A The Clash, röviden csak Clash (magyarul csapás, ütés, összeütközés) angol punk rock együttes, 1976 és 1986 között volt aktív. A zenekar bátran feszegette a műfaj határait, és zenéjében felhasználta a reggae, a funk, a new wave, a dub és a rockabilly elemeit is. Az együttes klasszikus felállása – Joe Strummer, Mick Jones, Paul Simonon és Topper Headon – csak 1977-re alakult ki.
A Sex Pistols felbomlása után csaknem egy évtizeden át a Clash volt a brit punk központi zenekara. Pályafutása során hat stúdiólemezt adott ki. Legnagyobb sikerét harmadik lemezével, a London Calling (1979) című dupla albummal érte el, amelyet a Rolling Stone az 1980-as évek legjobb lemezének választott 1990-ben. Az 1982-es Combat Rock album volt az utolsó, amelyet a klasszikus felállásban rögzítettek.
A Clash belső kohéziója meggyengült, és 1983. szeptember 27-én Joe Strummer és Paul Simonon kirúgta a fő zeneszerzőt, Mick Jones-t. A Clash utolsó stúdióalbuma, a Cut the Crap 1985. november 4-én jelent meg. Az újhullámos hangzású albumot értetlenkedve fogadták a kritikusok és a Clash-rajongók, és a zenekar a következő évben feloszlott.
A Clash szövegei baloldali politikai mondanivalójukról ismertek. Míg a nagy előd és kortárs Sex Pistols nihilizmust hirdetett, addig a Clash lázadásra szólított fel, és fellépést sürgetett a faji diszkrimináció, a rendőri brutalitás és a harmadik világ népeinek elnyomása ellen. Az együttes 2003-ban, egy évvel Joe Strummer halála után, bekerült a rock and roll hírességek csarnokába.
A punk megjelenése 280px|bélyegkép|balra|Punk kiadványok az 1970-es évekből A második világháborút követően Nagy-Britanniának gazdasági nehézségekkel, a gyarmatbirodalom széthullásával és a társadalom szerkezetének drasztikus megváltozásával kellett megküzdenie. Az ország újjáépítése sikerült, de az 1970-es évek közepén a gazdaság recesszióba került, a munkanélküliség, különösen a fiatalok között, nagyon magas volt. Az állástalan fiatalok a kormányt okolták, tele voltak dühvel, agresszióval, a különböző divatirányzatok tagjai – Modok, Teddy fiúk, rockerek – gyakran egymáson vezették le a feszültséget. London bevándorlók lakta szegénynegyedeiben egyre fokozódott a feszültség a növekvő rasszizmus miatt.
Ebben a kiélezett időszakban érkezett meg Nagy-Britanniába az Egyesült Államokból a punk, amely gyorsan népszerű lett a fiatalok között. A brit punkzene erős politikai mondanivalója miatt különbözött az amerikaitól, és véglegesen lezárta a hippikorszakot. A punk az elkeseredett fiatalok illúzióvesztését, sikertelenségét, kilátástalanságát és reménytelenségét üvöltötte világgá. Ezt az általános életérzést talán legpontosabban a Sex Pistols fogalmazta meg mindössze két szóban: No future, azaz nincs jövő. A Time 1978. január 16-án elég pontosan látta, mit jelent a punk mozgalom, amikor azt írta hogy „Nagy-Britanniában a punk a munkásosztálybeli fiatalok hangja, akik nem találnak munkát és egy cseppet sem törődnek hazájuk hagyományaival.” 280px|bélyegkép|jobbra|Amerikai zászlót égető punkok A hangos, gyors és vad zene segített utat engedni egy frusztrált generáció dühének. Ez a zene, valamint a punkok sajátos, polgárpukkasztó öltözködése, a biztosítótűkkel összefogott tépett pólók és a színes irokézfrizurák, illetve a társadalmi szokásokra fittyet hányó viselkedése, sokkolta az idősebbeket. „A punk-rock célja az erőszak népszerűsítése, a szex és a rombolás, ebben a sorrendben”, tudósított az NBC News 1977-ben, abban az évben, amikor megjelent a Sex Pistols dühös, káoszra és anarchiára buzdító Never Mind the Bollocks, Here’s the Sex Pistols című lemeze.
Az első punkzenekarok (The Fugs, MC5, The Stooges, New York Dolls, Television, The Ramones, Sex Pistols) megváltoztatták a zenéléssel kapcsolatos attitűdöt is: az együttesalapításhoz és a fellépéshez már nem volt szükség komoly hangszeres tudásra, elég volt az elszántság és a dühös mondanivaló. Míg a nagy rockzenekarok hosszas gitár- és dobszólókkal bűvölték közönségüket, addig a Ramones 14 számot tudott le 30 perc alatt bemutatkozó albumán. A punk „csináld magad” hozzáállás a hivatalos kultúra, a konzervatív értékek és elvárások teljes elutasítását jelentette.
Az első évek Az együttes későbbi szerzőpárosa, Mick Jones és Joe Strummer munkanélküli segélyért állt sorban, amikor először találkozott. Mindkettőjüknek volt már zenei múltja. Strummer együttese a The 101ers volt, amely főként kocsmákban lépett fel, és rockot, rockabillyt játszott. Strummer 1976 tavaszán csodálkozott rá a punkra, amikor a Sex Pistolssal léptek fel. Később azt mondta, elég volt öt másodpercet meghallgatnia a Sex Pistols első számából, hogy rájöjjön, a 101ers-szel „olyanok vagyunk, mint a tegnapi újság, nekünk végünk”. Hamarosan kivált az együtteséből, hogy punkot játsszon. 300px|bélyegkép|balra|A Sex Pistols a Paradisóban Mick Jones és gyerekkori barátja, a Clash leendő basszusgitárosa, Paul Simonon a The Ramones egyik londoni koncertjén kapott kedvet az együttesalapításhoz, és London SS néven kezdtek zenélni. A London SS ügyeit a Sex Pistols-menedzser Malcolm McLaren üzlettársa, Bernard „Bernie” Rhodes intézte. Ebben az időben Strummer alkalmi munkákból élt, és egy foglalt házban lakott.
Az együttes megalakulásakor Strummer elhagyta a foglalt ház kommunáját és addigi barátait, mert úgy érezte, új időszámítás kezdődik. Rhodes azt javasolta Strummernek, hogy a szövegek legyenek erőteljesen politikai beállítottságúak, amit a frontember megfogadott.
A The Clash nevet Simonon javasolta, mert feltűnt neki, hogy az újságok milyen előszeretettel használják a kifejezést. Az együttes első felállásában még szerepet kapott Keith Levene gitáros és Terry Chimes, becenevén Tory Crimes (konzervatív bűnök) dobos is. Levene néhány hónap múlva távozott, és később Johnny Rottennel zenélt együtt a Public Image Ltd-ben. A Clash ebben az időben egy vasúti raktárhelyiségben próbált London egyik külvárosában. Az együttes 1976. július 4-én a sheffieldi The Black Swanben lépett fel először, a Sex Pistols előzenekaraként.
Szeptemberben felléptek a 100 Club punkfesztiválján a Sex Pistols, a Damned, a Buzzcocks, a Vibrators és a Siouxsie and the Banshees mellett. A New Musical Express újságírója, Geoff Hill ezt írta róluk: „Számaik rövidek és lényegre törők, (…) előadásmódjukból úgy tűnik, kifejezetten kedvelik a rockzenét”. 1976 októberében a Clash-tagok részt vettek az első nagyobb punk-Teddy összecsapásban a University of London Unionban, és a koncert után el kellett barikádozniuk magukat az öltözőben. Mick Jones könnyebb orrsérüléssel úszta meg a verekedést.
A Clash a Damneddel és az amerikai The Heartbreakersszel részt vett a Sex Pistols Anarchy című 1976. decemberi nagy-britanniai turnéján, amelyet óriási médiafelhajtás és felháborodás kísért, egyrészt az első Sex Pistols-lemez, másrészt Johnny Rottenék botrányos tévészereplése miatt. Az együttesek nem léphettek fel számos helyen, amelyet korábban lefoglaltak, így a tervezett 19 koncertből csak három lett. Manchesterben olyan botrányosra sikeredett a Sex Pistols fellépése, hogy még a Clash-tagoknak is menekülniük kellett a helyszínről, és egy kínai étteremben rejtőztek el.
The Clash 300px|bélyegkép|jobbra|Mick Jones 1980-ban 1977 februárjában a CBS lemeztársaság leszerződtette a Clasht. Április 24-én megjelent az együttes első albuma, a The Clash Nagy-Britanniában. Az anyagot három egymást követő hétvégén rögzítették. A lemezen 14 szám kapott helyet, köztük a ma már punk-rock himnusznak tekinthető White Riot, az I’m So Bored With the U.S.A. és a London’s Burning. A lemez a társadalmi igazságtalanságok bemutatásán túl azt üzente, hogy a negatív tendenciákon lehet változtatni.
A kiadó azt kérte az együttestől, tegyenek még egy extra számot a lemezre, hogy az hosszabb legyen. A Clash úgy döntött, hogy a jamaicai énekes, Junior Murvin reggae dalát, a Police & Thieves-t dolgozza fel, amely előrevetítette vonzalmát a későbbi lemezeken hangsúlyosan megjelenő reggae iránt. A felvételeken még Chimes dobolt, de utána kiszállt, mert elege lett a folyamatos politikai „nyomulásból”. Chimest Topper Headon váltotta 1977. október 25-én, és ezzel kialakult a Clash klasszikus felállása.
1978. április 30-án a Clash részt vett a Rock Against Racism (Rock a rasszizmus ellen) kampányban, amikor a Náciellenes Liga rendezvényén 70 ezer ember előtt lépett fel a Victoria Parkban Tom Robinson, az X-Ray Spex és a Steel Pulse társaságában. Amerikai kiadójuk, az Epic egy ideig visszatartotta a nagylemezt, mert túl durvának ítélte. A Rock & Roll Hall of Fame szerint ironikus, hogy a kiadó később „az egyetlen banda, amelyik számít” matricával adta ki a Clash-albumokat.
Az együttes a Buzzcocks és a Jam társaságában elindult a White Riot-turnéra, amelyet botrányok kísértek. Joe Strummert és Topper Headont Newcastle-ben azzal vádolták meg, hogy loptak a hotelből, az észak-londoni Rainbow Theatre-ben pedig nagyjából kétszáz széket tört össze a közönség, és darabjaikat a színpadra dobálta.
Közben kiadójuk, a CBS beleegyezésük nélkül kiválasztotta a Remote Control című számukat második kislemezükre. A Clash, tiltakozásul művészi szabadsága megsértése miatt, a dub és reggae zenész, Lee „Scratch” Perry segítségével rögzített Complete Control megjelentetésével vágott vissza. 1977 végén és 1978 elején más számok is megjelentek kislemezen, a Clash City Rockers és a (White Man) In Hammersmith Palais. Az Epic végül, a jó sajtóvisszhang és a jelentős magánimport hatására, 1979-ben kiadta a The Clash-t az Amerikai Egyesült Államokban.
Út a csúcsra Második nagylemezük, a Give ‘Em Enough Rope 1978. augusztus 16-án jelent meg Nagy-Britanniában, és az Epic korábbi habozása miatt az Egyesült Államokban hamarabb látott napvilágot, mint az első album. A lemez producere az amerikai Sandy Pearlman volt, aki a Blue Öyster Culttal is együtt dolgozott. Az albumon tíz szám kapott helyet, közöttük a Safe European Home, az English Civil War és a Tommy Gun. A Safe European Home Joe Strummer és Mick Jones 1977. novemberi jamaicai utazásának emlékeit dolgozza fel, amikor a két zenész a közállapotok miatt szinte ki sem tudott mozdulni a hotelszobából. A számok főként a harmadik világ konfliktusaival, az európai terrorizmussal és London lepusztulásával foglalkoznak. A lemez dallamosabb és szentimentálisabb lett, mint bármelyik punkzenekar addig kiadott anyaga.
A Rolling Stone magazin kritikusa azt írta az albumról, hogy a Clash zenéje még mindig gyors és hangos, de a lírai hangsúlyok felhasítják a durva felszínt. Greil Marcus úgy látta, hogy míg a Sex Pistols nihilizmust hirdetett, addig a Clash forradalomra biztat: „Ha Johnny Rotten olyan volt, mint az Antikrisztus, a Clash frontembere, Joe Strummer egy utcai harcos hangján szólal meg. Nem az Armageddonra, csak a következő csatára hív fel”. A brit Sounds, az amerikai Rolling Stone és a Time az év lemezének választotta a Give ‘Em Enough Rope-ot. 1978 októberében az együttes megvált Bernard Rhodes-tól.
Az együttes 1979 februárjában megkezdte első amerikai turnéját. Addigra már százezer külföldről behozott példányt adtak el az első lemezből az Egyesült Államokban. A Pearl Harbor-turné hat koncertből állt, de nem egy punk előadót, hanem Bo Diddley rhythm and blues zenészt kérték fel azok megnyitására, ami előlegezte a punk műfaji határainak további feszegetését. Ebben az évben jelent meg az együttes The Cost of Living című kislemeze.
330px|bélyegkép|balra|Paul Simonon Tokióban 1979 nyarán a Clash megkezdte harmadik lemeze, a London Calling elkészítését. A producer Guy Stevens volt. Számaikhoz a korai amerikai rock and rollból merítettek inspirációt. A dalokat Strummer és Jones utóbbi nagymamájának lakásán írta. A dupla nagylemezt mindössze 23 nap alatt vették fel a londoni Wessex-stúdióban, és 1979. december 26-án jelent meg Nagy-Britanniában. Az album négy oldalán 19 szám kapott helyet, köztük a lemez címadója, valamint a Spanish Bombs, a The Guns Of Brixton és a Revolution Rock.