A szitutunga vagy más néven szitatunga (Tragelaphus spekii) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tulokformák (Bovinae) alcsaládjába tartozó faj.
Ez az állat egy mocsári antilopfaj, melynek az előfordulási területe főleg Afrika középső részén van. A szitutunga elterjedési területe magába foglalja a Kongói Demokratikus Köztársaságot, Kamerunt, Dél-Szudán egyes részeit, Ghánát, Botswanát, Zambiát, Gabont, Tanzániát, Ugandát és Kenyát. Ezt az antilopot legelőször 1863-ban, John Hanning Speke angol felfedező, a Nílus forrásának felfedezője írta le. Közepes méretű antilop, melynél a bika marmagassága körülbelül 81-116 centiméter, a tehéné 72-90 centiméter. A bika testtömege eléri a 76-119 kilogrammot, míg a tehén csak a 24-57 kilogramm. A szitutunga vízálló szőrzete bozontos, hosszú szálakból tevődik össze és élőhelytől, illetve nemtől függően változó színű. Az állat test- és lábfelépítése a mocsári életmódjáról tanúskodik. Ennél az antilopnál csak a bikának van szarva. A szarv kissé csavarodott, csak 1-2 spirálos és általában 45-92 centiméter hosszú.
A szitutunga főleg a hajnal első óráiban, a napnyugta előtti utolsó egy-két órában, valamint éjszaka tevékeny. Nem területvédő; nem is jelöl ki magának területet. A táplálék szempontjából eléggé válogatós, csak a friss leveleket és füveket, vízinövényeket, mint például a palkaféléket, és különböző erdei bokrok leveleit fogyasztja. Az ivarérettséget a tehén egyévesen, míg a bika másfél évesen éri el. Egész évben szaporodhat, azonban a szaporodási időszaka a száraz évszakra tehető. A vemhesség majdnem 8 hónapig tart, ennek végén általában egy borjú jön világra. Fogságban 22-23 évig is élhet.
Majdnem kizárólag a mocsarak és lápvidékek lakója. A magas füvű és dús növényzetű mocsarakat, évszakos árterületeket, láposokat, nedves ligeterdőket és mangroveerdőket részesíti előnyben. A szitutungát elsősorban az élőhelyeinek elvesztése veszélyezteti. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja számon. A ghánai hatóságok kérésére az állat felkerült a Washingtoni egyezmény (CITES) 3. listájára; ezen a listán azok az élőlények szerepelnek, melyek világszinten nincsenek veszélyben, azonban a velük való kereskedéshez engedély kell. Habár az elterjedési területének egyes részein szétszórva él, a botswanai Okavango-deltában és a zambiai Bangweulu-tó körül gyakorinak számít.
Neve bélyegkép|balra|100px|Speke, aki elsőként írta le ezt az állatot
A szitutunga tudományos neve Tragelaphus spekii. Az antilopot legelőször 1863-ban, a Nílus forrásának felfedezője, az angol John Hanning Speke írta le. Speke ezt az állatfajt az akkoriban Little Windermere = „Kis Windermere” nevű tónál (mai nevén a tanzániai Kagera-régióban levő Lwelo-tó) pillantotta meg először. Könyvében, melynek címe „Journal of the Discovery of the Source of the Nile”, az antilopot nzoé-nak nevezi; szuahéli nyelven így nevezik ezt az állatot. Angolul water-boc-nak is nevezik, mivel hasonlít a waterbuck-ra (magyarul gyűrűsfarkú víziantilop Kobus ellipsiprymnus). Az antilop tudományos nevét gyakran, azonban hibásan Tragelaphus spekei-nek írják. Az nem ismert, hogy a faji szintű nevét Speke nevezte el magáról, vagy Philip Lutley Sclater angol ügyvéd és zoológus nevezte el Speke tiszteletére. Speke a könyvében egy lábjegyzet erejéig azt írja, hogy Sclater a névadó, az angol zoológus pedig a Tragelaphus spekii nevet adta az állatnak. Akárki is nevezte el, a Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Kódexének (International Code of Zoological Nomenclature, ICZN) 50.1.1 cikke és a Nemzetközi Zoológiai Nomenklatúrabizottság (International Commission on Zoological Nomenclature, ICZN) szabályai szerint az, hogy Speke egy lábjegyzetben azt írta, hogy Sclater a névadó, nem elég. Emiatt Speke lett elismerve a szitutunga névadójaként. A spekii szó a latinizált Spekius-nak a birtokos esete. Manapság a Tragelaphus spekii a helyesen leírt tudományos neve a szitutungának.
Rendszertani besorolása, alfajai és kifejlődése
A szitatunga a tülkösszarvúak (Bovidae) családján belül a Tragelaphus nevű emlősnembe van besorolva. 2005-ben, Sandi Willows-Munro a durbani KwaZulu-Natal Egyetem kutatója sejtmag és mitokondriális DNS-vizsgálatokat végzett kilenc Tragelaphus-fajon. Ebből a kutatásból megtudtuk, hogy a szitutunga és a bongó (Tragelaphus eurycerus) a Buxton-hegyiantiloppal (Tragelaphus buxtoni) és a közönséges bozótiantiloppal (Tragelaphus scriptus) egy monofiletikus kládot alkotnak, azaz egy közös rendszertani őstől származnak. A nagy kudu (Tragelaphus strepsiceros) körülbelül 8,6 millió évvel ezelőtt vált le erről a kládról.
A Tragelaphus nemen belül, amint már írva van, a szitatunga, a bongó, a hegyi nyala és a közönséges bozóti antilop nagyon közeli rokonai egymásnak. A közönséges bozóti antilop és a Delamere-bozótiantilop (Tragelaphus sylvaticus) – antilopok, melyeket nemrég még egy fajként tartottak számon, a bozóti antilopba összefoglalva –, valamint a szitatunga annyira közeli rokonai egymásnak, hogy hibridizálódni tudnak egymással. A bongó és szitutunga közti hibrid példányok ivarképesnek bizonyultak. A csavartszarvú antilopok (Strepsicerotini) nemzetségén belül – mely magába foglalja a Tragelaphus és a Taurotragus nemeket –, a szitatunga a legváltozatosabb megjelenésű állat, talán azért, mert a különböző állományai elszigetelve élnek a különböző mocsaras területeken.
A testalkat, a szőrzet tapintása és színezete, valamint mintázata alapján az idők során akár 10 alfaját is leírták. Azonban a szőrzet vastagsága vagy éppen vékonysága a környezetétől függ, a bundájának mintázata még ugyanazon az állományon belül is változatos. Továbbá a bunda árnyalata és a mintázatok színezete is változhat az adott példány – főleg a bikák esetében – korának előrehaladtával. Még az is meglehet, hogy alfaj nélküli. Azonban az előfordulási területén található három főbb folyómedencét véve a szitatungának 3 alfaja különíthető el:
keleti szitutunga (Tragelaphus spekii spekii) (Speke, 1863) – Kelet-Afrikában, a Nílus-medencében él erdei szitutunga (Tragelaphus spekii gratus) (Sclater, 1880) – Afrika középső és nyugati részein, a Kongó-medencében található meg zambézi szitutunga (Tragelaphus spekii selousi) (W. Rothschild, 1898) – Dél-Afrikában, a -medencében fordul elő
Előfordulása A szóban forgó antilop a következő országokban őshonos: Angola, Benin, Bissau-Guinea, Botswana, Burundi, Csád, Dél-Szudán, az Egyenlítői-Guinea, Gabon, Gambia, Ghána, Guinea, Kamerun, Kenya, a Kongói Demokratikus Köztársaság, a Közép-afrikai Köztársaság, Mozambik, Namíbia, Nigéria, Ruanda, Szenegál, Tanzánia, Uganda, Zambia és Zimbabwe. Nigerből kihalt; itt a Csád-tó környékén élt. Feltételezhetően Togóból is kihalt, mivel élőhelyeit átvették az egyre növekvő emberi települések. Habár Nyugat-Afrikában elszórva fordul elő, eme kontinens középső, keleti és déli részein még mindig gyakorinak számít, főleg ahol még nagy erdők találhatók.
A szitatunga egyike a „kétéltű antilopoknak”, azaz egyaránt jól érzi magát a szárazon és a vízben is. A mocsarak és lápvidékek tökéletes élőhelyek számára. A legkedveltebb élőhelyei a magas füvű és dús növényzetű mocsarak, évszakos árterületek, láposok, nedves ligeterdők és a mangroveerdők. Ahol megtalálható, ott a nádasokban jól kivehető „utakat” tapos ki magának. Ezek az útvonalak akár 7 méter szélesek is lehetnek, és összekötik a táplálkozóhelyeket a víz menti erdőszélekkel. A szitutunga habár nem jelöl ki magának saját területet, melyet aztán védelmezne, mégis megvan a megszokott mozgáskörzete, amelyet egész életében bejár. A mozgáskörzetben mindig van valamilyen vizes hely, az lehet patak, folyó, tó vagy a mocsár állóvize. A szavannákon átfolyó nagy folyamoknál a papiruszsásosokban (Cyperus papyrus), Phragmites nádasokban és Echinochloa pyramidalis mezőkön lelhető fel. Az élőhelyét gyakran más antilopfajokkal megosztja; így például a dél-szudáni Sudd-mocsárban a nagyszarvú mocsáriantiloppal (Kobus megaceros), Afrika déli mocsaraiban a zambézi mocsáriantiloppal él egy helyen.
Megjelenése bélyegkép|balra|200px|A bikának nagy csavart szarva van
Közepes méretű antilopfaj, melynél jelentős a nemi kétalakúság, azaz a szarvval rendelkező bika jóval nagyobb, mint a szarv nélküli tehén. A bika átlagos fej-testhossza 136-177 centiméter, míg a tehéné 104-146 centiméter. A bika marmagassága eléri a 81-116 centimétert, a tehén pedig 72-90 centiméter. A hímállat testtömege 76-119 kilogramm között mozog, míg a nőnemű 24-57 kilogrammot nyom. A farok 14-37 centiméter hosszú. A tányérszerű fülei 11-17 centiméteresek. Megjelenésileg a szitatunga majdnem azonos a nyalával (Tragelaphus angasii), a különbséget talán a sörény és a lábnyomok jelentik.
bélyegkép|jobbra|200px|A tehénnek nincsen szarva, és bundája világosabb
A szőrzet színezetének árnyalata élőhelytől függően változó, azonban az alapszínek a fiataloknál rozsdás-vörös és a teheneknél gesztenyebarna. A pofán jól kivehető fehér mintázatok láthatók. A test több részén is fehér csíkok és pontok vannak, azonban ezek nem annyira erősek, mint más Tragelaphus-fajok esetében. Fehér foltok láthatók a torkon, a fej közelében és a mellen. A combok belső felén egy-egy szagmirigy pár van. A bika szőrzete korának előrehaladtával egyre sötétebbé válik, mígnem szürke vagy sötétbarna lesz. A bika durva szőrszálú sörényt növeszt; ez általában barna színű. A gerince mentén fehér csík fut. Szintén a bikánál a szemek között ék alakú, csontos kinövés van.
A test- és lábfelépítése tökéletesen alkalmazkodott a mocsári élethez. A bika patája meghosszabbodott és szélesen szétterül. A kócos, durva szőrzete nagyjából vízálló, csak kevés nedvesség hatol át rajta; így habár az állat folyton nedves növények között és lápos területeken mozog, meglehetősen száraz marad a bőre. Az ék alakú teste, a lehajtott feje járás közben, valamint a hátrahajló szarvak – a bika esetében – tökéletesek a sűrű növényzet közötti haladáshoz. A pata és a pata fölötti igen hajlékony lábrész együttesen banán alakú, a hátsó lábakon 16 centiméter, míg a mellsőkön 18 centiméter lehet. A patavégek hegyesek, emiatt majdnem nesztelenül tud haladni a vízben is. A szőrzetének színezete és mintázata tökéletes az állat álcázásához, elrejtéséhez. A hallása igen kiváló; mozgó fülei a felépítésük miatt pontosan észreveszik és meghatározzák a hang forrását. A jól hallás igen fontos egy olyan állat számára, melynek látási viszonyait gátolja a sűrű növényzet, és az ebből keletkező homály.
Életmódja bélyegkép|balra|200px|A Bangweulu-tó mocsarai, ahol nagy számban él szitutunga
Ez az antilop főleg a hajnal első óráiban, a napnyugta előtti utolsó egy-két órában, valamint éjszaka tevékeny. Idejének nagy részét táplálkozással tölti. Nagyjából helyben maradó állat, azaz nem vándorol sehova. A nappal forró időszakát a nádasokban elrejtőzve tölti. Nappal ritkán merészkedik ki a mocsárból. Általában párban vagy magányosan él, bár nagyobb csordában is megfigyelték. Egy kenyai kutatás alkalmával megfigyeltek egy 9 fős csordát, melyben egy bika, négy tehén és négy borjú volt. Olykor laza csoportosulások jöhetnek létre, de a példányok között alig van kapcsolat, érintkezés. Amikor csordába verődnek, a csordák általában azonos nemű állatokat tartalmaznak.