bélyegkép|262x262px|2020-as toszkán nagydíj bélyegkép|262x262px|1980-as olasz nagydíj Az olasz nagydíj (Gran Premio d'Italia) egy autóverseny, amelyet 1921 óta rendeznek meg, 2013 óta pedig a legtöbb alkalommal megrendezett nagydíj. A brit nagydíj mellett az egyetlen olyan verseny, amely a Formula–1-ben a kezdetektől, megszakítás nélkül jelen van - ebben a formájában 1980-at kivéve az összes versenyt a Milánó melletti Monzában rendeztek, az egyetlen kivételt a Bologna melletti Imolában, az Autodromo Enzo e Dino Ferrari versenypályán.
Az olasz nagydíj 1925 és 1928 között a konstruktőri világbajnokság része volt, majd az európai bajnokságé 1931-ben, 1932-ben, majd 1935-től 1938-ig. 1923 és 1967 között hét alkalommal európai nagydíjat is rendeztek. A helyszínnek 2031-ig van szerződése.
Története Az első olasz nagydíjat 1921. szeptember 4-én rendezték Montichiari mellett egy 17 kilométeres versenypályán, de a verseny hamarosan a Milánó mellett Monzához kezdett el kötődni. Ez volt Olaszország második legnagyobb városa, fontos gazdasági központ, és itt volt az Alfa Romeo főhadiszállása is. A monzai pálya 1922-re készült el, ez volt akkor a világ harmadik állandó versenypályája. Első vonalvezetése 10 km hosszú volt, és meglehetősen gyors, és volt benne egy híres döntött kanyar. A debütáló, 1922-es versenyen mindössze hárman értek célba, és Pietro Bordino nyert. 1923-ban a híres Louis Zborowski, aki a Chitty Chitty Bang Bang versenyautókkal szerzett hírnevet, is jelen volt, a következő évben azonban ő lett a pálya első halálos áldozata. Az első durvább halálos baleset 1928-ban történt: Emilio Materassi és Giulio Foresti 200 km/h sebességgel összeértek a döntött kanyarnál, ami után Materassi autója a nézők közé vágódott, és ő, valamint 27 néző szörnyethalt, további 26 ember pedig megsérült. Az 1955-ös Le Mans-i 24 órás versenyig ez volt a legtöbb halálos áldozatot követelő autóverseny-baleset. Ezután két évig nem rendeztek olasz nagydíjat, csak egy ettől független Monza nagydíjat. 1931-ben a szeptemberi időpont helyett májusban tért vissza, Giuseppe Campari és Tazio Nuvolari kettőse diadalmaskodott egy Alfa Romeón osztozva. Nuvolari az 1932-es versenyen is győzni tudott.
1933-ban újra szeptemberre került a verseny, amit ismét mint Monza nagydíj rendeztek meg, ám ez fekete hétvégeként vonult be az autósport történelmébe, ugyanis több versenyző is életét vesztette durva balesetekben. A biztonság akkor gyakorlatilag egy nemlétező dolog volt, az esetet követően kezdtek el azon gondolkozni, hogy valamit tenni kell. A következő évben egy rövidített pályán versenyeztek, majd mivel ez túl lassú volt, 1935-ben visszatértek a korábbihoz, amelybe öt sikánt építettek. Ezeken a versenyeken a feltörekvő Mercedes és Auto Union autók mentek a legjobban. 1937-ben Livornóban rendeztek olasz nagydíjat, majd 1938-ban újra Monzában, ahol Nuvolari győzött. 1939-ben a pályát fel akarták újítani, ezért bezárták, de a második világháború meghiúsította ezen törekvéseket.
Legközelebb csak 1947-ben rendeztek olasz nagydíjat Portellóban (Milánó egyik parkja), amit Carlo Felice Trossi nyert. A futamon öt néző vesztette életét egy balesetben, ezért többször itt nem versenyeztek, hanem 1948-ban a torinói Valentino Parkban. 1949-ben aztán végre visszatért a verseny Monzába, azon a vonalvezetésen, amit már a háború előtt elkezdtek építeni. Ezt a versenyt Alberto Ascari nyerte, Enzo Ferrari pedig a saját maga építette autókkal vett részt. 1950-ben a verseny a Formula–1 része lett, az első futamot Giuseppe Farina nyerte egy Alfa Romeóval. A következő két évben Ascari dominált, majd 1953-ban Juan Manuel Fangio, de ekkor Ascari már vilkágbajnok volt. 1954 után kibővítették a pályát: új épületek és egy új kanyar épültek. Újjáépítették a híres döntött kanyart is. 1955-ben Fangio nyert a Mercedessel - ez volt a csapat utolsó versenye a 2010-es idényig. Az 1956-os verseny arról lett híres, hogy a bajnoki címre abszolút esélyes Peter Collins önzetlenül átadta Ferrariját Fangiónak, aki így ezen a versenyen világbajnok lett. 1957-ben újfent egy másik vonalvezetést használtak, de ezt egy pár év után módosították és visszakerült a döntött kanyar a pályába, ugyanis az olasz, középmotoros csapatok egyre inkább lemaradtak a brit istállókkal szemben. Nekik azonban ez egyáltalán nem tetszett, és túl veszélyesnek találták, ami miatt bojkottálták az eseményt. Phil Hill nyert, ez a győzelem volt az utolsó, amit előre szerelt motorral rendelkező autóval arattak.
1961-ben újabb tragédia történt: a ferraris Wolfgang von Trips autója összeütközött Jim Clark Lotusával a Parabolica kanyar előtti egyenesben. Autója irányíthatatlanul száguldott a nézők felé, majd felrepült a levegőbe, töbször megpördült és a szalagkorláton összetört. Von Trips kirepült az autóból és a helyszínen életét vesztette, a tragédiának azonban volt még tizenöt halálos áldozata a nézők között is. Clarkot hónapokig zaklatta a rendőrség az eset miatt, közvetlen következménye pedig az volt az esetnek, hogy Phil Hill, ha egyetlen ponttal is, de világbajnok lett. Soha többé nem használták a döntött kanyart sem, amely a mai napig megvan, és a 2010-es években restaurálták. 1963-ban a versenyzők kérésére rövidebb vonalvezetésen versenyeztek, mert a 10 km-es borzalmas állapotban volt. Ez volt a Ferrari századik versenyének helyszíne is, és itt szerezte első világbajnoki címét Jim Clark. 1965-ben itt szerezte élete első győzelmét Jackie Stewart, 1966-ban pedig Ludovico Scarfiotti személyében hatvan évig az utolsó hazai győztest ünnepelték. A következő évek az igen szoros befutókról lettek híresek: 1967-ben John Surtees a Hondával mindössze két tizedmásodperc előnnyel nyert, 1969-ben Jackie Stewart pedig mindössze nyolc századmásodperc előnnyel - ez utóbbi volt a sportág valaha volt legszorosabb befutója, mert az első négy helyezett két tizeden belül végzett. Győzelmével Stewart világbajnok lett. 1970-ben itt szenvedett halálos balesetet Jochen Rindt, aki pontelőnyével az első és egyetlen posztumusz világbajnok lett. 1971-ben újabb szoros befutó következett: Peter Gethin mindössze 1 századmásodperc előnnyel nyert Ronnie Peterson előtt.
Az 1970-es évek is tartogattak izgalmakat. 1972-ben itt lett világbajnok életében először Emerson Fittipaldi, 1975-ben pedig egy fantasztikus versenyen Niki Lauda, és a Ferrari a konstruktőri címet is bezsebelte. 1976-ban újra átépítették a pályát, és ezen a versenyen tért vissza Lauda is a nürburgringi horrorisztikus balesete után. 1978-ban Ronnie Peterson vesztette életét egy rajtbalesetben elszenvedett sérülései szövődményeként, így Mario Andretti lett a világbajnok. 1979-ben Jody Scheckter szerzett a Ferrari számára újabb bajnoki címet.
Mivel Monzát alaposan át kellett építeni, ezért 1980-ban az imolai versenypályán rendezték meg az olasz nagydíjat. Ezt a versenyt Nelson Piquet nyerte, miután a két turbómotoros Renault kiesett. 1981-től Imola sem maradt verseny nélkül, ezután San Marinó-i nagydíj néven rendeztek itt futamokat. AZ 1981-es olasz nagydíjat a feltörekvő sztár Alain Prost nyerte, John Watson pedig egy hatalmas balesetet szenvedett el a McLarennel, mely egyben bizonyította is, hogy a szénszálas karosszéria biztonságos. 1988-ban az olasz nagydíj volt az egyetlen verseny, amit nem a McLaren nyert, ráadásul kettős Ferrari-győzelem született, alig egy hónappal Enzo Ferrari halála után. 1989-ben Prost nyert a McLarennel, amit az olasz közönség ovációval ünnepelt, ugyanis épp a hétvégén jelentették be, hogy a francia pilóta a Ferrari versenyzője lesz.
1994-ben a tragédiákkal tarkított évkezdet miatt a monzai pályán is lassítókat kellett beépíteni, de különféle bürokratikus akadályok miatt nem haladt a kivitelezés, emiatt majdnem lefújták az egész nagydíjat. 1995-ben tovább folytatódtak az átalakítások, és több kanyar is nagyobb bukótereket kapott. 1996-ban itt aratott emlékezetes győzelmet Michael Schumacher a Ferrarival, 1999-ben pedig a versenyből kieső, a bajnoki címért küzdő Mika Häkkinen sírta el magát a kamerák kereszttüzében az autója mellett. 2000-ben a pálya kismértékű átépítése mellett egy sajnálatos tragédia árnyékolta be a versenyt: egy Paolo Gislimerti nevű pályabírót eltalált egy versenybalesetben leszakadt kerék, ami miatt életét vesztette.
A 2000-es éveket a Ferrari dominálta, 2006-ban pedig itt jelentette be Schumacher, hogy visszavonul az idény végével. 2008-ban hatalmas meglepetésre Sebastian Vettel szerzett pole pozíciót és nyerte meg a versenyt a Toro Rosso csapattal - akkor ő lett minden idők legfiatalabb pole pozíciósa, futamgyőztese és dobogós helyezettje, és ez a győzelem volt az első, amelyet Ferrari-motort ügyfélcsapatként használó csapat nyert. A 2010-es években bizonytalanná vált Monza helyzete, amikor Róma városa is bejelentkezett egy utcai pályával 2012-től kezdődően, ám ebből nem lett semmi. A második turbókorszak kezdetén a Mercedes volt a legsikeresebb csapat, de például 2019-ben itt szerezte Charles Leclerc élete második futamgyőzelmét a Ferrarival, 2020-ban Pierre Gasly élete első győzelmét az AlphaTauri csapattal (majd hat évvel később élete első pole pozícióját is itt szerezte, akkor már az Alpine-nal), majd 2021-ben hosszú idő után a McLaren csapat első diadalát Daniel Ricciardo.
Statisztikák Az olasz nagydíjat összesen tizenkét olasz versenyző nyerte meg, közülük heten a második világháború előtt. Elio de Angelis és Riccardo Patrese is győztek egy-egy alkalommal az imolai versenypályán, de az akkor San Marinó-i nagydíj néven futott. A pálya gyors jellege miatt általában itt szoktak átlagsebesség-rekordok is dőlni, jelenleg Max Verstappen tartja a leggyorsabb időmérős kör rekordját átlagsebességgel még 2025-bőlhttps://www.fia.com/system/files/decision-document/2025_italian_grand_prix_-_final_qualifying_classification.pdf, és Lando Norris a leggyorsabb versenykör rekordját átlagsebességgel, ugyancsak 2025-bőlhttps://www.fia.com/system/files/decision-document/2025_italian_grand_prix_-_final_race_classification.pdf. Ugyancsak a gyors tempó miatt általában ez szokott lenni a legrövidebb nagydíj is a naptárban, az említett 2025-ös nagydíj 1 óra 13 perc 24 másodpercig tartott.
Győztesek A táblázatban kizárólag a Formula–1-es nagydíjakon elért győzelmek számítanak.