Jean-Michel JarreAz 1990-es évektől lemezein nevét kötőjel nélkül írta: Jean Michel Jarre, 2015-ös és 2016-os Electronica lemezein viszont már ismét kötőjellel szerepel a neve. A franciában a "Jean-Michel" egy keresztnévnek számít. (Jean-Michel André Jarre, Lyon, 1948. augusztus 24. –) francia zeneszerző, előadóművész és zenei producer, a 20. és 21. századi elektronikus zene iránymutató egyénisége, az egyik legkreatívabb alkotója, az ambient és a new-age zene úttörője, aki emellett még számos stílusban is maradandót alkotott. A sok évtizeden át tartó pályája során folyton meg tudott újulni művészileg, még idősebb korában is tartva a lépést a technológiai fejlődéssel és kulturális változásokkal. Nagyszabású koncertek szervezéséről is ismert, melyeket látványos fényeffektusok, lézershow-k és tűzijátékok felhasználásával ad elő.
Az édesanyja és nagyszülei által felnevelt Jarre gyermekkorától foglalkozik zenével. Első nagy nemzetközi sikere az 1976-os Oxygène című album volt, amelyet otthoni stúdiójában vettek fel és amelyet számos kritikus ma is az elektronikus zene meghatározó lemezének tekint, amely kiállta az idő próbáját. 1979-ben a párizsi Concorde téren adott koncertjén több, mint 1 millió ember vett részt és akkor, mint a legtöbb nézőt vonzó szabadtéri rendezvény került be a Guinness Rekordok Könyvébe. Jarre saját rekordját azóta már többször is megdöntötte. Pályafutása során többek között olyan helyeken adott koncerteket, mint az Eiffel-torony vagy a gízai piramisok, de emlékezetes az 1997-es moszkvai koncertje is, ahol 3,5 millió néző volt jelen. A 2020-as években a virtuális valóságban is elkezdett koncerteket adni, a 2020-as szilveszteri ottani koncertjét világszerte 75 millió ember követte különböző platformokról. 2004-ig a művész több mint 80 millió albumot adott el világszerte.
Élete és karrierje Korai évek, tanulmányok Jean-Michel Jarre 1948. augusztus 24-én született Lyonban. Anyja, Francette Pejot ruhaboltos és a II. világháború alatt a francia ellenállás meghatározó alakja volt, aki a családi tulajdonú fehérneműüzletből segített akciókat irányítani, 5 hónapot töltött a Vichy-kormány börtönében és 8 hónapot a ravensbrücki koncentrációs táborban. Bátorsága nagy hatással volt Jarre világképére és művészetének szellemiségére is.
Apja, Maurice Jarre Oscar-díjas filmzeneszerző volt, de szülei 5 éves korában elváltak, az apja pedig az Egyesült Államokba költözött és nem tartott fenn semmilyen kapcsolatot a fiával, így Jarre-t az anyja és a nagyszülei nevelték fel. Nagyapja, André Jarre zenész és feltaláló volt, aki oboán játszott és mellette hordozható lemezjátszókat, szalagos felvevő gépeket épített. Az egyik ilyen gépet ajándékba adta unokájának, aki azonnal érdeklődni kezdett a hangok felvétele és szerkesztése iránt.
Ötéves korában kezdett zongorán tanulni. Gyermekkorában gyakran kísérte el anyját a Mimi Ricard, – anyja egyik francia ellenállásból ismert közeli barátja – által vezetett Le Chat Qui Pêche ('A halászó macska') párizsi jazzklubba, ahol – amíg az anyja a barátjával töltötte idejét – addig ő az ott próbáló jazz-zenészekkel töltötte idejét, olyanokkal, mint Archie Shepp, John Coltrane és Chet Baker. Tizedik születésnapján, amit a klubban ünnepeltek, Chet Baker ráültette egy zongorára és így játszott neki. Az élmény, ahogy a zongora hangerejét mellkasán érezte, meghatározó volt Jarre számára. Később úgy nyilatkozott, hogy a jazz azért volt rá komoly hatással, mert itt tanulta meg, hogy milyen fontos a textúra és a hangzás, és ezek az élmények terelték őt zenei pályára. Művészetére még komoly hatást gyakoroltak Miles Davis és Ray Charles művei, illetve Igor Stravinsky és Oum Kalthoum arab énekesnő munkássága is. Jarre a zenei inspirációk mellett a képzőművészet iránt is erősen érdeklődött, 13-14 éves korában például egy kitalált bátyra hivatkozva árulta az utcán saját festményeit. Zenéire és a koncertjei vizuális megjelenésére Pierre Soulages festészete is nagy hatással volt.
Még tinédzserként alapította meg a Mystère IV rockbandát, majd nem sokkal később a The Dustbins együttes tagjaként zenélt.
Tanulmányait a párizsi konzervatóriumban végezte, de eközben is inkább a kísérleti, klasszikus zenével, jazz-zel és rockkal szemben egyaránt újdonságot jelentő zenékkel kezdett foglalkozni. Húszéves korában, 1968-ban készítette el első elektronikus zenéjét, a Happiness is a sad song ('A boldogság egy szomorú dal') című ötperces, zajok, felvett hangok szalagjait használó musique concrète műfajú kísérleti számot. 1969-ben a párizsi Groupe de recherches musicales, azaz a zenekutató-központ csoport tagja lett, melyben az elektroakusztikus zeneszerzést tanulmányozták. Itt Pierre Schaeffer tanítványként dolgozott, aki a musique concrète egyik jelentős alakja volt. 1969-ben készítette el első kislemezét, a szintén kísérleti, zajos hangzású La Cage/Erosmachine-t, amelyhez csak 2 évvel később, 1971-ben talált kiadót, de így is csak kis példányszámban kelt el.
1970–1979 Jarre a zenekutató központban végzett munkájának köszönhetően szert tett annyi ismertségre, hogy a párizsi opera felkérje, készítsen egy elektroakusztikus, kísérleti balettet. Az Aor című alkotást 1971-ben mutatta be az operában. Az ott rendszeresen játszó szimfonikus zenekar tagjai annyira féltek attól, hogy elektronikus zene elterjedése miatt elveszítik a munkájukat, hogy szabotálni próbálták a koncertet a vezetéket kihúzásával. Az elektronikus balett fogadtatása vegyes volt, mivel sokan túl elvontnak találták.
Első studióalbuma, a Deserted Palace 1972-ben jelent meg. A lemez főként rövid, 1-3 perces, kísérleti hangzású, de már dallam-központúbb számokból áll, amelyek az amerikai Sam Fox Publishing számára készültek aláfestőzenének számos különböző stílusban, funk és barokk hangzású zenéket is beleértve. A számok olyan egyedi címeket kaptak, mint például Bee Factory ('Méh gyár'), The Abominable Snowman ('Az utálatos hóember') vagy Exasperated Frog ('Felbőszített béka'), Jarre pedig megpróbált ezeknek a címeknek megfelelő hangzású zenéket készíteni hozzájuk.
1973-ban az Égő pajták című Alain Delon- és Simone Signoret-film zenéjének elkészítésére kérték fel. A kísérteties hangzású filmzenealbumon elektronikus eszközök mellett vokális elemek is voltak.
Az 1970-es évek első felében Jarre számos ismert pop és rock számban működött közre producerként, zeneszerzőként és számszövegíróként is olyan előadók albumain, mint Françoise Hardy, Gérard Lenorman, Christophe és Patrick Juvet. Ebben az időszakban a saját néven megjelentetett zenék mellett számos humoros művésznéven is adott ki lemezeket, például 1972-ben Gershon Kingsley 1969-es Pop Corn című számának (amelyet sokan az első elektronikus popslágernek tekintenek) készített feldolgozást Pop Corn Orchestra-ként, de emellett megjelentek zenéi Jammie Jefferson, The Foggy Joe Band és 1906 művésznéven is.
1976-ban zenésztársával, Michel Geiss-szel közösen (aki később sok más projektjében is részt vett) fogott egy új lemezbe. Az új albumhoz számos modernebb, fejlettebb szintetizátort szereztek be, amik meghatározók voltak a lemez hangzását illetően. Jarre célja az elektronikus kísérleti és pop zene egyesítése volt, hogy ezáltal az elektronikus zenét nagy tömegek számára tegye népszerűvé. Az Oxygène című albumot egy saját lakásában kialakított stúdióban, 1976 augusztusa és novembere között mindössze 6 hét alatt vette fel. Zenei stílusát tekintve leginkább az ambient stílushoz tartozó űrzeneként lehet leírni légies és egyben science-fictiont idéző hangzása miatt, amelyet mindenféle effektekkel, például a szél vagy hullámok hangjaival egészített ki. A lemezen a számoknak nem voltak külön címei, viszont felváltva váltakoztak dinamikusabb és atmoszférikusabb részek. Az album kiadása nem volt egyszerű, ugyanis több nagy kiadó is elutasította a hagyományos hangszerelést és zenei elemeket teljesen elhagyó, szokatlan hangzást és koncepciót. Végül december 6-án a Disques Dreyfus kiadó jelentette meg, ekkor még csak Franciaországban.
Az Oxygène 1977-ben példátlan nemzetközi sikert ért el és meghatározó sarokpont lett az elektronikus zene történetében. A kritikai és közönségreakciók egyaránt nagyon pozitívak voltak, Jarre számos országban került az eladási listák élére. A 2000-es évekig 18 millió példányt adtak el a lemezből, ami a legeladottabb francia lemezzé teszi a zenetörténelemben. A világ több országából jöttek megvásárolni az albumot, Jarre és a kiadó tulajdonosa például beszámoltak egy esetről, amikor a saját szemükkel látták Elton John-t 10 darabot vásárolni Párizs egyik üzletében. A lemezt David Bowie is a kedvenc lemezei közé sorolta abban az évben. 1977 júliusában már nemzetközi szinten is megjelent és a világ minden országában kapható lett. Jarre-t 1977 végén a People magazin az Év emberének nevezte meg, az album pedig elnyerte a Grand Prix du Disques díjat.
A most már nemzeti sztárnak számító Jarre 1978-ben érkezett újabb albummal, amelyet ugyanazokkal az eszközökkel, ugyanabban a stúdióban rögzített. Az Équinoxe című lemez hangzását tekintve még hasonló volt az Oxygène-hez, de Jarre itt megpróbált egy még kifinomultabb hangzást készíteni, a szekvenciákat kézzel irányítva a zenét folyamatosan változóvá, hullámzóvá téve. A koncepciót a víz hullámzása inspirálta, amely folyamatos, de mégis minden hullám egyedi. A lemez sokkal több ritmikus elemet használt és sokkal több ideig, körülbelül 8 hónapig tartott elkészíteni, de az Oxygène-hez hasonlóan ez is jelentős sikereket ért el.
1979-ben a francia forradalom évfordulóján, a párizsi Concorde téren rendezett koncertet a két lemez anyagaiból, ami egyben hatalmas technikai újítás is volt, hiszen addig soha nem hangosítottak be ekkora területet. Szinte egész Párizs élvezhette a koncertet. Hatalmas videokivetítőket helyeztek el a város több pontján, lézersugarak háromdimenziós effekteket és animációkat rajzoltak, az éji égboltot tűzijáték világította be, mindezt pedig Jarre zenéivel összhangban. A koncerten összesen jelen lévő 1 millió ember az addigi zenetörténelem leglátogatottabb ingyenes koncertjévé tette, így került be a Guinness Rekordok Könyvébe. A televízióban további 100 millióan nézték a koncertet.
1980–1989 Miután 1979-ben megkapta az első digitális, számítógéppel hangmintákat szerkesztő samplert, a Fairlight CMI-t, a hangzásvilága is változni kezdett. Ez később az egész pályáján végigkísérte, az Oxygène sikere ellenére az új technológiával együtt új zenei utakat keresett a jól bevált formátum helyett.
1981-ben jelent meg a Magnetic Fields című albuma. Ezen még sok analóg szintetizátort használt, így sokban hasonlított az előző kettőhöz, de az otthoni stúdió helyett már profi stúdióban felvett lemez új, digitális sampler segítségével létrehozott hangjai, erőteljesebb ütemvilága, a dallamokat kísérő, sokszor ipari hangzású zajok, illetve az albumot lezáró latinos, később The Last Rumba ('Az utolsó rumba') címen is emlegetett szám újdonságnak számítottak az előző két lemezéhez képest. Még ugyanezen év októberében – a maoista kulturális forradalom óta első nyugati popművészként – koncerteket adott Kínában: Sanghajban és Pekingben, a Magnetic Fields-et bemutató koncertsorozatként. A koncertekhez új zenét is készített és itt mutatkozott be először a híres lézer hárfa is, amely egy lézerfény sugarakat használó zenei interfész. Itt dolgozott először együtt Mark Fisherrel, aki a koncert látványtervét és kivitelezését készítette. Részben a fellépések hanganyagából, részben utólag készített stúdióban felvett anyagokból egy dupla lemezes album készült, a The Concerts in China. Zenei stílusát tekintve Jarre itt még többször használt digitális samplert, emellett több számban, például a Fishing Junks at Sunset-ben erőteljes kínai népzenei hangzás jelenik meg.