300px|bélyegkép|A Római Birodalom területe a legnagyobb kiterjedése idején. A latin nyelv elterjedése és későbbi területi tagolódása nem minden provinciában azonos ütemben ment végbe.
A vulgáris latin a nem klasszikus latin beszélt formája, amelyből a román (újlatin) nyelvek csoportja ered. Elsősorban azokat a beszélt, hétköznapi, kevésbé formális és az iskolázott irodalmi normától eltérő nyelvi jelenségeket foglalja magában, amelyek a fennmaradt latin szövegekből, feliratokból és a újlatin nyelvek összehasonlításából kimutathatók vagy nagy valószínűséggel rekonstruálhatók. Nem a klasszikus latinnal párhuzamosan létező, egységes és önálló nyelv volt, hanem a latin nyelv egészén belüli időbeli, területi, társadalmi és stiláris változatok gyűjtőfogalma.Herman József: Vulgar Latin. Ford. Roger Wright. University Park: The Pennsylvania State University Press, 2000, 1–8. o. .
A kifejezést főként a latinból kialakult újlatin nyelvek előtörténetének vizsgálatában használják. A kutatás tárgya azonban nem korlátozódik a késő császárkorra: köznyelvi vagy nem normatív jelenségek már az archaikus és a klasszikus korszak forrásaiban is megfigyelhetők, míg a latinból az újlatin nyelvekbe vezető átalakulás több évszázadon át, régiónként eltérő ütemben zajlott. A „vulgáris latin” ezért nem azonos egyszerűen sem a „kései latinnal”, sem a „beszélt latinnal”, sem pedig egyetlen, pontosan keltezhető protoromán nyelvállapottal.Eleanor Dickey: „Introduction” és „Preliminary Conclusions”. In Eleanor Dickey – Anna Chahoud (szerk.): Colloquial and Literary Latin. Cambridge: Cambridge University Press, 2010, 3–6., 65–68. o. .
A latin vulgaris szó alapjelentése „közönséges”, „közhasználatú” vagy „a sokasághoz tartozó”; a nyelvészeti terminusban nem „trágár” vagy „romlott” nyelvet jelent. A mai történeti nyelvészet a nyelvi változást nem értékvesztésként, hanem természetes szerkezeti és társadalmi folyamatként vizsgálja. A klasszikus latin ugyanakkor nem mesterségesen létrehozott külön nyelv volt, hanem az iskolázott latin nyelvhasználatból kialakított és irodalmi, retorikai, grammatikai hagyományban kodifikált magas presztízsű norma, amely mellett számos más regiszter és helyi változat létezett.James Clackson: „Colloquial Language in Linguistic Studies”; Rolando Ferri – Philomen Probert: „Roman Authors on Colloquial Language”. In Eleanor Dickey – Anna Chahoud (szerk.): Colloquial and Literary Latin. Cambridge: Cambridge University Press, 2010, 7–41. o.
A fogalom értelmezése
A „vulgáris latin” elnevezés a 19. századi összehasonlító romanisztikában honosodott meg. Az újlatin nyelvek rendszeres összevetése kimutatta, hogy számos közös hang-, alak- és szókészleti sajátosságuk nem vezethető le közvetlenül a klasszikus szerzők normatív nyelvéből. Így például a klasszikus ignis „tűz” helyett az újlatin nyelvek többsége a latin focus „tűzhely” folytatóit őrzi, a loqui „beszélni” helyére pedig több területen a fabulari vagy a keresztény szóhasználatban új jelentést kapott parabolare lépett. E felismerések szükségessé tették annak a szélesebb latin nyelvi valóságnak a vizsgálatát, amelyet az irodalmi kánon csak részben tükröz.Herman 2000, 1–5. o.
A terminus használata kezdettől vitatott volt, mert különböző kutatók eltérő jelenségeket értettek rajta. Egyes meghatározások a műveletlen társadalmi rétegek beszédére, mások minden beszélt latinra, ismét mások az újlatin nyelvekben folytatódó, de a klasszikus normából hiányzó jelenségekre alkalmazták. A korszerűbb megközelítések ezért nem két mereven elkülönített nyelvet tételeznek fel, hanem többdimenziós változatosságot: a beszélő lakóhelye, társadalmi helyzete, iskolázottsága, a közlés műfaja, a beszédhelyzet formalitása és az adott korszak egyaránt befolyásolta a nyelvhasználatot.
+ Kapcsolódó fogalmak Megnevezés Elsődleges szempont Jelentés Vulgáris latin normához és regiszterhez való viszony A klasszikus grammatikai-irodalmi normától eltérő, főként beszélt vagy informális latin jelenségek hagyományos gyűjtőfogalma. Köznyelvi vagy társalgási latin beszédhelyzet és regiszter A hétköznapi kommunikáció nyelvhasználata; iskolázott és kevésbé iskolázott beszélők társalgása egyaránt ide tartozhatott. Kései latin időrend Főként a késő császárkor és a kora középkor latin nyelve, amely magas irodalmi és nem normatív regisztereket egyaránt magában foglal. Protoromán történeti rekonstrukció Az újlatin nyelvek összehasonlításával rekonstruált közös nyelvi előzmény; nem azonos minden korban és területen a beszélt latinnal. Középkori latin korszak és funkció A latin anyanyelvi korszakát követő, tanult írott és beszélt kultúrnyelv, amely az egyházi, tudományos, jogi és igazgatási életben tovább élt.
A római szerzők maguk is több kifejezéssel utaltak a nyelvi regiszterekre, például sermo cotidianus „mindennapi beszéd”, sermo familiaris „bizalmas, társalgási beszéd”, sermo plebeius „népies beszéd” és sermo vulgaris „közhasználatú beszéd”. Ezek jelentése nem feleltethető meg pontosan egyetlen modern terminusnak, és az ókori nyelvszemlélet sem alkotott a mai szociolingvisztikához hasonló, egységes osztályozást.
A kutatás forrásai és módszerei
A beszélt latinról nem maradt fenn hangfelvétel, a rendelkezésre álló bizonyítékok pedig mindig valamilyen írásbeli közvetítésen keresztül tanúskodnak a kiejtésről és a nyelvtanról. Még a magánlevelek és a falra karcolt feliratok is írott szövegek, ezért a beszélt nyelv nem azonosítható egyszerűen minden olyan alakkal, amely eltér a klasszikus helyesírástól. Az eltérések lehetnek valódi nyelvi újítások, helyi sajátosságok, az író alacsonyabb írástudása, másolási hibák, alkalmi elírások vagy hiperkorrekciók. A kutatás akkor tekint valamely jelenséget szélesebb beszélt nyelvi folyamat bizonyítékának, ha több, egymástól független forrástípus, terület vagy későbbi újlatin folytatás is alátámasztja.Herman 2000, 17–26. o.
Közvetlen dokumentumok
Kiemelkedő jelentőségűek a nem irodalmi célra készült szövegek: sír- és fogadalmi feliratok, pompeji falfirkák, átoktáblák, számlák, katonai feljegyzések, magánlevelek, papiruszok, osztrakonok, viasztáblák és jogi okiratok. Ezek gyakran olyan íróktól származnak, akik nem követték következetesen az iskolai normát, ezért helyesírásuk közvetve tükrözheti kiejtésüket. A Vindolanda-táblák például a Britannia provinciában szolgáló katonák és családtagjaik mindennapi kommunikációjába engednek betekintést; az egyiptomi papiruszlevelek és az észak-afrikai jogi táblák más régiók nyelvhasználatát dokumentálják.
A felirati anyag értéke mellett korlátai is vannak. Sok felirat rövid, formuláris vagy sérült, továbbá a fennmaradt leletek földrajzi és társadalmi megoszlása egyenetlen. Egy betű elhagyása önmagában nem bizonyítja minden esetben a megfelelő hang eltűnését, de az azonos típusú eltérések nagy száma és területi eloszlása már alkalmas hangtörténeti következtetésekre.
Kéziratos szövegek
A kézirati hagyományban fennmaradt művek közül különösen fontosak a gyakorlati tárgyú kézikönyvek. Az állatorvosi, orvosi, mezőgazdasági és szakácskönyvek szerzői gyakran kevésbé emelkedett regisztert használtak, mint a retorikai és történetírói próza alkotói. A Mulomedicina Chironis, a késő ókori Apicius-féle szakácskönyv, Palladius mezőgazdasági műve és több orvosi értekezés ezért számos köznyelvi szót, jelentésváltozást és ingadozó szerkezetet őrzött meg.
A keresztény irodalom ugyancsak alapvető forráscsoport. A Jeromos előtti latin bibliafordítások egy része szorosan követte a görög eredetit, és olyan szóhasználatot vagy mondatszerkezetet is megőrzött, amely közelebb állt egyes korabeli beszélt regiszterekhez. Szent Jeromos Vulgatája több helyen klasszicizálóan javította a korábbi fordításokat, miközben maga is számos, a keresztény hagyományban meghonosodott szót és szerkezetet használt. Szent Ágoston és Jeromos magas szintű retorikai és filológiai képzettséggel rendelkezett; műveik nyelve ezért nem sorolható egyszerűen „vulgáris” kategóriába. A prédikációkban és lelkipásztori szövegekben ugyanakkor egyes szerzők tudatosan közérthetőbb stílust választottak.Herman 2000, 23–25. o.
A késő ókori zarándok, Egeria útinaplója, a Peregrinatio Egeriae, a beszélt nyelvhez közel álló szerkesztés, ismétlések, kötőszóhasználat és névmási szerkezetek miatt különösen értékes. A birodalom felbomlása utáni évszázadokból Tours-i Gergely történeti művei, a szentéletrajzok, a törvénygyűjtemények, oklevélformulák és királyi oklevelek szolgáltatnak adatokat. Ezek nyelvét azonban művenként és kéziratonként kell értékelni, mert a másolók olykor kijavították, máskor éppen eltorzították a korábbi alakokat.
Nyelvtanírók és javítási jegyzékek
Közvetett bizonyítékot nyújtanak azok az ókori és késő ókori grammatikusok, akik kifogásolták kortársaik kiejtését vagy szóalakjait. A tiltás rendszerint azt jelzi, hogy a megbélyegzett forma valóban használatban volt. A leghíresebb ilyen forrás az 5–6. századra keltezett Appendix Probi, amely több mint kétszáz „helyes alak – kerülendő alak” párt sorol fel. A jegyzékből többek között hangsúlytalan magánhangzók kiesése, hangkapcsolatok egyszerűsödése, magánhangzó-ingadozás és új, kicsinyítő képzős szóalakok terjedése olvasható ki.Herman 2000, 25–26. o.
Összehasonlító rekonstrukció
Az újlatin nyelvek szabályos megfelelései alapján olyan latin alakok is rekonstruálhatók, amelyek az ókori szövegekben nem maradtak fenn. Az ilyen feltételezett alakokat a szakirodalom csillaggal jelöli, például *potere a klasszikus posse mellett. A rekonstrukció különösen akkor meggyőző, ha a feltételezett alak több, egymástól távoli újlatin nyelvben szabályos folytatókkal rendelkezik, és a latin szövegekben is találhatók vele összhangban álló ingadozások. A későbbi újlatin adatok visszavetítése azonban nem használható ellenőrzés nélkül: egy közösnek látszó újítás kialakulhatott a latin korszak után is, vagy több területen egymástól függetlenül.
Történeti és társadalmi háttér
A latin elterjedése
A latin eredetileg Latium és Róma viszonylag kis területének nyelve volt. Róma itáliai, majd földközi-tengeri terjeszkedésével a latin a hadsereg, a közigazgatás, a jog, a kereskedelem és a városi élet fontos nyelvévé vált. A nyugati provinciák nyelvi romanizációja nem egyetlen központi rendelet eredménye volt, és nem is azonos módon ment végbe mindenütt. A társadalmi felemelkedés, a polgárjog, a katonai szolgálat, a gazdasági kapcsolatok, a betelepülés és a latin kulturális presztízse egyaránt ösztönözte a nyelvváltást.Herman 2000, 9–16. o.
A latin későbbi uralkodó helyzete nem volt nyelvileg eleve szükségszerű. A korai Itáliában az etruszk jelentős politikai és kulturális tekintéllyel rendelkezett, a dél-itáliai görög városok pedig a Földközi-tenger egyik legnagyobb presztízsű kultúrnyelvét közvetítették. Az, hogy nem ezek valamelyike, hanem a latin lett Itália, majd a nyugati birodalom meghatározó nyelve, mindenekelőtt Róma politikai és katonai felemelkedésével, intézményeinek kiterjedésével és a római polgárjog fokozatos terjedésével függött össze. Más történeti erőviszonyok között Itália és Nyugat-Európa nyelvi térképe is másként alakulhatott volna; az újlatin nyelvek létrejötte ezért nem pusztán nyelvszerkezeti, hanem történeti és társadalmi folyamat eredménye.
A terjeszkedés hosszú ideig tartó többnyelvűséggel járt. Itáliában az oszk, az umber, az etruszk és a görög, Galliában a kelta nyelvek, Hispaniában több indoeurópai és nem indoeurópai nyelv, Észak-Afrikában a pun és berber nyelvek, a keleti tartományokban pedig mindenekelőtt a görög érintkezett a latinnal. A latin anyanyelvi beszélőihez folyamatosan olyan emberek csatlakoztak, akik második nyelvként sajátították el. A kétnyelvűség hatása kétségtelen a szókincsben és a személynévanyagban, de számos, korábban szubsztrátumhatással magyarázott hangtani változás eredete vitatott; a nyelv belső szerkezeti folyamatai és a társadalmi környezet együttesen alakították a fejlődést.