszabályozás forgókondenzátorszerű alkatrésszel folyamatos hangszínváltóvá válik. (swell)
1954: könnyen húzható regiszterek (smooth drawbars) folyamatos hangerőváltással a korábbi léptetőjelleg (step drawbars) helyett.
1955. január: „B3” (3 árnyalat: dió, cseresznye, juhar), „C3” (3 árnyalat), „M3” (2 árnyalat/forma), „RT3” (2 árnyalat) modellek. A kiforrott hangzású etalon hangszerek. Monofón burkológörbe-generátor használatával lecsengő perkusszív hangzás = Percussion. Modernebb elektroncsövek alkalmazása. A B3 szekrénynél az íves billentyűfedél helyett lépcsős, lécbetétes alkalmazása.
1959: „A100” és altípusai. Újból elővették az „A” típusazonosítót, utalva hogy ismét a kevésbé mély szekrénybe sikerült építeniük konzol orgonát. A nagy „B”, „C” modellek kompaktabb szekrénybe építése saját hangrendszerrel, zengetővel. Az altípusokkal bevezetik az azonos műszaki tartalom melletti eltérő megjelenési stílusok számozását. A100 (3 árnyalat)- 101 (3 árnyalat)- 102 (2 árnyalat)- 105- 122- 143. A C3-Rt3 típus szekrénye oldaldíszítés nélkül készül. A fa billentyűzáró idomokat fekete bakelitre cserélik, a vibrátó kiválasztó gomb a sima oldalú helyett barázdált (fluted) lett, a billentyűk kábelkorbácsa textil helyett élénk színű PVC szigetelésűre változott, a vibrátó késleltető áramkör (shift line) kisebb, kompaktabb méretű lett.
1960. február 12.: Laurens Hammond visszavonul az üzem vezetéséből, nyugdíjba megy.
1961: „L100”, „M100” és altípusai. Újfajta konzolosan túlnyúló, vágott billentyűzet, nyelvkapcsolók, gazdaságosabb kialakítások. Az „L” típusnál elektronikus vibrátó a mechanikus helyett és megjelenik egy újfajta, indítómotort nem igénylő kerek főmotor.
A további állomások már nem tartalmaznak előrelépést a hangszerrel kapcsolatban, művészi használatuk a zenei irodalomban nem jellemző.
1962: Az A0-35 zengetőerősítő egyszerűbb lesz, egy tranzisztort kap és A0-44 az új típusneve. Új előfok transzformátort alkalmaznak.
1963: „G” modell. Megnövelt hangterjedelmű generátor, külön 2 m-es szekrényben bonyolult elektronika. Sípos koncertorgonák kiváltására egy újabb kísérlet. További klasszikus imitáció a „D100”, amely az „RT3” típus beépített hangrendszerű változata. A textilszigetelésű vezetékek véglegesen PVC szigetelésűek lesznek. Év végén a billentyűkontaktok filces porvédelme helyett öntapadó szivacscsík kerül (foam), melynek élettartama letelt és morzsolódás által káros a billentyűkontaktok hajszáldrótozására.
1965. június: „E”, „H” és „X” modellek. Az E100-300 típus szkennervibrátós, csökkentett mechanikus műszaki tartalmú, félvezetős elektronikával kibővített nagy csöves orgona. A „H100-300” típus a végső állomás amit egy elektromechanikus orgonába beépíthettek. 95 hangkerekes, hármas szkennervibrátorral, sztereó csöves erősítővel, egyéb félvezetős hangzáskiegészítő szintetizátorral. (dobgép, „harp” lecsengő szintetizátor, pedál „sustain”) Elvileg a „B4” lett volna. Az „X66” különlegesen modern megjelenésű, mindössze egy oktávnyi mechanikus hangkeltésű, túlnyomórészt elektronikus orgona, az első teljesen félvezetős kapcsolással. Minden mechanikus hanggenerátor ezévtől a papír kondenzátoros (vax cap) mélyhang-csillapítás helyett hosszabb stabilabb élettartamú vörös kondenzátort kapott (red cap), valamint egy plusz oktávot is megszűrtek a 49. hang alatt. A billentyűkontaktok nyomólemezét műanyagra cserélik.
Az „A100” típusok gyártásával Amerikában év végén leállnak, kivéve az 1973-igy gyártott C3-as szekrénybe épített A105-tel. Európában az A100 típusokat tovább gyártják kissé eltérő szekrényben.
1967: „X77”. Visszatérés a teljes mechanikus hanggeneráláshoz, szintén 95 kerékkel, tisztán tranzisztoros kapcsolással mechanikus vibrátó nélkül. Megvásárolják a Leslie céget és ez az első orgona, ahol Leslie-vel együtt kínálják a hangszert.
1968: „T100-500”, „R100” sorozat. A „T” a kis „L”, „M” orgonák tranzisztoros erősítésű változata, ahol megjelenik egy kompakt hangterelős Leslie is a belső hangrendszerben. Az „R100” széria az „E100” félvezetős megfelelője, szintén kompakt belső rotosonic (hangszóróforgatós) leslie-vel. Az „M100” típusokkal leállnak.
1969: Leáll a „D100”, „E100” típusok gyártása. A B3 orgonák fa furnérozásának technológiáját egyszerűsítik az íves részek külön részre bontásával.
1972: Leáll az „L100” orgonák gyártása.
A hatvanas évek végétől folyamatosan jelentek meg a teljesen elektronikus, lényegesen intelligensebb orgonák sok extra szolgáltatással mint az Aurora, Concorde, Elegante, Grandee, „B100-400”, „B3000”, azonban ezek hangzása már nem inspirálta az előadóművészeket.
1973. július 3.: Laurens Hammond eltávozik az élők sorából.
1974. december: A mechanikus hangkeltésű orgonák alkatrészgyártásának leállítása.
1975. május: Kifut az utolsó csöves elektromechanikus „B3-as” orgona.
Gyártottak elektromechanikus Hammondot Chicagon kívül is. Kanadában a háború előtt Northern Hammond néven a Northern Electric Company, vagy Angliában Boosey and Hawkes cég. Európában tovább készítették az Amerikában már korábban beszüntetett típusokat egészen 1975-ig, pl. „A100”, „E100”. A gyártás inkább összeszerelés jellegű volt az Amerikából érkező fődarabok (mechanika, erősítő, kábelkorbácsok) felhasználásával és a helyben gyártott kissé eltérő orgonaszekrénybe való beépítéssel.
Anglia (Messrs. Boosey & Hawkes, majd Hammond (U.K.) LTD., London): Model E, BC, A100, A102, B3, C3, E100, H100, L100, M102, X66, X77, T100, R100.
Belgium: (Hammond Organ Europe, Antwerpen) A162S billentyűfedéllel, pedal sustainnel (S), M100, L100P.
Németországban (Deutsche Hammond Instrument G.m.b.h., Hamburg) minden orgona billentyűfedéllel: A100 (C3 jellegű formában), E100 , H100 , HX100, M2, M3 (C3 jellegű formában), M100, L100, T100.
Dánia (Brödr. Jörgensen - Copenhagen): A100 német szekrénybe, (L)P100, T100, R100,
Olaszország (Microtecnica di Torino): CV, C3 egyedi, díszesebb szekrény, E100.
Dél Afrika (Hammond Organ SA. (PTY.) LTD.): A105
A nyolcvanas években a húzóregiszteres tranzisztoros analóg Hammond orgona elveszítette a jelentőségét a modern szintetizátorok megjelenésével, a gyártást áthelyezték Ausztráliába, Európába, Japánba. A B100, B250, B3000... helyett a Korg BX3, CX3 vált elterjedtté, amely megpecsételte a termékek sorsát. Számtalan európai gyártó is hasonló húzóregiszteres orgonatípust kínált, pl. DrBöhm, Crumar, Elka, Farfisa, Firstman, Gulbransen, Pari, Roland, Vermona, Vox, Wersi, Yamaha.
1984: kijön a B-400 típus. Az első teljes MIDI vezérléssel ellátott spinet jellegű orgona.
1986: Super-B. A korábbi nagy konzolorgonák hasonló felületét nyújtja midis, digitális kivitelben. További típusok: SX, CX egyben komplex szintetizátorhangzást is tartalmaznak, kísérettel.
A 90-es évektől napjainkig különböző cégek (Roland, Korg, Hammond–Suzuki, Viscount, Clavia, Key-B, Wersi stb.) digitális Hammond-klónokat kezdtek gyártani, amelyekre nagy a kereslet a jóval alacsonyabb ár, a megbízhatóság és főként a szállíthatóság miatt. Ennek ellenére az "igazi" Hammondok még mindig roppant népszerűek. Tízezrek állnak napi használatban. A hangszer rajongói, művelői egyetértenek abban, hogy hangban, billentyűzetben az igazi maradéktalanul nem helyettesíthető a klónokkal.
1991: A Suzuki hangszergyártó része megvásárolja a Hammondot és új alapokra helyezi a hangszergyártást. „XB2”, „XM2” egy új, népszerű, kisméretű, immár digitális orgona néhol jelentős, néhol hiányos szolgáltatással. Alternatíva: Viscount D9, Voce V3, Yamaha CVS, Wersi Spectra, Rhodes/Roland VK1000, Orla DE-KX, Tokai TX