A Kaukázusi Magyarország a magyarok nyugat felé vándorlása során az egyik hosszabban feltételezhető szállásterületük volt a Kaukázus északi előterében, ahol valószínűleg a száraz kazah sztyeppén korábban élt lovas nomadizmusuk után a csapadékosabb környezetben letelepedettebb, ún. félnomadizmusra tértek át, ami kiterjedt földművelést, az állattartásban pedig marhatartást és disznótartást is jelentett. Mindezt a magyar nyelv illető jövevényszavai alapján csuvasos jellegű, ogur török – ogurok, bolgár-törökök, kazárok – környezetben tették. A fémművességgel is itt ismerkedhettek meg mélyebben, amiről a magyar nyelv kaukázusi jövevényszavai – réz, vas – tanúskodnak.
Egyes történészek a magyarság itteni szállásterületét kiterjesztették Kummagyaria – azaz a Kuma folyó mentén élő magyarok országa – néven egy a 14. századig fennálló második – vagy harmadik, hiszen a baskír-bolgár Magna Hungaria északon a Volga mentén is túlélhetett a feltevés szerint – erős Nagymagyarország víziójává, amely mögött talán csak a helyben maradt néptöredékek emlékeinek felnagyítása, illetve valós adatok bizonyíthatatlan interpolációja áll.
A magyarok kaukázusi jelenléte
Nyelvészeti érvek
Az Ural-Aral-Kaszpi magyar őshazából a népvándorláskor idején juthatott a magyarság a Kaukázus előterébe, ahol letelepedettebb, félnomád életmódra tért át valamivel nedvesebb területen, mint a száraz kazah szyeppe volt. Esetleg az 535. év éghajlati változása okozta újabb népvándorlási hullámmal történt ez, amikor az avarok nyugatra jöttek, de talán a nyugatra vándorló oguroknak a Kaukázus környékén 463 körüli megjelenésével kapcsolatos. Ezt támasztaná alá a magyar nyelv földműveléssel, marha- és disznótartással kapcsolatos szavainak csuvas (ogur, kazár, bolgár-török) eredete. Ekkoriban a Kaukázus és a Kárpátok közötti sztyeppe a mainál sokkal csapadékosabb volt. A Kazár Birodalomhoz és peremterületeihez szokás kötni a szaltovó-majaki kultúrát.
A szaltovói kultúrát régebben egészében a magyaroknak tulajdonították, de inkább a magyarok és félnomád török népek, alánok valamint egyes észak-kaukázusi népek (adige-cserkeszek és dagesztániak) közös kultúrája volt. A magyarban a tölgyfa termése, a makk a fémművesség köréből a réz és a vas szó a dagesztáni nyelvek körébe tartozó nyelvet beszélő kaukázusi avarok nyelvéből átvett szó, amelyik genetikai kapcsolatban állt a hurri nyelvvel és így egyedülálló fémműves terminológiával rendelkezik.
A magyarban néhány a dagesztáni nyelvek körébe tartozó nyelvet beszélő kaukázusi avarok – nem tévesztendők össze az avarokkal – nyelvéből átvett szó található. Ez a nyelv genetikai kapcsolatban állt a hurri nyelvvel és így egyedülálló fémműves terminológiával rendelkezik.
makk – a tölgyfa termése réz – Szergej Anatoljevics Sztarosztyin szerint a réz szó őskaukázusi alakja PK *HVreçV. A sumer urudu szónak az iráni nyelveken keresztül történő átvétele téves elképzelés (sumer *urudu > iráni rauda > *rod > *red). vas – PU-PFU *waśke < hurrita ušḫu és nem a sumer quškin
Az adigék (cserkeszek) nyelvéből került át az isten szó, amelyet a mai cserkesz ošten toponimje őriz. Örményországban 301-ben államvallás lett a kereszténység, ezért ezután a velük szomszédos kaukázusiak és a velük együttélő magyarok is ismerhették a kereszténységet. A hettitába Eš-tan ('Nap-isten') az adigével és abházzal rokon hatti nyelvből került át.
Gombocz Zoltán már 1930-ban a magyarok kaukázusi tartózkodásának kezdetét az 5. századra, végét a 7. századra tette. Ezt többek között a szőlőművelés török jövevényszavaira – de más körülményekre is – alapozta. A Kaukázus lejtőinek erdős sztyeppjén – és nem a Kubán és a Don közötti sztyeppén – létezett az az intenzív csuvasos nyelvi környezet (kazárok, onogurok stb.) elég hosszú ideig, amely a sok szó átvételét a művelési kultúrával együtt biztosíthatta. Ugyanekkor keletkezhetett a magyar sajt szó, amely alán eredetű, de tükrözi az oszét ciht és csuvas csokot szó kölcsönhatását, a hármas magyar–alán–ogur együttélést.
Említésük a forrásokban
555-ben egy Zakariás rétor munkájához csatolt szír forrás felsorolja a Kaukázustól északra lakó népeket: ongur (onogurok), ogur (ogurok), szabir (szabirok), burgar/bulgar (bolgár-törökök), kurturgur (kuturgurok), abar (avarok), kaszar (kazárok), sarurgur (saragurok), dirmir, bagirszik, kvaliz (kálizok), abdel, eftalijt (heftaliták).
Ibn Ruszta és Gardízi összevetése megmutatja, hogy nem volt igazuk azoknak, akik Ibn Rusztáról korábban azt gondolták, hogy a magyarok két országát írja le, hanem Ibn Ruszta a magyarok egyetlen, összefüggő országáról beszélt.
Joseph Marquart (1864–1930) korábban azt gondolta, hogy Ibn Ruszta és Gardízi szövege a baskíriai magyarokra vonatkozik, és a leírás a magyarok kaukázusi szomszédait írja le. Ezt a véleményt eleinte a legtöbb kutató is elfogadta, bár maga Marquart később már más véleményen volt. Mindezek miatt Gardízit később nem sokra tartották a kutatók, kiderült azonban, hogy Gardízi a fekete-tengeri, azaz etelközi magyarokról ír, és pontosan adja meg a határfolyókat, az Etilt és a Dunát, ezért Gardízi sok figyelmet érdemel.
IV. Ince pápa 1245-ben írt – Cum non solum – Güjük kánnak, amiben megrótta a mongolokat a magyarok elleni támadás miatt. A nagykán 1246-ban írta meg a választ mongolul, amiben idézi az eredeti levelet. Ezt lefordították perzsára, majd Plano Carpini latinra és így hozta el 1247-ben a pápának. Carpini utazását részletesen megírta, amelyben említi a nyugati Magyarországot, az oroszokon túli északi Magna Hungáriát, valamint a legerősebb, legnagyobb méretű országot Comania néven, azaz Kunországot, a kunok törzsszövetségének országát, amely az 1223-as Kalka menti csata előtt az Urálon túl az Irtis folyóig terjedt, de utána visszaszorult a Dnyeszter és a Duna közötti területre, ahonnan Magyarország és Lengyelország (Polonia) ellen vonultak a tatárok. A Cuma/Coma folyót és a kaukázusi magyarokat délen nem említi, csak cserkeszeket (Circassi), alánokat (Alani) és kazárokat (Gazari), miután leírta az északi Magna Bulgaria, Magna Hungaria és a baskírok (Bastarci) földjét.
A mongol korban számos olyan személyt ismerünk, akiknek neve összefügg a magyar népnévvel. Ezek általában mongol hercegek, akik ezt a nevet a magyarok feletti győzelem alkalmából, vagy annak emlékére kapták. Ezeket a neveket elláthatták képzőkkel is, így előfordult Madzsar, Madzsartaj, Madzsarkaj név is. Székhelyüket róluk nevezték el, ez volt az eredete a Kuma folyó menti Madzsar nevének is, amelynek legkorábbi említése 1321-ből Abu l-Fidától származik.
Jeretann
XXII. János pápa 1329. szeptember 29-én írt egy levelet (Ingentem nec mirum) egy bizonyos Jeretann-nak, Gyeretyánnak (Bendefy L. szerint) – aki Magyarország katolikus fejedelmeinek nemzetségéből származik (quod tu, fili Jeretanny de stirpe catholicorum principum regum Vngariae descendisti) – és minden magyar, malchaita és alán kereszténynek (universis christianis hungaris, malchitis et alanis). Tamást a prédikátor rendből püspöknek küldi hozzájuk. Ezt a levelet Bendefy László találta a vatikáni levéltárban.
A Tamás által küldött levél (A) része egy rövid összefoglalás az olvasó számára arról, hogy miről is szól maga a levél(B).
Tamás püspök 1330 áprilisában hagyta el Avignont száz forinttal a zsebében. Hajóval ment Szoldajába, a Krím déli kikötőjébe, onnan a kaffai vikárius segítségével júliusban ért Madzsarba. A sikeres előkészítést követően nemsokára meg is érkezett az első katolikus püspök, aki Taddeus ferences testvér volt.
Egyéb források híján nem tudjuk, ki volt ez a Jeretann, és kik voltak ezek az állítólagos magyarok. Egyes elképzelések szerint a Bíborbanszületett Konstantin által említett szavárd magyarok maradékai, de sem ezt, sem az ellenkezőjét bizonyítani nem tudjuk a források hiánya miatt.
Hétország A hetes szám kiemelt fontossággal bír a korai magyar mondavilágban. Számtalan forrásban és helyzetben felbukkan, mind a népmesékben, mind pedig a történelmi forrásokban. A 10. századi bizánci források hét magyar törzsről szólnak, ahogyan Anonymus is hét törzsről tudott, akiket hét vezér irányított, és akik magukat hetumogernek (hétmagyarnak) nevezték. Krónikáinkban a vezérlisták mindig hét személyből álltak, és hét vezérről vallottak az Ibériai-félszigeten, arab fogságba esett kalandozó magyarok is 942-ben. A szám fontosságát mutatja, hogy elődeink akkor is hét törzset szerveztek, amikor ténylegesen nem hét törzsből állt a magyar törzsszövetség: az eredetileg különálló Kürt és Gyarmat törzseket inkább egyesítették, csak hogy megmaradjon a hetes szám. Később, miközben a bizánci források világosan a kabarok nyolcadik törzzsé szervezéséről írtak, továbbra is csak a „hetekről” esett szó. Ez azért különleges, mert a sztyeppén – amelynek kulturális közegéből a magyarok is érkeztek, s ahol a számokkal való önmegjelölés természetes -, egyáltalán nem magától értetődő e szám használata, sőt, a korszakban kifejezetten ritkának tekinthető.
A hetes szám a népmesékben is rendszeresen megjelenik: hétmérföldes csizma és hétmérföldes léptek, 'hetet egy csapásra', hétszerte szebb, stb... Ebbe a sorba illeszkedik a 'hetedhét ország' kifejezés is. A 20. században az volt az általános elképzelés, hogy a 'hétország' kifejezés csak egy népmesei szólás, esetleg a hét magyar törzs szállásterületére értendő, azonban újabb kutatások szerint ez inkább egy, a Kaukázus vidékén egykor létezett ország neve, melyről arab utazók számoltak be.
Al-Maszúdí, a 9. század végén született bagdadi arab polihisztor számos művet alkotott, de csak kettő maradt ránk. A lazább szerkezetű 'Arany mezők', és a sokkal komolyabb 'Kiigazítás'''. Az említett Hétország az előbbiben szerepel. A rendkívül terjedelmes mű egy hosszú földrajzi bevezetővel kezdődik, majd pedig saját koráig taglalja a politikai eseményeket, bőven kitekintve muszlim területekről. A szerző, bár rengeteg arab nyelvű művet olvasott, nem kapcsolódott túlságosan szorosan elődei munkáihoz, meglehetősen önálló gondolkodásmóddal, és komoly kritikai érzékkel rendelkezett. Számos földrajzíró kortársával szemben, akik inkább elődeik munkájából vagy mások elbeszéléseiből dolgoztak, ő rengeteg személyes tapasztalattal rendelkezett, hiszen évtizedeken keresztül utazgatott a muszlim világban. A Hétországról szóló passzus a 17. fejezetben olvasható, amely meglehetősen hosszasan tárgyalja a Kaukázusban élő népeket és országaikat. Így szól: „ezzel a nemzettel e tengernél egy másik nemzet szomszédos, országukat Hétországnak hívják. Ez egy nagy nemzet, megközelíthetetlen, távoli szállásterületű. Nem ismerem a hitüket, vallásukról nem jutott el hozzám hír.”Művében Al-Maszúdi azt is bemutatja, hogy egymáshoz képest hol helyezkednek el a Kaukázus népei, ami alapján Hétország a Fekete-tenger mellé, a Kaukázus nyugati lábaihoz, a Tamany-félszigetre lokalizálható. Ezt megerősít a közel kortárs Hudúd al-álam című munka is