A fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjába tartozó faj.
Ez az antilop egyike a két gnúfajnak, a másik a csíkos gnú (Connochaetes taurinus). Az állatot először 1780-ban Eberhard August Wilhelm von Zimmermann német geográfus és zoológus írta le, illetve nevezte meg. Ennek a párosujjú patásnak az átlagos fej-teszthossza 170-220 centiméter között van, míg testtömege 110-180 kilogramm között mozog. A bika marmagassága körülbelül 111-121 centiméter, a tehéné 106-116 centiméter. Ezt az antilopot főképp a nevét adó fehér, a lóéhoz (Equus caballus) hasonló hosszú farka jellemzi. A testét borító szőrzete a sötétbarnától a feketéig változik. A felálló sörénye mellett a mellső lábai között, valamint a hasi tájéka felé hosszabb, sötétbarna szőrök vannak.
A fehérfarkú gnú kizárólag növényevő állat; étrendjét majdnem teljes egészében a perjefélék képezik. Az itatóhelyek közelsége létfontosságú a számára. Ennek az antilopfajnak a „társadalmában” három szociális réteg van: a tehéncsordák, az ifjú bikacsordák és az önálló területekkel rendelkező idősebb bikák. Igen gyorsan szaladó állat. Egymással testmutogatással és bőgőhangokkal kommunikálnak. A szaporodási időszaka februártól áprilisig tart. Körülbelül 8,5 hónapos vemhesség után a tehén általában egy borjúnak ad életet. A fiatal fehérfarkú gnú a következő év borjáig az anyjával marad. A nyílt térségeket és szavannákat, valamint a Karoo-i bozótost választja élőhelyéül.
A szóban forgó gnúfaj kizárólag az afrikai kontinens déli részein őshonos. A 19. században szinte teljesen kiirtották a faját; részben azért, mert kártevőnek vélték – mivel ugyanazt legelte, mint az ember szarvasmarhája –, részben a vadászata miatt – a bőréért és húsáért. A fehérfarkú gnút sikerült megmenteni és felszaporítani magánrezervátumokban, vadasparkokban és farmokon tartott állatokból. Ezek a példányok a Dél-afrikai Köztársaságból, Lesothóból és Szváziföldről származtak. Ezt az antilopfajt őshazáján kívülre, Namíbiába és Kenyába is betelepítették.
Rendszertani besorolása, neve és evolúciója A fehérfarkú gnú tudományos neve Connochaetes gnou. Először 1780-ban Eberhard August Wilhelm von Zimmermann német természettudós írta le és nevezte meg hivatalosan. Zimmermann a leírását az 1776-ban, Jean-Nicolas-Sébastien Allamand természetfilozófus által készített írásra alapozta. A Connochaetes megnevezés görög eredetű; κόννος (kiejtése: kónnosz) = „szakáll”, és χαίτη (kiejtése: khaítē) = „lógó haj”, „sörény” szavak összevonásából jött létre. A „gnú” név, amelyen ezt az állatot világszerte ismerik, a délnyugat-afrikai khoikhoi nyelvből származik, és ennek a fajnak a nevét jelenti. Más vélemény szerint a „gnú” szó a T'gnu-ból ered, mely nama nyelven az antilop bikájának hangkiadására utal, „gé-núú”. Az állatot az 1800-as években látták először, azon a helyen, ahol manapság a Dél-afrikai Köztársaság északi fele fekszik.
Manapság ugyanabba az emlősnembe van besorolva, mint a csíkos gnú. Korábban a rokonát a Gorgon nembe helyezték. Úgy tűnik, hogy a két gnúfaj körülbelül a pleisztocén kor közepén vagy vége felé vált szét; és 1 millió éve lettek önálló állatfaj. A földtörténeti időskála szempontjából ennek az állatnak a kifejlődése igen újkorinak számít.
A fosszilis leletek azt mutatják, hogy már az őseinek - Connochaetes gnou antiquus és Connochaetes gnou laticornutus - is megvoltak a nagy, görbült szarvai és a széles koponyája, melyekkel a bikák valószínűleg a területeiket védelmezték. A legősibb maradványokat az Oranje Szabadállam Cornelia nevű városa melletti kőzetekben találták meg; becslések szerint ezek a kövületek körülbelül 800 ezer évesek lehetnek. A Vaal folyó medencéjében is találtak kövületeket, azonban ezekről nem lehet tudni, hogy ugyanolyan idősek-e vagy esetleg idősebbek a corneliai maradványoknál. Ős fehérfarkú gnú szarvakat a dél-afrikai Hermanus homokdűnék mellett is találtak. Ez az utóbbi terület jóval délebbre van, mint a mai állat elterjedési területe; feltételezések szerint, e szarvak tulajdonosai a Karoo száraz félsivatagából vándoroltak a homokdűnékhez.
Hibridek Mivel viselkedési és elterjedési szempontból a két gnú igen eltér egymástól, a szabad természetben történő hibridizáció igen ritka, bár a fogságban tartott vagy ugyanabba a rezervátumba, vadasparkba zárt állatok között megtörténik. A hibrid példány az öszvértől eltérően általában ivarképes. A Dél-afrikai Köztársaságban lévő Spioenkop Dam Nature Reserve nevű vadasparkban végzett kutatások azt mutatták, hogy ezek a hibrid állatok testi rendellenességekben szenvedhetnek; ezek a rendellenességek a fogakban, a szarvakban és a koponyát összetevő egyes csontokban – wormian csontok – nyilvánulnak meg. A hibrid nagyobb méretű lehet a szüleinél. További betegségei: a fül felépítésének egyes elferdülései, valamint az összeforrt orsócsont (radius) és singcsont (ulna).
Előfordulása bélyegkép|balra|200px|Az eredeti élőhelyei efféle délkelet-afrikai magasföldek voltak
A fehérfarkú gnú előfordulási területe kizárólag Dél-Afrikára korlátozódik. A korábbi természetes elterjedési területe magába foglalta a Dél-afrikai Köztársaság nagy részét, valamint Lesothót és Szváziföldet; azonban a két utóbbi országból a mértéktelen vadászat következtében a 19. század során teljesen kiirtották. Azóta újból visszatelepítették e két kis országba a fehérfarkú gnút, továbbá Namíbiába is bevitték. Ezek a betelepített állatok manapság életképes állományokat hoztak létre.
A kedvelt élőhelyei a nyílt szavannák és mezők, valamint a Karoo térség bozótosa. Jól tűri a sziklás hegységeket és hullámzó dombvidékeket is. Ezeken a fennsíkokon a tengerszint feletti magasság 1350-2150 méter között szokott lenni. A csordák, ha lehetőségük van hozzá, akkor nomád, vándorló életmódot folytatnak, bár a kifejlett bikáknak általában 1 négyzetkilométeres területeik vannak, melyet nem hagynak el. A tehéncsordák körülbelül 100 hektáros területen belül mozognak. Régen, mikor még szabadon mozoghattak, a fehérfarkú gnú a száraz téli hónapokat Dél-Afrika keleti magasföldjein, míg az esős évszakot a Karoo térségben töltötte; e két fő terület között tették meg vándorútjaikat. Manapság, miután majdnem teljesen kiirtották a bőre miatt, és a megmaradt állatok fogságban élnek, ezek a történelmi vándorutak teljesen megsemmisültek. A legtöbb rezervátumban, ahol megtalálható a fehérfarkú gnú, a fehérpofájú lantszarvúantiloppal (Damaliscus pygargus phillipsi) és a vándorantiloppal (Antidorcas marsupialis) társul.
Megjelenése bélyegkép|balra|200px|Fekete színű példány
A fajon belül jelen van a nemi kétalakúság, hiszen a tehén kisebb és karcsúbb testfelépítésű, mint a bika. Az állat fej-törzs-hossza átlagosan 170-220 centiméter. A bika marmagassága 111-121 centiméter, míg a tehéné 106-116 centiméter. A bika testtömege átlagosan 140-157 kilogramm közötti; a kisebb tehéné 110-122 kilogramm között mozog. A ló farkához hasonló hosszú farka 80-100 centiméteres lehet. Mivel fehér a farka, az állat erről kapta a nevét; a rokon csíkos gnú farka fekete színű és bojtosabb végű, nem ennyire lószerű.
A fehérfarkú gnú barnásfekete vagy fekete bundája sűrű szőrcsomókkal borított. A szőrzete nyáron világosabbá, míg télen durvább tapintásúvá és vastagabbá válik. Az újszülött borjú fakó barna. A bika sötétebb a tehénnél. A sűrű, fehéres-krémszínű, sötét végű sörénye a legtöbb csíkos gnú-alfajtól eltérően nem alálóg, hanem felmered. Széles pofáján és az állkapcsa alatt durvább fekete szőrök lógnak. A mellső lábai között és a hasa felé is láthatók hosszabb, sötét szőrök. Háta egyenes, azaz a far és a mar tája egy magasságba esik. A nyaka vastag. A szemei kicsik és gombszerűek.
bélyegkép|jobbra|200px|A fehérfarkú gnú szarva előbbre mutat, mint a csíkos gnúé
Mind a két nemnek 90 fokos szögben előre, majd felfelé hajló szarva van. Szarvának formája a keleti pézsmatulokéra (Ovibos moschatus) emlékeztet és legfeljebb 78 centiméter hosszú. A szarv növekedése elég különös módon megy végbe. A növekedésnek induló szarv hegye először egyenesen felfelé irányul, később oldalra hajlik, mivel a szarv belső oldala gyorsabban növekszik, mint a külső. A bika szarva a tövénél szélesebb és lapítottabb, ezzel pajzsot képez a koponyának. A tehén szarva rövidebb és keskenyebb. A tehén szarva 3 éves korában éri el a teljes méretét, míg a bika esetében ez a 4. vagy 5. életévében következik be. Ennek az állatfajnak általában 13 darab hátcsigolyája van, bár találtak már 14 hátcsigolyás példányokat is; ez arra enged következtetni, hogy a fehérfarkú gnú mint faj hosszabbodási folyamaton megy át. A szemei előtt, a szőrcsomók alatt és a hátsó lábain vastag anyagot termelő szagmirigyek találhatók. A tehénnek két csecsbimbója van. A két gnúfajt farkának alakja és színezete, valamint a szőrzet színezete és a testmérete alapján lehet megkülönböztetni; a szóban forgó gnú kisebb a nála jóval ismertebb rokonánál.
Habár olyan térségben él, ahol a hőmérsékletingadozás nagymértékű, a fehérfarkú gnú állandó testhőmérsékletet tud fenntartani. Mivel forró és gyakran árnyék nélküli területeken él, úgy fejlődött, hogy a Nap káros sugárzásai ne ártsanak neki. A borjú magas vörösvérsejt szinttel születik, és ez egyre csak növekszik, a 2-3 hónapos koráig; ettől eltérően a fehérvérsejtek szintje alacsony, és az állat egész életében csökkenni fog. A neutrofil granulociták száma magas az élete egész során. A hematokriták és hemoglobinák szintje esik az állat első 20-30 napjában. Minden efféle esés és növekedés csúcsai az antilop második vagy harmadik hónapjáig történik, aztán pedig alábbhagy, míg az idős állatnál a változások nagyon alacsony szintűek. Az erős izmainak – melyeknek működése nagy mennyiségű oxigént igényel -, köszönhetően a fehérfarkú gnú igen gyorsan és ügyesen mozog. Hosszú távon gyors futásra is képes, mielőtt kimerülne.
Életmódja bélyegkép|balra|200px|Ez az állat, mint sok más antilopfaj, igen gyors futásra képes bélyegkép|balra|200px|Kisebb csorda a Krugersdorp vadasparkban
Az állat főleg kora reggel és késő délután tevékeny, a nappal forró szakaszát pihenéssel tölti. Gyors futó; csúcssebessége elérheti a 80 km/h-t is. Mikor valaki néhány százméteres távolságban megközelít egy fehérfarkú gnúcsordát, az állatok fújóhangokat hallatnak és hirtelen futásnak indulnak, de rövid táv után megállnak és megnézik, hogy az „ellenség” mit csinál, követi-e vagy sem. Ha az illető tovább közelít, akkor a gnúk többször is tovább állnak, illetve hátranéznek. Az antilopok egymás közt feromonok használatával – melyeket a Flehmen-reakció közben a vomeronazális szerv segítségével érzékelnek -, valamint hangkiadásokkal kommunikálnak. A fehérfarkú gnú egyik hangja fémes orrhang, míg egy másik visszhangzó csukláshang; ezek akár 1500 méteres távolságba is elhallatszanak. A legfőbb természetes ragadozói: az oroszlán (Panthera leo), a foltos hiéna (Crocuta crocuta), a hiénakutya (Lycaon pictus), a leopárd (Panthera pardus), a gepárd (Acinonyx jubatus) és a nílusi krokodil (Crocodylus niloticus). A borjakra főleg a hiénák, míg a felnőttekre az oroszlánok vadásznak.