thumb|340px|jobbra|Az omdurmáni csata 1898. szeptember 2. thumb|340px|jobbra|Robert Kelley: Mahdisták az omdurmáni csatában A Mahdi-felkelés a Mahdi által Szudánban kirobbantott dzsihád (szent háború) volt 1882–1898 között az egyiptomi-brit uralom ellen.
Szudán meghódítása A történelmi körülmények
Szudán 1830 óta egyiptomi-török igazgatás alatt állt az egyiptomi alkirályok fennhatósága alatt, akik a 19. század elejétől igyekeztek befolyásuk alá vonni ezt az etnikailag és vallásilag változatos területet. A törökök természetesen már tettek kisebb-nagyobb kísérleteket erre, amikor a 16. században elfoglalták Egyiptomot. I. Szelim 1517-ben elrabolt magyar és bosnyák fiúkból nevelt janicsárokból álló egységeket küldött Szudánba, akikből kialakultak a magyarabok. Mahdi felkelőinek is számos magyarab harcosa volt.
Az Észak-Afrikát jellemző arab-iszlám befolyás itt találkozott a feketeafrikai animista nilota törzsekkel.
Egyiptom ugyan még hivatalosan az Oszmán Birodalom része volt, de Muhammad Ali dinasztiája alatt viszonylagos függetlenséget élvezett. A Nílus mentén az egyiptomi csapatok egyre délebbre nyomultak. 1871-ben elérték a közép-afrikai tavakat. Szudán meghódításának fő oka az egyiptomi alkirályok seregének növekvő emberigénye volt a mamelukok, a vahhabiták és később a Szíria elleni harcokban. Szudán meghódítása után ezért rögtön elkezdték az egyiptomi sereg részére összefogdosni a fekete lakosokat. Az egyiptomi hódítás további célja volt az ország felső-nílusi részén található nyersanyagforrások (elefántcsont, gumiarábikum, ásványkincsek) kiaknázása, Kordofán és Dárfúr környékének elfoglalásával a Nyugat- és Közép-Afrikából Szudánon keresztül haladó kereskedelmi karaván útvonalak ellenőrzése, mivel Muhammad Ali nyugati mintára törekedett átszervezni országát. Az egész földet az egyiptomi kormány tulajdonává nyilvánították és pénz, valamint természetbeni adók fejében nagybirtokosoknak, törzsfőknek és parasztoknak adták bérbe.
Iszmail pasa kedive uralkodása (1863-1879) idején Egyiptom államadóssága jelentősen növekedett az államigazgatási reform, az erőltetett építési tevékenység, valamint az elhibázott pénzügyi politika miatt. 1869-ben Samuel Baker kapta a megbízást a kedivétől, hogy Equatoriában (Dél-Szudán) vessen véget a rabszolga-kereskedelemnek, és nyissa meg a kereskedelmi utakat az európaiak előtt.
Egyiptom pénzügyi csődjéhez mindenekelőtt a Szuezi-csatorna építésében való részvétel vezetett. Az 1875-ben bekövetkezett államcsőd után brit vezetés alatt az egyiptomi pénzügyeket nemzetközi ellenőrzés alá helyezték. Az egyiptomi kormány az európai nagyhatalmak befolyására az 1870-es években európai hivatalnokokat küldött Szudánba. Nekik kellett az elfoglalt területen a változásokat megszervezni és a rabszolgakereskedelmet megszüntetni. balra|bélyegkép|Muhammad Ahmad al-Mahdi, a szudáni vallási vezető, 1881 júniusában messiássá (mahdi) nyilvánította magát és szent háborút hirdetett az egyiptomi-brit uralom ellenSzívszorító életük volt a viktoriánus kori Nagy-Britannia fekete árváinak 1877-ben Charles George Gordon (Gordon pasa) lett a főkormányzó. Gordon a rabszolga-kereskedelem elleni harc ürügyén az egyiptomi uralom közvetett felszámolásának politikáját folytatta a brit birodalom érdekében. A rabszolgaságot teljesen persze ő sem tudta legyőzni. 1879-től Egyiptomban a nemzetközi pénzügyi kontroll ellen bontakozott ki az Urabi-mozgalom. Iszmail kedive nem tett sokat a lázadás ellen, mert azt remélte, hogy így megszabadulhat az európai hatalmaktól. Emiatt 1879. június 26-án a török szultán lemondásra kényszerítette.
A kedive hivatalát a fia, Taufík vette át, aki készséget mutatott a nagyhatalmak kívánságait teljesíteni. 1881 őszén zavargások törtek ki az országban. Erre az új kedive a miniszterelnökét, Riaz pasát menesztette. 1882 februárjában a hadügyminiszterré kinevezett Urabi pasa követelte az európai pénzügyi ellenőrzés megszüntetését. Június 11-én Alexandriában a külföldiekkel szemben erőszakos, véres események történtek. A Szuezi-csatornának mint az indiai gyarmatokhoz vezető legfontosabb közlekedési kapcsolatnak a biztosítására 1882 őszén Nagy-Britannia elfoglalta az országot és leverte az Urabi-mozgalmat. Egyiptom a mozgalom leverése után is angol uralom alatt maradt.
Az Urabi-felkelés idején Szudánban újraéledt a rabszolga-kereskedelem. 1882. december 20-án az egyiptomi hadsereget feloszlatták. A munkanélkülivé vált katonák a szudáni helyőrségekben fellázadtak. Az adók mértéktelen növelése miatt hanyatlani kezdett a mezőgazdasági termelés is, éhínség támadt, a lakosság elmenekült és felkelések robbantak ki. A zavargások odavezettek, hogy Gordon – aki 1880-ban egészségügyi okokból a főkormányzóságról lemondott – és utóda Rauf pasa nem voltak képesek Szudánban a rendet helyreállítani. A nép számára a helyzet mind elviselhetetlenebb lett. Így a Mahdi által hirdetett egyenlőség és vagyonközösség eszméje fogékony táptalajra lelt a tömegek körében.
A felkelés közvetlen kiváltó oka a Mahdi 1881 augusztusában Abbá szigetén elmondott beszéde volt. Erre Rauf pasa megkísérelte a Mahdit letartóztatni. De a két, kiküldött csapatot tőrbe csalták és szétverték. A Mahdi ekkor szent háborút hirdetett. Hadsereget gyűjtött, az ún. Ansart és számos törzsfőnököt megnyert a háború ügyének. Követőinek motivációja sokféle volt: míg az egykor gazdag rabszolga-kereskedők az adókat és az egyiptomiak retorzióit akarták megszüntetni, addig a szegény nép nagy része vallási meggyőződésből követte. 1882 márciusára az addig elszigetelt csetepaték már komoly harcokká fejlődtek. A csatározások központja a Nuba-hegyek vidéke lett, és a mahdista seregek 1883 végére már hatalmukba kerítették csaknem az egész volt Egyiptomi-Szudánt. A felkelők elfoglalták a nyugat-szudáni Kordofán tartományt és annak fővárosát, El Obeidet. Ekkor már az egyiptomi hadsereg szudáni osztagai kivétel nélkül átálltak Mahdi oldalára. 1883 novemberében a kb. 10 000 fős brit haderőt El Obeid melletti csatában megsemmisítették.
Az el obeidi csata
El Obeid eleste után az egyiptomi alkirály Tawfiq kormánya felismerte a Mahdi-felkelés veszélyét. Mivel az egyiptomi hadsereget az Urabi-felkelés után feloszlatták és az újonnan felállított csapatok a brit szirdar Evelyn Wood főparancsnoksága alatt csak 6000 főt számláltak és alig voltak bevethetőek, az Urabi hadsereg 10 000 emberét kellett reaktiválni. 1883 szeptemberében ezek és minden egyéb rendelkezésre álló egyiptomi katonai egység Suliman pasa parancsnoksága alá kerültek, hogy El Obeidet visszafoglalják. A vezérkari főnök Hicks pasa, brit ezredes volt. 1883. szeptember 9-én indult meg, az időközben parancsnokká kinevezett, Hicks 14 000 egyiptomi katonával a Nílus mentén és vonult Duemig, ahol erődítményt épített, melynek védelmére 2000 embert hagyott hátra. A hadjárat alatt a sereg a mahdisták támadásaitól és vízhiánytól szenvedett és állandóak voltak a dezertálások is. November 1-jén délnyugatról közelítették meg El Obeidet és legyőzték Muhammad Ahmad elővédjeit. Ezt követően Hicks megosztotta előretörő seregét. November 4-én támadó erőit ugyan sikerült ismét egyesítenie, de a hadsereg el volt vágva a vízlelőhelyektől és lőszerkészletét is felhasználta. Az egyesült sereg november 5-én az El Obeid-i csatában megsemmisült. Felszerelése, fegyverzete, benne 36 ágyú, a mahdisták kezére került. Hicks és Szudán főkormányzója elesett a csatában.
1883. december 23-án kapitulált Dárfúr kormányzója, az osztrák kalandor Rudolf Slatin (Slatin pasa) Muhammad Ahmad csapatai előtt. Rudolf Slatin életét az iszlám hitre való áttéréssel mentette meg és évekre fogságba került.
Osman Digna mahdista tábornok egyidejűleg a mahdista sereget Szudán keleti részébe vezette. 1883. november 6-án megverte az egyiptomi csapatokat Tokarnál, amelyek Sawakin angol konzuljának parancsnoksága alatt álltak. Mivel El Obeidnél az összes rendelkezésre álló egyiptomi katonai egységet szétverték és a brit kormány nem vállalkozott újabb akcióra, az egyiptomi csendőrséget küldték Sawakinba a brit, Baker pasa vezetésével. 1884. február 4-én Osman Digma El-Tebnél Baker seregét is megverte és körülzárta Tokar és Sinkat erődjét. A britek, hogy az Indiába vezető tengeri út biztonságához a Vörös-tenger partját megtartsák és hogy a Nílus mentén fenntartsanak egy Kartúmba vezető alternatív útvonalat, mégis csapatokat küldtek Sawakinba. Sawakin kormányzójává a Royal Navy (a királyi haditengerészet) főparancsnokát, Sir William Hewett, kelet-indiai admirálist nevezték ki. Vezetésével 1884. február 10-én tengerészek szálltak partra Sawakinnál. Két nappal később Hewett támogatására az indiai gyarmatról 5000 zömmel indiai katonája és más csapatok érkeztek Gerald Graham parancsnoksága alatt. Ezek részt vettek Egyiptom elfoglalásában és részben visszautazóban voltak Indiába. Graham február 29-én El-Tebnél megverte Osman Digna csapatait. 1884. március 13-án Tarnaiinél újra csatáztak és Osman Digna seregét elűzték. A tengerparti terület ezután angol-egyiptomi-indiai kézbe került és a brit csapatok elvonultak. A mahdisták közben északnak fordultak és 1884. május 20-án elfoglalták Berbert. Ezzel elvágták Kartúm utánpótlását Egyiptom felől.
Gordon pasa és Kartúm eleste
Ebben az időben Nagy-Britannia gyarmati erői főleg az Oroszországgal szembeni konfliktusban voltak lekötve. Az egyiptomi csapatok helyzete Szudánban kilátástalanná vált, ezért a Gladstone vezette brit kormány megparancsolta az egyiptomiaknak, hogy adják fel Szudánt. Ez kétségtelenül nehéz volt, mivel egyiptomi katonák, civil alkalmazottak és hozzátartozóik ezreit kellett Szudánból evakuálni. A brit kormány ezért megbízta Gordont, aki 1877 és 1880 között Szudán kormányzója volt, hogy Kartúmba menjen és szervezze onnan az evakuálást. thumb|jobbra|235px|Jean Leon Gerome Ferris: Gordon pasa halála Gordon 1884 januárjában indult el Kairóba. Ott új utasításokat kapott az egyiptomi főkonzultól, Evelyn Baringtől, és korlátlan meghatalmazású (végrehajtó hatalommal rendelkező) főkormányzóvá nevezték ki. Gordon 1884. február 18-án érte el Kartúmot és kb. 2500 nőt, gyermeket, beteget és sebesültet tudott Egyiptomba evakuálni, mielőtt a mahdisták március 18-án a várost bekerítették és megkezdték a tíz hónapig tartó ostromot. Gordon eleinte azt tervezte, hogy a befolyásos al-Zibayr Rahma-t teszi meg utódjának. De ezt a londoni kormány elutasította, aki nem akart Szudán élére állítani egy valamikori rabszolga-kereskedőt. Gordon megpróbálta Kartúm elfoglalását tárgyalások útján is megakadályozni. Felajánlotta Muhammad Ahmadnak, hogy Kordofán szultánjává teszi. De Muhammad Ahmad nem hagyta magát egy címmel megvásárolni, ami neki egy olyan terület felett jelentett volna hatalmat, amit már amúgy is ellenőrzött.
A brit kormány nem küldött felmentő sereget, mivel Szudánt fel akarta adni. Másrészről Gordont sem óhajtotta feláldozni, aki a hazájában ünnepelt nemzeti hős volt. A kormány ezért felszólította, hogy meneküljön. Erre Gordon azt felelte: „Itt a becsületemről van szó”. Gladstone végül engedett és Garnet Joseph Wolseley parancsnoksága alatt kiküldött egy sereget, az úgynevezett Gordon mentő expedíciót. Ez persze 1884 novembere előtt nem volt menetkész. A csapatok decemberben érték el Kortit. Mialatt a főerő William Earle (halála után Henry Brackenbury) vezérőrnagy és magának Wolseleynak a parancsnoksága alatt innentől a Níluson gőzhajókkal haladt előre, az úgynevezett „Camel Corps” Sir Herbert Steward vezetésével a közvetlenül a sivatagon keresztül masírozott. Steward 1884. december 30-án kezdte meg a menetelést Metemmeh felé, 185 mérföld a sivatagon át. A Kortiból Metemmehbe tartó menetelés alatt a „Camel Corps” 1885. január 17-én Abu Kleánál talált rá a mahdista seregre. Stewart 1500 emberével megverte a nála messze erősebb 10 000 fős mahdista hadat.