Az impala (Aepyceros melampus) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó faj. Az impalaformák (Aepycerotinae) alcsaládjának az egyetlen élő képviselője.
Ez az állat egy közepes termetű antilop, mely Afrika keleti és déli részein fordul elő. Az Aepyceros nevű emlősnem egyetlen élő képviselője. Az antilopot legelőször 1812-ben, Martin Hinrich Carl Lichtenstein német zoológus írta le. Hivatalosan 2 alfaja van elfogadva, a közönséges és elterjedtebb impala, azaz az Aepyceros melampus melampus, valamint az Aepyceros melampus petersi, mely nagyobb méretű és sötétebb színezetű, illetve fekete orrú. Vannak olyan kutatók is, akik 6 alfaját tartják számon. Az impala átlagos marmagassága 70-92 centiméter, míg testtömege 40-76 kilogramm között mozog. A szőrzete fényesen vörösesbarna. A bika szarva karcsú, líraalakú és 45-92 centiméter hosszú.
Főleg nappal tevékeny. Éghajlattól és élőhelytől függően az impala lehet csordában élő vagy területvédő. Ennek az antilopfajnak a „társadalmában” három szociális réteg van: a területvédő bikák, a terület nélküli ifjú bikacsordák és a tehéncsordák. A ragadozók elöli futáskor kétféle ugrást is végrehajt, hogy azzal mutassa mennyire erős és gyors. Ez az állat egyaránt bokorevő és legelő; táplálékai között bokrok és fiatal Vachellia fák levelei, lágy szárú növények, perjefélék, gyümölcsök és az élőhelyén található különböző hüvelyestermések. Az évenkénti párzási időszaka akár három hétig is eltarthat, és májusban zajlik le, az esős évszak vége felé. Ekkortájt a bikák megküzdenek egymással a tehenek kegyeiért. A vemhesség körülbelül 6-7 hónapig tart; ennek végén egy borjú születik. Születése után a kis borjú védelem céljából lapulni kezd a fűben. Az elválasztás körülbelül 4-6 hónap után következik be. A fiatal bikákat elkergetik maguk mellől a tehenek, és ezek ifjú bikacsordákhoz csatlakoznak, míg a fiatal tehenek akár egész életükben is anyjuk mellett maradhatnak.
Az impala főleg a szavannákat körülvevő vagy foltozó ligeterdőket választja élőhelyéül. Néha eme ligeterdők és szavannák közti ökotonokban is látható. A víz közelsége igen fontos számára, emiatt valamilyen vízforrás mellett él. A fekete orrú alfaj a legnyugatabbi impala; ez Angolában és az északnyugat-namíbiai Kaokolandban található meg, míg a másik alfaj, az impala által elfoglalt többi területen él. Gabonba és a Dél-afrikai Köztársaságba visszatelepítették. Azokon a helyeken, ahol ez az antilop megtalálható, gyakorinak és közönségesnek számít; emiatt a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja számon. Azonban a ritkább fekete orrú alfajt ugyanez a szervezet sebezhetőnek minősíti. A sötét alfajnak 2008-ban csak kevesebb mint 1000 példánya létezett.
Neve bélyegkép|balra|200px|Lichtenstein, aki elsőként írta le ezt az állatot
A tudományos nemi szintű neve, az Aepyceros a görög nyelvből származik, és összetett szó: aipus = „magas” és ceros = „szarv”. A fajneve, azaz a melampus szintén görög eredetű, és „feketelábat” jelent, mivel a melas = „fekete” és pous = „láb”.
Az angolok ennek az antilopnak a nevét legelőször 1802-ben hallották; eleinte palla vagy pallah volt. Ez a megnevezés a csvana nyelvből származik és „vörös antilopot” jelent.Oxford English Dictionary, 3rd edition, March 2005, s.v. pallah A csvana phala szót impalla- vagy mpala-ként is ki lehet ejteni. Az így megnevezett állat első hivatalos leírása 1875-ből származik.Oxford English Dictionary Supp., 1933, s.v. Ezen a köznapi néven minden nyelven impalának hívják. Uganda fővárosa, Kampala neve is az impala szóra vezethető vissza – alapítása idején valószínűleg igen gyakori állat lehetett a környéken.
Afrikaans nyelven az állatot rooibok-nak nevezik, mely „vörös bakot” jelent; ezt a megnevezést néha az angol nyelvben is lehet hallani.Oxford English Dictionary, 3rd edition, November 2010, s.v.
Rendszertani besorolása, alfajai és kifejlődése Manapság az Aepyceros nevű emlősnem egyetlen élő képviselője. Az állatot legelőször 1812-ben Martin Hinrich Carl Lichtenstein német zoológus írta le. 1984-ben, Elisabeth Vrba amerikai paleontológus azt állította, hogy az impala testvértaxonja a tehénantilop-formáknak (Alcelaphinae), mivel hasonlít a vörös tehénantilopra (Alcelaphus buselaphus). 1999-ben Alexandre Hassanin a párizsi nemzeti tudományos kutatóközpont dolgozója és kollégái törzsfejlődéses (philogenesis) kutatásokat végeztek az antilopok között. Ezek a kutatók sejtmag és mitokondriális DNS-vizsgálatok segítségével meghatározták az impala családfáját és a más tülkösszarvúakkal való rokonsági kapcsolatait. Hassanin és társai megtudták, hogy az impala és a pézsmaantilop (Nesotragus moschatus) egy kládot alkotnak, vagyis közös ősük van. Ez a klád testvértaxonja egy másiknak, mely a feketelábú bóbitásantilopot (Cephalophus dorsalis) és a szasszát (Oreotragus oreotragus) foglalja magába. A 2003-ban végzett riboszomális RNS és β-spectrin nuklein szekvenálások azt mutatták, hogy az impala és Nesotragus-fajok között tényleg van rokonság.
Az alábbi családfa az 1999-ben végzett kutatások eredményei szerint készült:
Ennek az antilopfajnak az idők során 6 alfaját is leírták, azonban a mitokondriális DNS-vizsgálatok csak kettőnek a létezését támasztják alá. Az alábbi lista a korábbi hat alfajt, azok laikus neveit, valamint elterjedéseiket mutatja:
Aepyceros melampus melampus Lichtenstein, 1812 – dél-afrikai impala, Délkelet-Angola, Botswana, Zimbabwe és a Dél-afrikai Köztársaság északkeleti része Aepyceros melampus johnstoni Thomas, 1893 – malawi impala, Észak-Mozambik, Malawi, Zambia keleti része Aepyceros melampus katangae Lönnberg, 1914 – katangai impala, a Kongói Demokratikus Köztársaság déli része Aepyceros melampus petersi Bocage, 1879 – fekete orrú impala, Angola délnyugati részén és Namíbiában fordul elő. Jellegzetes a fekete csík az orrán. A Természetvédelmi Világszövetség a „sebezhető” kategóriába sorolja Aepyceros melampus rendilis Lönnberg, 1912 – kenyai impala, (Kenya, Uganda) Aepyceos melampus suara Matschie, 1892 – tanzániai impala, (Tanzánia, Ruanda)
A ma elfogadott két alfaj: az Aepyceros melampus melampus Lichtenstein, 1812 (ez az elterjedtebb és gyakoribb alfaj; Afrika keleti és déli részein, azaz Kenya középső részétől Dél-Afrikáig, valamint nyugatra Angola délkeleti részéig lelhető fel) és az Aepyceros melampus petersi Bocage, 1879 (fekete orrú vagy pofájú impalaként ismert; csak Afrika délnyugati részén él, vagyis Északnyugat-Namíbia és Délnyugat-Angola határán).
Habár a két hivatalos alfaj alaktanilag igen hasonló, a genetikai különbség köztük meglehetősen nagy. Eddig még nem észleltek hibrid példányokat.
Vrba szerint ez az antilop egy ősi tehénantilopból fejlődött ki. Szintén az amerikai őslénykutató szerint míg ez az ősállat 18 más, különböző kinézetű antilopnak adott életet, addig az impala ága, legalább 5 millió éven keresztül változatlan, vagy alig átalakult formában maradt meg. Néhány fosszilis fajt is felfedeztek, köztük az Aepyceros datoadenit, mely a pliocén korban élt, ott, ahol ma Etiópia van. A kövületek azt mutatják, hogy az ősimpalák már úgy néztek ki, mint a maiak, azonban méretre kisebbek voltak. Mivel az ősállat és a mai majdnem ugyanúgy néz ki, arra hagy következtetni, hogy az impala már az ősidőkben tökéletesen alkalmazkodott környezetéhez, és többé nem volt szüksége átalakulni. Mivel csordaállat – tehát többen figyelik a ragadozókat –, étrendje nagyon változatos – tehát sokfelé sokféle növénnyel képes táplálkozni – és szimbiózisos kapcsolata van a nyűvágófélékkel (Buphagidae) – melyek a kullancsoktól (Ixodidae) és más külső élősködőktől szabadítják meg –, az impalának aligha volt szüksége a továbbfejlődéshez. Ez a három tényező meggátolta az alaktani és viselkedési átalakulását.
Előfordulása bélyegkép|jobbra|200px|Tanzániai akácia ligetes impalákkal
Ez a tülkösszarvúfaj azon kevés antilopok egyike, amelynek – néhány hely kivételével, például Burundi – sikerült megtartania a történelmi előfordulási területét. Majdnem mindenhol megtalálható, ahol a fehér ember megérkezte előtt is létezett. Az előfordulási területe keleten Északkelet-Ugandától és Kenya középső, illetve déli részeitől, délre egészen a Dél-afrikai Köztársaság KwaZulu-Natal nevű tartománya északi részéig tart. Míg nyugaton Namíbiában és Dél-Angolában is vannak állományai. A két elfogadott alfaja közül az egyiknek, az A. m. petersinek az elterjedése csak a Délnyugat-Angola és északnyugat-Namíbia határán lévő Kaokolandra korlátozódik. Ezt az alfajt a 2000-es évek óta figyelik. A másik alfaj, az A. m. melampus jóval gyakoribb és a szóban forgó antilopfaj összes többi elterjedési területét uralja. Az állatot több gaboni és dél-afrikai köztársasági védett területre betelepítették.
Általában kerüli a hegyvidékeket, azonban KwaZulu-Natal tartományban 1400 méteres tengerszint feletti magasságban is megfigyelték.
A szóban forgó emlősállat a szavannákat övező és foltozó ligeterdőkben és bozótosokban él. Olykor az ezek átmenetét képező ökotonokban is megtalálható. Élőhelyének kiválasztását a víz közelsége is meghatározza. Dél-Afrikában a Colophospermum mopane-t és az akáciaerdőket részesíti előnyben. A különböző évszakokban különböző fák közelségét keresi; például az esős évszakban az arabmézgafák (Acacia senegal) közelében ül, míg a száraz évszakban a Vachellia drepanolobium alatt táplálkozik. Az élőhelyek összetétele és a ragadozók jelenléte is befolyásolja az impala állományok nagyságát, illetve jelenlétét; például kerüli azokat a magas füvű területeket, ahol eme növények kiváló rejteket biztosítanak a ragadozóknak. Egy megfigyelés szerint ott, ahol az afrikai elefántok (Loxodonta africana) ritkítják az erdőket, helyet csinálva a bozótosoknak, az impala száraz évszaki táplálkozásának ideje meghosszabbodik. Korábban, több és nagyobb Baikiaea-erdők léteztek; ezek pedig kevés táplálékot nyújtottak az impalának, de miután az elefántok ritkítani kezdték eme erdőket, az impala állományok több táplálékhoz jutottak. A Baikiaea-erdőket felváltották a kapri-bozótosok (Capparis), melyek kiváló táplálékforrásává váltak ennek az antilopnak.
Megjelenése bélyegkép|balra|200px|Ennél az antilopnál a bikának van szarva, ...
Az impala közepes termetű, karcsú testfelépítésű antilopfaj, mely megjelenésben a közönséges mocsáriantilopra (Kobus kob) és a Grant-gazellára (Nanger granti) hasonlít. Az átlagos fej-testhossza körülbelül 130 centiméter. A bika marmagassága 75-92 centiméter és a tehéné 70-85 centiméter. A bika testtömege általában 53-76 kilogramm közötti, míg a tehéné 40-53 kilogramm között mozog. Ezen az emlősfajon belül jól látható nemi kétalakúság van; a kisméretű tehénnek nincsen szarvva, míg a nála nagyobb bika jó nagy szarvval rendelkezik. A bika karcsú, líraalakú szarva akár 45-92 centiméter hosszú is lehet; akkora, mint a marmagassága. A szarv erős, számos gyűrűs kidudorodással, előbb kihajló, utána pedig behajló, mígnem a vége kissé előremutat. A szarv keresztmetszete majdnem mindig kör alakú; a töve pedig üres. A szarv alakja és felépítése segíti tulajdonosát összeakaszkodni ellenfelével és ha lehet, elmozdítani helyéből. A szarv a koponyát a sérülésektől is védi.
bélyegkép|jobbra|200px|... míg a tehénnek nincs bélyegkép|jobbra|200px|A sötétebb árnyalatú alfaj