CIAM (Congres Internationaux d’Architecture Moderne, magyarul „Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa”) a modern építészet nemzetközi szervezete volt 1928 és 1959 között. A különböző országokban rendezett kongresszusok jelentős szerepet játszottak a modern építészet elveinek kialakításában és elterjesztésében. Az egyik vezéralakja Le Corbusier volt. A CIAM magyar csoportja révén magyar építészekre is hatást gyakorolt.
Története Megalakulása 1928 júniusában Svájcban, Helene de Mandrot La Sarraz-i kastélyában ültek össze először a világ minden tájáról meghívott neves, modern felfogást valló építészek, hogy közös elveiket megfogalmazzák. Az előterjesztést Siegfried Giedion és Le Corbusier készítették. Kijelentették, hogy az építészetet az „akadémiák” befolyásától meg kell szabadítani és eredeti gazdasági és társadalmi hivatásának összhangját vissza kell állítani. Ugyanekkor elhatározták Le Corbusier elnökletével a CIAM megalakulását: időszakonként további kongresszusok rendezését. A főtitkár Giedion lett.
A szervezet programja A CIAM célkitűzése az volt, hogy az építészek széles körű összefogásával olyan építészeti kérdéseket oldjon meg, amelyekhez az egyes szakemberek elszigetelt erőfeszítései nem elegendők. A szervezet ténylegesen széles körű és alkotó lett: tagjai közé tartozott a kor csaknem valamennyi jelentős építésze, így kezdettől Hendrik Petrus Berlage, Victor Bourgeois, Pierre Jeanneret, Le Corbusier, André Lurçat, Ernst May, Hannes Meyer, Rietveld, Alberto Sartoris stb., akikhez évről évre többen csatlakoztak. A megoldandó problémák sorába tartozott elsősorban az építészet helyzetének felmérése, továbbá aktuális kérdéseinek felvetése és ezek általános érvényű megválaszolása.
A szervezet működésének kezdetén a széles tömegek lakáskérdésének megoldását jelölte meg legfontosabb feladatként. Ez az állásfoglalás egynéhány országban megindult folyamat nemzetközi szintű általánosítását jelentette. Ezek közt kiemelkedő jelentősége volt a németországi gyakorlat elemzésének. Ugyanis az első világháború után, a weimari köztársaságban vezető szerepet játszó német szociáldemokrata párt feladatát a kínálkozó lehetőségek kihasználásával, a dolgozók életkörülményeinek normalizálásában látta. Ily módon nagy jelentőségű célkitűzéssé vált a lakáskörülmények megjavítása, a „kisemberek" kulturált és egészséges lakáshoz juttatása. Ennek szellemében Németország számos városában korszerű lakótelepek épültek: Berlin-Siemensstadt, Berlin-Zellendorf, Spandau-Haselhorst, Frankfurt-Römerstadt, Karslruhe-Dammerstock, Dessau-Törten stb.). Ennél szerényebb keretek között, de szintén jelentős építkezések folytak Belgiumban, Hollandiában, Finnországban is. A tömegek számára építendő kislakások kérdése világszerte előtérbe került. A két világháború közötti kongresszusokon ennek a problémának a korszerű tudomány és technika eszközeivel való széles körű elemzését végezték el és megoldási lehetőségeit dolgozták ki.
La Sarraz-í Nyilatkozat (1928)
1. Az építészet és az általános gazdasági rendszer jelenségei közötti kapcsolat a modern építészet fogalmának meghatározó része. 2. A „gazdasági hatékonyság" fogalma nem a maximális piaci haszonra, hanem a minimális munkaerő befektetéssel járó termelésre utal. 3. Az egyetlen lehetséges kiút az általános gazdasági elszegényedésből a maximális hatékonyság. 4. A leghatékonyabb termelési mód a racionalizáláson és a tipizáláson alapszik. A racionalizálás és a tipizálás hatása mind a modern építészetben (a koncepció kialakításában), mind pedig az építőiparban (a megvalósításban) közvetlenül jelentkezik. 5. A racionalizálás és a tipizálás hatásai háromszorosan is érvényesülnek:
(a) olyan építészeti koncepció kialakítását igénylik, amely egyszerűsíti a helyszíni munkát és az előregyártást;
(b) csökkentik az építőipar szakképzett munkaerő igényét; lehetővé teszik kevésbé specializált munkaerő alkalmazását magasan kvalifikált műszaki vezetők irányítása mellett;
(c) arra ösztönzik a fogyasztót (tehát az építtetőt, a későbbi lakót), hogy igényeit újragondolva, azokat az új társadalmi feltételekhez igazítsa. Ez a megújulás a ténylegesen nem igazolható individuális igények csökkenéséhez fog vezetni; az egyéni igények megszorításából származó haszon pedig a tömegek jelenleg elfojtott igényeinek maximális kielégítését fogja szolgálni. "
A CIAM kongresszusai
A CIAM munkája – a széles körű nemzetközi szervezeteknél kialakultnak megfelelően, szóbeli-, (kongresszusok és konferenciák vitái), illetve írásbeli (a kongresszusok anyagának publikációi) volt. Közösen végrehajtott építészeti feladatokról nem lehetett szó. A CIAM-ban végzett elméleti munka eredményei az egyes építészek egyéni tevékenységük során, alkotásaikban jutottak kifejezésre – természetesen különböző módon, sajátos színezettel. Alapító kiáltványukban csupán a régi formáktól való elszakadást és a funkcionalizmust hangsúlyozták.
I. kongresszus: 1928 La Sarraz (Svájc) A XX. század építészetének az ipari építkezések mellett elsőrendű feladata a kislakás-építés lett. A CIAM alakuló kongresszusa, az építészet helyzetét felmérve, e kérdést állította vizsgálatainak középpontjába.
Hasonló radikális álláspontot képviselt a várostervezéssel kapcsolatban is:
...„Az urbanizáció nem állhat esztétizáló követelmények szolgálatában: lényege a funkcionális rend... a földkereskedelemből, spekulációból, öröklésből származó kaotikus földhasználat helyébe egy következetes, kollektív földpolitikának kell lépnie. A föld újraosztása, bármiféle várostervezés legalapvetőbb feltétele, magában foglalja az egyesült erőfeszítéssel létrehozott értéknövekedés igazságos elosztását a tulajdonosok és a közösség között."...
II. kongresszus: 1929 Frankfurt (Németország) Az 1929. évi frankfurti II. kongresszust Ernst May készítette elő. Ezen Walter Gropiust a CIAM alelnökévé választották. A kongresszuson a korszerű kislakás kérdését vitatták meg. A „szociális építés a széles néprétegek számára" cél megoldását a „tökéletesen praktikus, a természettel élő kapcsolatban álló, nyugalmas és jól védett" lakásokban látták. A két világháború közötti kongresszusokon ennek a problémának a korszerű tudomány és technika eszközeivel való megoldási lehetőségeit dolgozták ki. Az igények, a társadalmi és az egészségügyi követelmények, valamint az átlagos anyagi lehetőségek vizsgálatából a lakásépítészet terén arra a megállapításra jutottak, hogy a fejlődés az egyre szűkebb körű családi közösségek felé halad. S ezek igényeinek és anyagi lehetőségeinek a minimális alapterületű lakások felelnek meg legjobban – feltéve, hogy tervezésük funkcionális szempontból kifogástalan. Ehhez tisztázni kellett, hogy melyek voltaképpen azok a funkcionális követelmények, amelyeket a lakásnak ki kell elégítenie. Elsőként kényelmes legyen, azaz használata lehetőleg kevés munkát igényeljen; így jutnak el a több kis szobából álló, minimális mellékhelyiségekkel rendelkező lakás gondolatához. A szobáknak meghatározott mennyiségű levegőt és fényt kell biztosítani; ezért a terület csökkentésével egyidejűleg növelni kell a viszonylagos ablakfelületet. Mivel azonban nem közömbös, hogy hová nyílnak a kis szobák nagy ablakai: meg kell határozni, hogy a szobák maximális levegőzését, benapozását milyen módon lehet elérni, stb.
A vonatkozó anyagot ’’’Die Wohnung für das Existenzminimum’’’ címen adták ki. A kiadvány különböző országok modern lakásterveit tartalmazta. A terveket a lakásfunkciók racionális elválasztása és minimális területen való megvalósítása jellemezte.
Ezen a kongresszuson határozták el a modern építészet problémáit figyelemmel kísérő és a kongresszusokat előkészítő bizottság, a CIRPAC (Comité Internationale pour la Résolution des Problemes de l’Architecture Contemporaine) , a nemzeti csoportok, továbbá különböző munkabizottságok felállítását.
Gropius – volt munkatársát – Molnár Farkast és építész barátait is meghívta. Így a kongresszuson a magyar építészek közül Molnár Farkas, ifj. Masirevich György, Ligeti Pál, Weiner Tibor, Rácz György, gr. Csáky István és Virágh Pál is részt vett.
III. kongresszus: 1930 Brüsszel (Belgium) A következő, Brüsszelben megtartott III. Kongresszus (1930) a „racionális beépítési módokkal” foglalkozott.
Az előző kongresszus elveinek kielégítéséhez nem közömbös, hogy hová nyílnak a kis szobák nagy ablakai: meg kell határozni, hogy a szobák maximális levegőzését, benapozását milyen módon lehet elérni Sor került a lakás-, lakóház- és lakónegyed-építés alapelveinek kidolgozására. Ezzel már a városépítészet, pontosabban: a lakónegyed-építészet területére lépnek. A kiszabott feltételeknek az addigi (utca-tömb) beépítési mód nem felel meg, tehát mint elavultat el kell vetni. A követelmények kielégítésére a parkokban egymástól aránylag távol épített házak nyújtanak megoldást. Ám az általában szokásos emeletszám (5-6) mellett a városok nagyon széthúzódóak lennének, és a közlekedés feleslegesen sok időt rabolna el az emberektől. Az 1930-as brüsszeli kongresszuson ezért a két legjelentősebb hangadó építész, Le Corbusier és Walter Gropius a tíz emeletnél magasabb lakóházak mellett foglalt állást. A fenti elvek szerint tervezett ideális lakónegyedek területének csak 11%-át foglalják el a házak, 8%-át az utcák, s a fennmaradó 81%-on parkok létesíthetők. A lakások maximális benapozásának biztosítása érdekében a lakóházak tájolásánál, hogy az északi fekvésű helyiségeket kiküszöbölhessék, a déliekről is le kell mondani, ezért a házak keleti és nyugati fekvésű helyiségekkel készülnek. Ezek szerint az ideális lakónegyed sávosan elhelyezett észak-dél irányú, elnyújtott téglalap alaprajzú, magas házakból állna.
Az utcavonaltól függetlenített, megfelelően tájolt sávházas beépítés a kongresszust követően terjedt el világszerte.
IV. kongresszus: 1933 Athén (Görögország) A lakás-, lakóház- és lakónegyed-építés alapelveinek kidolgozása után a CIAM áttért a funkcionális város problémájára. Elsősorban a különböző rendeltetésű városrészek egymással való kapcsolatát vizsgálták (a „területfelhasználási mód”-ok definiálása). Azt, hogy mi a leghelyesebb megoldás a várostestet alkotó lakónegyed, a gyárnegyed, az igazgatási negyed és a szórakozást, pihenést szolgáló városrészek elhelyezése, fekvése, kialakítása, kapcsolatai, közlekedése stb. terén.
Az Athéni Charta Amint az előzők jelzik, az építészet korszerű útjának keresése logikusan vezetett a városrendezési problémák irányába. Ezekkel foglalkozott a CIAM soron következő – a CIRPAC több ülésén előkészített – IV. kongresszusa, amelyet „A funkcionális város” címen, Athén és Marseille között, a „Patris” -nevű hajó fedélzetén tartottak meg 1933-ban. A kongresszus dokumentuma az ’’’Athéni Charta’’’ nevet kapta. Évtizedeken keresztül – még a második világháborút követő években is – ez volt a városépítési tervezés elméletének és gyakorlatának az alapja. Az Athéni Charta a várost regionális összefüggésében szemléli, öt funkcióját – lakás, munka, üdülés, közlekedés, történeti emlékek megőrzése – határozza meg és javasolja, hogy a tervezésben e funkciókat vegyék figyelembe.
V. kongresszus: 1937 Párizs (Franciaország) Ezen a kongresszuson ismét továbbmentek egy lépéssel: a különböző típusú városokat (településeket) és azoknak az egyes országokban játszott szerepét vizsgálták meg.
Ezen a kongresszuson fogadták el a magyar delegáció javaslatát is, amely a falusi építkezések sürgető kérdéseit is a CIAM megoldandó feladatai közé sorolta. Ezek kidolgozására azonban már nem került sor, mert a második világháború kitöréséig több kongresszust már nem tartottak.
Megemlítendő, a CIAM 1937-ben alakult szekciója (CIAM-Ost). Ez a szervezet a CIAM-hoz tartozó kelet-európai nemzeti csoportokat fogta össze a speciális kelet-európai kérdések megoldására. A CIAM-Ost titkára Molnár Farkas volt. A szervezet két konferenciát tartott (1937 januárjában Budapesten és 1937 nyarán Brnóban) magyar, görög, román, osztrák, csehszlovák, lengyel és jugoszláv építészek részvételével.
A második világháború után