I. Ottó vagy NagyA „Nagy” jelzőt Freisingi Ottó kölcsönözte a császárnak. Ottó (), (912. november 22./23. 32. oldal – 973. május 7.) német király 936-tól, német-római császár 962. február 2-től, longobárd (itáliai) király haláláig; a Német-római Birodalom megszervezője.
Élete Ifjúsága I. Henrik német király és Ringelheimi Matilda (Dietrich vesztfáliai gróf leánya) királynő legidősebb gyermekeként született 912-ben. Gyermekszobája hol ebben, hol abban a királyi kastélyban volt. 17. oldal Édesapja arra tanította, hogy a férfi legfőbb erénye az egyszerűség. Ezzel szemben a tanulást elpuhítónak tartotta, minthogy a tudomány egyfelől kétkedő okoskodásra nevel, másfelől gyengíti a döntőképességet. Az egyszerűség elérésére a test megacélozását, ellenállóvá edzését tartotta szükségesnek, ezért Ottót megtaníttatta arra, miképp kell vadtulkot, medvét, vadkant lándzsával elejteni, hogy nyila mindig célba találjon, hogy versenyfutásban senki ne előzze meg, miképp üsse ki a nyeregből ellenfelét a lovagi tornán, hogy kardvívás közben egy tapodtat se hátráljon, és hogy győzzön az ostáblajátékokban.Fischer, 19–20. oldal
15 éves korában beleszeretett egy szláv rabnőbe, akitől fia született: a későbbi mainzi érsek, Vilmos.Fischer, 20. oldal
Első házassága Henrik fia számára a wessexi király, Æthelstan húgát, Eadgythet) kérte feleségül.Fischer, 22. oldal 929 nyarának elején érkezett meg a szigetországból a hajó a 17 éves királyleánnyal.Fischer, 23. oldal Athelstan egy másik menyasszonyjelöltet, kisebbik húgát, Adivát is útnak indította (ő egy burgundi herceg felesége lettFischer, 24. oldal); a násznagy szerepére Kynewladot, a wocesteri püspököt jelölte ki. Ottó a keleti kereskedés központját, a rabszolgapiacáról ismert Magdeburg városát ajándékozta nászajándékul újdonsült asszonyának.
Trónralépte 936-ban Henrik király meghalt.Csak a XIX. században találtak rá a korabeli életrajzra, egy nordhauseni szász pap művére, amely elénk idézi a halottas ágy mellett történteket:[Fischer, 25–26. oldal] Henrik halála után – édesapja 929-es királyi rendelete szerintA Karoling hagyományokkal történő szakítás, valamint az a tény, hogy a koronát egy szász örökölte, az első lépések egyike volt egy olyan állam kialakítása felé, melyet németnek lehetett nevezni. Ugyanebben az évben rendelte el Henrik a birodalom feloszthatatlanságát, mely szintén a frank-karoling tradíciókkal való szakítást erősítette. A hercegek megfékezésével és a birodalmi határok kiterjesztésével megalapozta dinasztiáját – Ottót 936. augusztus 7-én német királlyá kiáltották Aachen városában. Augusztus 8-án a mainzi érsek megkoronázta.Így ír erről Corveyi Widukind szász krónikás (925–1000 k.):[]
A ceremóniát Hildebert érsek vezette. A koronázást követő ünnepségsorozaton Pfalzban a birodalom számos területének vezetőit udvari címekkel látták el, így próbálva erősítve az egyes részek közötti koherenciát. Ennek során fontos beosztást kapott a lotaringiai Giselbert, a frank Eberhard, a sváb Hermann, a bajor Arnulf. Utóbbi a marsall tisztséget kapta.
A koronázás helyének megválasztása szimbolikus értékkel bírt. Ottó Aachen választásával azt kívánta jelezni, hogy folytatja a frank hagyományokat.
Szlávok, magyarok A hatalomváltáskor a már I. Konrád óta megszokott nehézségek mindegyike jelentkezett. Az Elbán túli területeken a vendek leverésével 936–937 során kiépült ugyan az őrgrófságok rendszere (Szász és Billung őrgrófság), de a keleti határok mentén továbbra is ismeretlen maradt a béke.Weiszhár, 32–33. oldal A szlávok elleni háború Gero őrgróf vezetésével ezután is szinte folyamatosan tartott, Ottó többször személyesen – mint például 939-ben – hadba szállt ellenük.Weiszhár, 33. oldal Ottó a keleti területeken több püspökséget és kolostort is alapított.
A minden új német uralkodót "megkóstoló" magyarok 937-ben Szászországra törtek, ám kísérletük ezúttal is kudarcba fulladt. A királytól elszenvedett vereséget követően seregük a könnyebb préda, Franciaország felé vonult.
Belső lázongások A későbbi konfliktusok a birodalmon belül abban gyökereztek, hogy Ottó I. Eduárd wessexi király leányát, Eadgythet vette feleségül, ezzel kiemelte magát a birodalmon belüli családi kötelékek közül. Ottó kijelölése egyedüli trónkövetőnek szintén törést jelentett a keleti-frank trónkövetői hagyományokkal. A lépés viszont erősítette a birodalom feloszthatatlanságát.
937-ben Eberhard bajor és a hasonnevű frank herceg, valamint a hozzájuk a trónöröklés rendjének sérelmezése miatt csatlakozó báty, Thankmar lázadt fel Ottó ellen. A király 938-ban verte le őket: Thankmart meggyilkolták, a bajor Eberhardot megfosztotta trónjától. Ebben az évben zajlott a magyarok utolsó betörése is a Szász Hercegségbe, de miután két nagy csatában vereséget szenvedtek, többé nem próbálkoztak.
A Thankmar után Ottó öccse, Henrik is az elégedetlenkedők oldalára állt. 939-ben a frank Eberharddal és Giselbert lotaringiai herceggel támasztott lázadást bátyja ellen. A lázadás különös súlyossága abból adódott, hogy az említetteket titokban a nyugati-frank uralkodó, a Karoling IV. Lajos is támogatta. A felkelést végül I. Hermann sváb hercegnek – mint arra már utaltunk, Ottó eközben a szlávokkal is harcolt – Andernachnál a lázadók felett aratott győzelme döntötte el. Miután a két herceg életét vesztette, a Frank Hercegség a királyra szállt, s mint törzshercegség, ezután nem játszott szerepet. Lotharingiát Ottó IV. Lajos ellen indított hadjáratát követően a "megtért bárányra", Henrikre bízta.
Ám Ottó öccse ezután sem szűnt meg fivére ellen munkálkodni. Miután hercegségét 940-ben elveszítette, Frigyes mainzi érsekkel összeesküvést szőtt bátyja meggyilkolására. Ennek kitudódásakor, 941-ben, újból kegyelmet kapott, mire ennyi – a korban valóban szokatlan – jóság láttán végleg megbékélt.
A magyarok 943-as támadása Ottó ezután megpróbálta földadományokkal, és házasságkötésekkel megnyerni magának a királyi hatalomból részt nem, vagy alig kapó családtagok támogatását, ezirányú kísérletei azonban nem jártak hosszútávú sikerrel. Az elkövetkező nemesi felkelések sorozata, mely a délnémet területektől egészen Szászországig terjedt, az újra be-betörő, portyázó magyarok hadai által képzett veszély felismerése után szűnt meg. 943-ban ugyanis a magyarok Bajorországba törtek. Miután az Enns folyó közelében, Welsnél vereséget szenvedtek Berthold bajor hercegtől, néhány évig szüneteltették nyugati irányú támadásaikat.
A nehéz helyzetben Ottó az egyház segítségéhez fordult. Az egyháznak nyújtott adományok mellett Ottó saját hű embereit nevezte ki a püspöki és apáti pozíciókba.
Franciaország A Nyugati Frank Birodalomban dúló harcokba – melyeket Nagy Hugó, Francien hercege, Odó király unokaöccse folytatott IV. Lajos ellen – Ottó a király oldalán avatkozott be. 946-ban személyesen vezetett hadat, később pedig Konrád lotaringiai herceget küldi sógora megsegítésére, aki előtt Hugó végül 950-ben kénytelen volt meghódolni.
Belháborúk A birodalom ereje és tekintélye folyamatosan növekedett: 947-ben I. Harald dán király, majd 950-ben I. Boleszláv cseh fejedelem ismerte el hűbérurának Ottót.Weiszhár 34. oldal A közben ismét megindult magyar támadások sem jelentettek már igazán komoly veszélyt. A 948–950 közötti évenkénti próbálkozások mind kudarccal végződtek, sőt ez utóbbi évben az Ottó által bajor herceggé emelt Henrik már maga vezetett támadást az Ennstől keletre fekvő magyar szállásterületek ellen amire 907 óta nem volt példa.
Azért, hogy a lázadásoknak elejét vegye, Ottó igyekezett a törzshercegi méltóságokat rokonainak juttatni – így lett öccse, Henrik bajor (947), fia, Liudolf sváb (949), veje Vörös Konrád lotaringiai herceg (944). Ez a törekvése azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen 953-ban Liudolf és Konrád, Frigyes mainzi érsek támogatásával, felkelést támasztottak ellene. A lázadók 954-ben még a magyarokat is segítségül hívták. A két herceget és Frigyest Ottó megfosztotta méltóságától: Lotharingiát Brúnó kölni érsek kapta meg, a Sváb hercegséget pedig II. Burchard.
Az egyházi méltóságok híveivel való betöltése – mellesleg a fent említett kölni érsek, Brúnó, Ottó testvére, a mainzi Frigyest felváltó Vilmos pedig fia – már sokkal nagyobb sikerrel járt, ők bizonyultak uralkodása folyamán a legfőbb támaszainak. E méltóságok számát a keleti térítések nyomán 948-ban alapított új püspökségekkel (Brandenburg, Meissen, Merseburg stb.) és egy új érsekséggel (968: Magdeburg) is gyarapította. bélyegkép|jobbra|250px| Ottó győzelme II. Berengár felett
Első itáliai útja és második házassága 951-ben II. Lothár itáliai király özvegyét, Adelheidet az új uralkodó fogságba vetette. Adelheid Ottóhoz fordult segítségért, aki erre haddal kelt át az Alpokon. Minthogy Editha 946-ban meghalt, Ottó nem látta akadályát Adelheid feleségül vételének, emellett Paviában felvette a "Rex Francorum et Longobardorum" címet. A megrettent Berengár meghódolt előtte, ám így is olyan jelentős területekről kellett lemondania, mint Verona, Friaul és Isztria. Ottó e hadjárata meghatározó fordulatot hozott a félsziget számára: Lombardia 600 évre szorosan a birodalomhoz kapcsolódott.
Augsburg Ottó második házassága nem volt (az Edgithától született) Liudolf fia ínyére, aki sógorával, Lotaringiai Konráddal és más főurakkal szövetkezve fellázadt édesapja ellen. 955-ben a bajor főurak ismét magyar segítséget kértek, akik Bulcsú, Lél és Súr vezetésével indultak a német földekre.
A lázadók szerencsétlenségére a magyarok csak akkor érkeztek Bajorországba, mire Ottó a felkelést már leverte. bélyegkép|balra|Az augsburgi csata, I. Ottó legyőzi a kalandozó magyarokat 955-ben Így a királynak azután módjában volt a magyarokkal is leszámolni: Augusztus 10-én az Augsburg melletti Lech-mezőn az augsburgi csatában döntő győzelmet aratott. A menekülő magyar vezéreket elfogták, és I. Henrik bajor herceg felakasztatta őket Regensburgban.
Ez a csata tekinthető az Ottó által egyesített német birodalom tűzpróbájának; hatása abban is megnyilvánult, hogy a magyarok többé nem támadták meg a Keleti frank területeket.
Egyes források szerint (Corveyi Widukind; III, 49) Ottót még a lech-mezei csata után "imperator"-rá kiáltották. Még ha egy efféle császárrá nyilvánítás semmilyen állami jogkövetkezménnyel nem jár, mégis fontos tény, hogy a kortárs szeme Ottót már ekkor császári pozícióban látta.
Újabb szláv háborúk Ezt követően ismét az elbai szlávok ellen fordult, akiket még 955-ben Recknitz mellett legyőzött – ennek ellenére a harcok itt egészen 961-ig, Ottó újabb itáliai hadjáratáig elhúzódtak. Ottó tervei a szlávok megtérítésére csak a császári hatalom birtokában látszottak lehetségesnek, melyhez azonban pápai jóváhagyás volt szükséges...
A király nagyhatalmi törekvéseit jól mutatják a Burgundia ellen vezetett hadjáratai is. bélyegkép|jobbra|250px|Nagy Ottót császárrá koronázza XII. János pápa
Második itáliai hadjárata; császárrá koronázás A lehetőség a császári korona megszerzésére akkor mutatkozott reálisnak, amikor XII. János pápa a német királyt, mint a nyugat leghatalmasabb uralkodóját hívta segítségül a Rómára veszélyes Berengár ellen. Ottó 961-ben indult útnak Itáliába, miután biztosította fia, II. Ottó utódlását.
A pápa 962 februárjának második napján tette Ottó fejére a császári koronát. A karoling hagyományok folytatásaként megerősítette az egyház hatalmát és birtokait („Privilegium Ottonianum”, 962. február 13.) Miután a pápa – teljes fordulatot véve – összeesküvést szőtt ellene a 963-ban fogságba vetett Berengár fiával, Adalberttel, Ottó letette, és VIII. Leót ültette a helyére.Weiszhár, 35. oldal A császár távoztával János visszatért ugyan Rómába, ám hamarosan meghalt. Ottó erre elfoglalta a várost, János utódját, V. Benedeket megfosztotta tisztétől, és visszahelyezte Leót. Csak 965-ben térhetett haza a német területekre.
Harmadik itáliai hadjárata, harc Bizánccal