Az oroszországi polgárháború (, Grazsdanszkaja vojna v Rosszii) 1917-től 1922-ig tartó belháborús konfliktus volt Szovjet-Oroszországban az egyik oldalon a kommunista bolsevikok („vörösök“ illetve később a Lev Davidovics Trockij által alapított Munkás-paraszt Vörös Hadsereg), a másik oldalon pedig az orosz konzervatívok, demokraták, mérsékelt szocialisták, nacionalisták és a fehér Önkéntes Hadsereg heterogén egységei, különböző fegyveres csoportjai („fehérek”) között. Emellett mindkét csoportosulás szembekerült és időnként harcolt Nesztor Ivanovics Mahno ukrán „fekete” anarchista mozgalmával, valamint a „zöldek” parasztmozgalmával, ami elsősorban a jobbmódú parasztság érdekeit igyekezett védeni mindkét fél rekvirálásaitól, de a zsidóellenes pogromok nagy részét is az utóbbiak hajtották végre. A polgárháború kezdetét a történészek egy része az 1917-es októberi orosz forradalom idejére, mások csak 1918 tavaszára teszik.
A polgárháborúban részt vettek a világháborúban Oroszország által fogságba ejtett hadifoglyok tömegei is, mindkét oldalon, de nagy többségükben a vörösök oldalán, köztük több tízezer (egyes források szerint 25–30 ezer) magyar is. A cseh és szlovák hadifoglyok nagy többsége a csehszlovák hadtesthez csatlakozott, a fehérek oldalán.
A polgárháború rendkívül elkeseredett és brutális küzdelmeket hozott, aminek különösen a civil lakosság látta a kárát. Összesen mintegy 8–10 millió ember vesztette életét. Az áldozatok nagy száma nem annyira az ütközetek, mint az azokat követő véres leszámolások eredménye volt. A háború a résztvevői által felismert módon osztályháború volt, a parasztokból lett katonák a tisztjeik, a munkások a gyártulajdonosok, a falusi parasztok a földesurak ellen harcoltak.
A polgárháború területi kiterjedésében is különlegesen nagy volt. A viszonylag kis hadseregek, fegyveres csoportok szinte elvesztek a hatalmas területeken, egy-egy helyi győzelem óriási területek feletti ellenőrzést eredményezett.
A polgárháború eredményeképpen Szovjet-Oroszország az egykori Orosz Birodalom területének nagy részét meg tudta hódítani. A birodalom más részei elszakadtak, így a már 1918-ban függetlenné vált Lengyelország – amely megkapta a határos ukrán, belarusz, litván területek jelentős részét is – a balti államok, Finnország új államot alapítottak; és bolsevik befolyás alatt a Tuvai Népköztársaság is formálisan független lett.
A külföldi intervenciók nagyban befolyásolták a harcok alakulását. A breszt-litovszki béke eredményeképpen rövid időre óriási területek kerültek a központi hatalmak megszállása alá. Később a győztes antanthatalmak és az általuk támogatott antikommunista erők számos várost foglaltak el az ország peremén, amiket támaszpontként használhattak fel, és hatalmas pénzügyi és hadianyag-támogatásban részesítették a fehér erőket. A külföldi intervenciók jelentősen hozzájárultak a küzdelmek hevességéhez és elhúzódásához.
A polgárháború fejleménye volt az 1920/21-es lengyel–szovjet háború is.
A Vörös Hadsereg Európában az utolsó szervezett fehér erőket, Vrangel báró seregeit 1920 novemberében győzte le a Krímben. Mahno anarchista mozgalmát, az úgynevezett mahnovscsinát a bolsevikok 1921-ben verték le végleg. A Kaukázusban Batumi 1921-es, a Távol-Keleten pedig Vlagyivosztok 1922-es bevétele volt a végpont. 1922 végén létrejött a Szovjetunió.
A polgárháború a győztesei, a kommunisták számára a dicsőséges októberi forradalom sikeres megvédését jelentette a tőkések és nagybirtokosok hatalmát visszaállítani kívánó fehérekkel szemben. A diktatúra kiépítését a polgárháborús helyzet által megkívánt centralizációval magyarázták, az elnyomó politikára mint a modernizáció szükséges velejárójára tekintettek, míg a kétségbevonhatatlan sztálini terrort a lenini forradalom kisiklásaként mutatták be.
A fehér emigráció és a nyugati történetírás a polgárháborút a vörösterror megnyilvánulásaként írja le. A vereség okaiként főleg a különböző fehér csoportok harca időbeli és térbeli összehangolásának sikertelenségét, a nyugati támogatás elégtelenségét jelölik meg. A polgárháborút gyakran A kommunizmus fekete könyve első fejezeteként tárgyalják, szembeszállnak a „Lenin, a jó cár” népszerű elképzelésével.
Az oroszországi polgárháború történetéhez kapcsolódik a kronstadti felkelés, az utolsó bolsevikellenes oroszországi fegyveres megmozdulás is, amit döntően az orosz flotta baloldali, anarchista matrózai hajtottak végre 1921 tavaszán.
Szakaszai A szakirodalom a polgárháború történetének hat szakaszát különbözteti meg: a cári uralom forradalmi megdöntése, a társadalom szociális és politikai polarizálódása felgyorsul (1917. február–március); a liberális demokrácia kísérlete (1917. március–október) kudarcot vall, sőt 1917 nyarától az erőszakos tendenciák felerősödnek; az Ideiglenes Kormány megdöntése fegyveres felkelés útján, a szovjethatalom megteremtése (1917. október–1918. március); az ellenforradalmi katonai szervezkedések felerősödése, az erőszak és a terror eszkalálódása mindkét tábor részétől, a vörösök és fehérek katonai megszerveződése (1918. március–július), nyílt, véres háború reguláris tömeghadseregek között, külföldi intervenció, hátországi partizánháború, a gazdaság militarizálása (1918 nyarától 1920 végéig); a nagy katonai műveletek vége, a harcok lokalizálódása, a polgárháború lezárulása (1921–1922).
Előzmények bélyeg|300px|A bolsevik kormányzat által ellenőrzött terület 1919-ben (sötéttel, Moszkva körül) 1916/17 telén az orosz városok lakosságának üzemanyag- és élelmiszer-ellátása egyre rosszabb lett, megjelent az éhínség. A fővárosból, Petrográdból kiindulóan országszerte sztrájkok és tüntetések alakultak ki. II. Miklós orosz cár kísérletei a tömegmozgalmak erőszakos leverésére kudarcot vallottak, mert a helyőrségi katonák nagyrészt támogatták a lázongókat, és a cári rendőrség ellen is felléptek. A kormány megbukott, és a cár pedig kénytelen volt lemondani a trónról, győzött a februári forradalom. Kettős hatalom alakult ki: egyrészt a Kerenszkij vezette ideiglenes polgári kormány, másrészt az alulról építkező demokratikus munkás- és katonatanácsok (szovjetek) osztoztak a hatalmon. 1917 júliusában összeomlott a Kerenszkij-offenzíva, Oroszország utolsó jelentős támadó hadművelete az első világháborúban.
A bolsevikok már 1917 júliusában megkísérelték megragadni a hatalmat a júliusi felkelés révén, hogy a gyakorlatba ültessék át a Vlagyimir Iljics Lenin által az áprilisi tézisekben meghirdetett szocialista forradalom eszméjét. Ez sikertelen maradt, ugyanakkor a bolsevikok a háború azonnali befejezésének és a nagybirtokok kisajátításának követelésével növelték népszerűségüket és mind nagyobb befolyást szereztek a szovjetekben és követelték minden hatalom átadását ezeknek a szervezeteknek. Az is a bolsevikok kezére játszott, hogy Kornyilov, az orosz haderő új főparancsnoka brit támogatással puccsot kísérelt meg a teljhatalom átvételére a Kerenszkij vezette kormány ellen, de kudarcot vallott.Intervention and the War by Richard Ullman, Princeton University Press, 1961, 11–13. o.
Az októberi forradalomtól a központi hatalmak intervenciójáig 1917. november 7-én Péterváron a bolsevikok az októberi forradalom révén átvették a hatalmat. Három nap múlva a petrográdi tisztiiskolások és egy kozák különítmény Krasznov atamán vezetésével már megpróbálták leverni a forradalmat, azonban a felfegyverzett munkások és matrózok visszaverték ezt a kísérletet.
A kommunista párt a többi orosz politikai szerveződéssel szemben jelentős befolyással, helyi szervezetekkel rendelkezett Közép- és Dél-Oroszország valamint a Baltikum ipari városaiban, üzemeiben, ami a hatalom gyakorlásának alapját biztosította számukra. Tömegbázisukat a felfegyverzett munkások, matrózok és a frontról visszatérő katonák jelentették. Hatalmuk konszolidálása után a bolsevikok a Vörös Gárda révén felszámolták az eszerek által uralt alkotmányozó nemzetgyűlést, a parlamentarizmus kísérletét.
Miután a bolsevikok politikailag és katonailag megszilárdították hatalmukat az egykori cári birodalom magterületén, megkezdték kiterjeszteni befolyásukat a birodalom szélesebb területeire. Ekkor ütköztek az ellenállás első megjelenési formáiba a soknemzetiségű államon belül. A polgárháborúnak ezt az időszakát „vasúti háborúnak” is nevezik, mivel a bolsevikok katonai akciói elsősorban a rögtönzött forradalmi egységek kiküldésén alapultak a Petrográd és Moszkva központú vasúti hálózaton keresztül a különféle konfliktusok helyszínére. Ezek a műveletek a forradalmárok számára igen sikeresek voltak, és egészen a központi hatalmak 1918. februári beavatkozásáig tartottak.
A központi hatalmak intervenciója
Az első világháború keleti frontján 1917. december 5-én létrejött a fegyverszünet. A bolsevik vezetés megosztott volt abban, hogy miként járjon el a központi hatalmakkal. A pártnak csak egy kis része – köztük Lenin – emelt szót a bármi áron való béke mellett. A kommunisták többsége elfogadhatatlannak tartotta, hogy az ország nagy részét átengedjék az „imperialistáknak”. Ennek következménye Trockij formulája volt, miszerint a Német Birodalommal és az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben sem háborúra, sem békére nem kell törekedni; ki kell várni, amíg (hamarosan) győz a proletárforradalom ezekben az országokban is. Ezt Trockij be is jelentette a fegyverszüneti tárgyalások során.
A központi hatalmak természetesen folytatták az előretörést. 1918. február 18-án megkezdődött a „Faustschlag hadművelet”. Az orosz hadsereg már felbomlott, a forradalmi munkások és parasztok irreguláris egységei pedig nem voltak képesek hatékony ellenállásra. Három nappal később Minszk, február 24-én Zsitomir, végül március 3-án az ukrán főváros, Kijev is elesett. A német előretörés hatására Leninnek sikerült meggyőznie a pártot az azonnali békekötés szükségességéről. Az elfogadott breszt-litovszki béke Ukrajna, a Krím, valamint Fehéroroszország és Dél-Oroszország egyes részeit a németek kezére adta. A központi hatalmak előretörése azonban a szerződés megkötése után is folytatódott. A további kelet-európai német előretörésnek szinte kizárólag logisztikai korlátai voltak.The Viking Atlas of World War I. Ed. Livesy, Anthony. 1994, 134. o.
A központi hatalmak előretörése olyan mértékben veszélyeztette Oroszországot és egyben a bolsevikok hatalmát is, hogy 1918 február végén a murmanszki szovjet Trockij utasítására elfogadta a brit ajánlatot a város megvédésére a németek és a fehér finnek támadásával szemben.Márciusban megkezdődött a brit, majd a francia csapatok partraszállása Murmanszkban.
A központi hatalmak intervenciója mindenütt megtörte a vörösök hatalmát és új lehetőségeket adott a korábban marginalizálódott csoportoknak. A Krímben felkeltek a muszlim tatárok, és meggyilkolták a helyi szovjet autonóm köztársaság bolsevik vezetőit.