A Williams Grand Prix Engineering (jelenlegi nevezési nevén Atlassian Williams F1 Team) egy brit Formula–1-es versenycsapat. Frank Williams és Patrick Head alapította 1977-ben (történetileg a csapat előzményének tekinthető az 1969-től 1976-ig működő Frank Williams Racing Cars). 7 egyéni és 9 konstruktőri világbajnoki címével a Formula–1 egyik legsikeresebb csapata. Egyéni és konstruktőri világbajnoki címet utoljára 1997-ben, futamot 2012-ben nyertek. Azon kevés konstruktőr közé tartoznak, akiknek legalább száz győzelmük van a sportágban, kilenc konstruktőri bajnoki címük pedig 2000-ig rekord volt. A Williams volt a Formula–1 történetében az utolsó igazi magáncsapat, egészen 2020-ig, amikor megvásárolta őket az amerikai Dorilton Capital. Legnagyobb sikereiket a Renault partnereként érték el. A 2014-es szezontól kezdve Mercedes-motorokat használnak.
A csapatnál versenyeztek az alábbi világbajnokok: Alan Jones, Keke és Nico Rosberg, Nigel Mansell, Damon Hill, Jenson Button, Alain Prost, Nelson Piquet, Ayrton Senna és Jacques Villeneuve. Senna, Button, és Nico Rosberg kivételével mindannyian a csapattal nyertek egy egyéni címet. A Williams híres volt arról, hogy világbajnok pilótái nem náluk próbálták megvédeni a címüket, csak Alan Jones, Keke Rosberg és Villeneuve maradtak a csapatnál azt követően.
A Williams a Williams Advanced Engineering és a Williams Hybrid Power útján a fejlesztések terén is jelen volt: Formula–1-es technológiákat alakítottak át a mindennapi használatra. 2017-ben "Williams" címmel egy filmet is bemutattak, mely a csapat alapítójának életútjába enged mélyebb betekintést.
Története
A kezdetek
Frank Williams fiatal kora óta szenvedélyes rajongója volt a motorsportoknak, a hatvanas években ő maga is versenyzett egy rövid ideig, ezt követően pedig inkább más versenyzőket próbált versenyüléshez juttatni. 1968-ban akkori szobatársát, Piers Courage-t indította a Formula–2-es sorozatban, melyben ebben és a rákövetkező évben szép sikereket értek el. Ezzel felhívták magukra az olasz sportautó-tervező, De Tomaso figyelmét aki az 1970-es szezonra a rendelkezésére bocsátott egy Formula–1-es kasztnit, amit a Dallara tervezett. Az autó versenyképtelen és meghibásodásra hajlamos volt, ráadásul a szezon ötödik versenyén, a Holland Nagydíjon kigyulladt, Courage pedig az autóban lelte halálát. Ez rendkívül megviselte Williams-t, de a csapat tovább folytatta az idényt. Miután eredmények nem születtek, De Tomaso szerződést bontott. 1971-ben már az akkor egy éves March 701-es kasztnival nevezett be Frank Williams Racing Cars nevű csapatával. Szerény eredményeket értek el, és a pénzhiány miatt máról a holnapra működtek.
1972-ben is maradtak a March kasztninál, a szponzorok megjelenésével pedig már egy jobb autóra futotta, mint eddig. 1973-ban aztán az olasz Iso sportautógyár és a Marlboro támogatásával immár konstruktőrként neveztek be a bajnokságba az előző évi saját fejlesztésű FX3 javított változatával. Az 1975-ös szezon előtt az Iso és a Marlboro támogatása nélkül kezdhették meg a szezont, amelyben a csapat összesen tíz pilótát indított összesen a futamok valamelyikén. Az állandó pénzzavarral küzdő Williamsnek az elkövetkező években számtalan üzleti partnere volt, és bizony nem mindegyik társulás bizonyult sikeresnek. 1976-ban aztán új partner bukkant fel a kanadai olajmilliárdos, Walter Wolf személyében, aki többségi tulajdonos lett a csapatban, és bár Williamst meghagyta vezető pozíciójában, a saját építésű autó mellé szerzett egy előző évi Hesketh 308C-t, melyet FW05 néven versenyeztettek. Az eredmények azonban egyik autóval sem voltak valami fényesek, a csapat nyolc versenyzője egyetlen pontszerzésig sem jutott, a fénypontot a korábban szebb napokat látott Jacky Ickx spanyolországi hetedik helye jelentette.
Ford-éra (1976-1983) balra|bélyegkép|200px|A Williams 1981-es autója, az FW07C Az 1976-os szezon végén Frank Williams tulajdonostársa, Walter Wolf úgy döntött, hogy átalakítja a csapatot, melyet saját neve alatt futtatott tovább Walter Wolf Racing néven. A vezető pozícióból leváltott Williams a távozás mellett döntött, s vitte magával Patrick Head-et is, akivel még abban az évben megalapították a Williams Grand Prix Engineeringet. Az új csapat 1977-ben még March 761 karosszériájú autókkal versenyzett, egyetlen versenyzőjük, Patrick Néve a spanyol nagydíjon ült először a Williams volánja mögé, összesen 11 versenyen keresztül. Pontot nem értek el, legjobb eredményük egy hetedik hely volt. Saját konstrukciójuk, az FW06-os 1978-ban állt először rajthoz, az ausztrál Alan Jones-szal, 1979-től a Clay Regazzoni-Alan Jones párossal. Már az első évben vezetett Jones versenyt, sőt dobogóra is állhatott. 1979-re pedig az élcsapatok közé emelkedett a Williams, 59 pontos világbajnoki eredményével második lett. Ekkori autójuk már kihasználta a leszorítóerőt, a FOCA-tagsággal együtt pedig az állandó kétversenyzős felállást is sikerült elérniük. A csapat első győzelmét a Brit Nagydíjon érte el, ahol Clay Regazzoni majdnem 25 másodperces előnnyel nyert.
1980-ban Alan Jones világbajnok lett az FW07B-vel. Az FW07B emellett igen jó és megbízható autó volt, Jones négyszer, csapattársa, Carlos Reutemann háromszor esett csak ki versenyből. A Williams csapat ebben az évben hat futamgyőzelmet aratott, s megszerezte első konstruktőri bajnoki címét is. Az 1981-es szezon szintén egy igen sikeres évad volt a Williams számára. A német nagydíjon már megnyerték a konstruktőri vb-t. Az egyéni világbajnokságot azonban Nelson Piquet nyerte meg egy Brabhammel. 1982-ben aztán Keke Rosberg ült a visszavonuló Alan Jones megüresedő ülésébe, s világbajnok lett annak ellenére, hogy mindössze egyetlen futamgyőzelmet aratott, és az előző évben még csak pontot sem szerzett.
Honda és Judd-éra (1983-1988)
A 80-as évek elején, amikor a szívómotorok kezdtek kiszorulni a Formula–1-ből, a sikerek megtartása érdekében a csapat üzletet kötött a japán motorbeszállító Hondával egy turbómotor beépítésével kapcsolatban. 1983-ban az idény nagy részében még Ford-motorokat használtak ugyan, de az utolsó versenyen már V6-os Honda turbómotor volt az erőforrás. Ugyanebben az évben öltötte fel a csapat az 1993-ig viselt jellegzetes kék-fehér-sárga színezést.
bélyegkép|balra|250px|Nelson Piquet 1987-es világbajnok Williams FW11B autója 1985-ben Keke Rosberg új csapattársa Nigel Mansell lett. Autójuk új, szénszálas szerkezetű karosszériával készült. A kezdeti nehézségek és néhány technikai probléma után ismét visszatértek a dobogóra, 1985-ben a két Williams-versenyző összesen négyszer győzött.
1986-ban a csapat tovább erősödött, ez évben Mansell 6, Nelson Piquet 3 első helyet ért el. A konstruktőrök világbajnokságát sikerült megnyerni, az egyéni cím azonban, mely a szezonzáró futamig megszerezhető lett volna Mansell számára, a két pilóta rivalizálásának esett áldozatul. Ugyanebben az évben a csapattulajdonos Frank Williams egy autóbaleset következtében megbénult, közel egy évig nem volt a bokszutcában. 1987-ben a csapatnak ismét jól ment: Piquet lett a világbajnok Mansell előtt, a csapat pedig negyedik konstruktőr-világbajnoki címét gyűjtötte be. Ám a Honda a McLaren és Lotus csapatok kedvéért elhagyta a Williamset, amelynek így más motor után kellett néznie. Piquet pedig a Lotushoz vitte magával az 1-es rajtszámot.
1988-ban nem sikerült egyetlen jelentős motorgyártóval sem megállapodniuk, s így a Judd szívómotorjait használták, amely érezhető hátrányt okozott számukra a turbómotoros vetélytársakkal szemben. Az idényben egyetlen versenyt sem nyertek, s mindössze 20 pontot gyűjtöttek. Mansell az olasz nagydíjon nem tudott részt venni betegség miatt, helyette Jean-Louis Schlesser ült be, aki versenybalesetbe keveredett Ayrton Sennával, ily módon közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy a McLaren abban az évben ne tudja megnyerni az összes futamot.
Renault-Mecachrome-Supertec-éra (1989-1999) 250px|jobbra|bélyegkép|Nigel Mansell 1992-es világbajnok autója, az FW14B A csapat 1989-ben Renault motorokra váltott, Mansell utódja pedig Thierry Boutsen lett, aki 1989-ben két versenyt is megnyert. A Renault és az autók formatervezéséért felelős Adrian Newey együttműködése gyümölcsöző volt, a kilencvenes években a Williams autói rendkívül jók voltak.
Az 1990-es szezon jól kezdődött. Az első futamon, Phoenixben Boutsen a harmadik helyen végzett. A harmadik futamon, Imolában Patrese megnyerte a versenyt és ezzel megszerezte harmadik győzelmét. Magyarországon Boutsen az első helyről rajtolhatott és meg is nyerte a futamot. Ezekkel a sikerekkel és további pontszerző helyezésekkel fejezték be az idényt a konstruktőr-világbajnokság negyedik helyén. A következő évben a csapat az új fejlesztésű FW14-essel, új aerodinamikai elemekkel, Renault RS3-as motorral és egy félelmetes Mansell-Patrese versenyzőpárossal állt rajthoz. Az idényben ez a csapat volt az egyetlen, amely a McLarent nyomás alatt tudta tartani. A konstruktőrök között második helyen végeztek, egyéni világbajnokságban Mansell második, Patrese harmadik helyen végzett.
A nagy változás 1992-ben következett be. Az év biztatóan kezdődött, Dél-Afrikában Mansell első, míg Patrese második helyen végzett. Mansell a következő négy versenyen (Mexikóban, Brazíliában, Spanyolországban és San Marinóban) is a dobogó legfelső fokára állhatott, ezzel ő lett az első versenyző a Formula–1-ben, aki egy szezon első öt futamán győzni tudott. Az idényben még 4 versenyt nyert meg (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Portugália). Ezzel ő lett az első, aki egy szezonban kilenc futamot is megnyert. Patrese kiválóan versenyzett, végig Mansell mögött haladt, beletanult a másodpilóta szerepbe. Mansell Magyarországon egy második hellyel biztosította be egyéni világbajnoki címét, míg a Williams csapat a belga nagydíj után ünnepelhetett. Patrese az összetettben második helyen végzett. Az év végén Mansell visszavonult a Formula–1-től.
1993-ban a Williams csapatfelállása teljesen megváltozott. A Mansell-Patrese világbajnok duót az egy év kihagyás után visszatérő háromszoros világbajnok Alain Prost, illetve az addigi tesztpilóta, Damon Hill váltotta. A csapat ismét konstruktőr-világbajnok lett, Prost megszerezte negyedik világbajnoki címét, míg Hill első futamgyőzelmét. Prost befejezte a pályafutását, helyére Ayrton Senna érkezett.
bélyegkép|balra|250px|Williams FW16 1994-ben a Canon helyett a Rothmans International dohánygyár kezdte el szponzorálni a csapatot, melynek színe így a kék-fehér lett. Az idénynek egy nagyon erős versenyzőpárossal vágtak neki, amelyet nagyon esélyesnek tartottak a végső győzelemre, annak ellenére, hogy számos gond adódott az autók stabilitásával, különösen az aktív felfüggesztés és a kipörgésgátlók betiltása miatt. A harmadik futamon, Imolában Senna a Tamburello-kanyarban elvesztette uralmát az autó fölött és a betonfalba rohant. A halálhír az egész világot sokkolta. Az olasz bíróságok a csapatot és Williamset mészárosként bélyegezték meg, s egészen 2005-ig tartó pereskedés kezdődött. A következő versenyen, Monacóban Hill egyedül állt rajthoz, de az első körben ki is állt. Attól kezdve egészen 2022-ig minden Williams-autóra felkerült valahová egy elrejtett S betű, Senna emlékére. A spanyol nagydíjon Hill mellé David Coulthardot szerződtették. A futamot Hill nyerte. Coulthard ezen kívül még hét nagydíjon vezette a Williams-Renault 2-es számú autóját. További négy versenyen azonban Damon Hill csapattársa Nigel Mansell volt. Hill összesen hat futamgyőzelmet aratott, míg Mansell az évadzáró ausztrál nagydíjon állhatott a dobogó legfelső fokára. Bár Hill egyetlen ponttal Michael Schumacher mögött végzett az egyéni pontversenyben (a szezonzárón egy vitatott megítélésű balesetbe keveredtek), a Williams ismét konstruktőr-világbajnok lett.
bélyegkép|jobbra|250px|Damon Hill 1995-ben