IX. Károly (; Saint-Germain-en-Laye, Francia Királyság, 1550. június 27. – Vincennes, Francia Királyság, 1574. május 30.), Valois-házból származó francia királyi herceg, Angoulême majd Orléans hercege, fivére halálát követően Franciaország királya 1560-tól 1574-ben betegségben bekövetkezett haláláig. A Capeting-ház Valois–Angoulême-ágának negyedik uralkodója a francia trónon.
Károly II. Henrik francia király és Medici Katalin királyné harmadik fia volt. Fivérei, a fiatalon elhunyt Lajos, Orléans hercege és II. Ferenc halálát követően koronázták királlyá 1561. május 15-én. A mindössze tíz éves Károly édesanyja befolyása alatt állt. A wassyi mészárlást követően vallásháború tört ki a protestáns és katolikus felek között. Uralkodásának egyik legnevezetesebb eseménye Szent Bertalan éjszakája, amikor a megbékélés jegyében Párizsba gyűlt hugenották ezreit mészárolta le az államhatalom biztatására a fanatikus tömeg.
A beteges Károly király végül 1574-ben hunyt el tuberkulózis következtében mindössze huszonhárom éves korában. Törvényes fiúörökös híján a trónon öccse, az ekkor lengyel királyi címet viselő Henrik anjou-i herceg követte.
Gyermekkora Az eredetileg Károly Miksának (Charles Maximilien) keresztelt herceg a királyi pár ötödik gyermekeként és harmadik fiaként látta meg a napvilágot. Lajos nevű bátyja azonban még csecsemőként meghalt, így már születési évében a második lett az öröklési sorban. 1559-ben elhunyt apja, II. Henrik, és idősebbik bátyja, a trónra lépő II. Ferenc mellett Károly lett a dauphin. Ferenc nagyon fiatalon, súlyos betegségben halt meg 1560 decemberében, gyermektelenül, így lehetett a tízéves Károly Franciaország királya. A rövidesen összeülő orléans-i rendi gyűlés Medici Katalin anyakirálynőt bízta meg a régensi feladatok ellátásával. Az új királyt 1561. május 25-én kente fel Charles de Guise reims-i hercegérsek.
Anyja mellett a Pietate et justitia („Kegyességgel és igazsággal”) jelmondatot magának választó Károlynak nem sok beleszólása volt az államügyekbe. Még nagykorúsítása után is teljesen önállótlan maradt, és csak kedvelt szórakozásainak, a heves testgyakorlatoknak és vadászatnak élt – ez utóbbiról írt is egy Traité de la chasse royale (Traktátus a királyi vadászatról) című művet. Károly a költészetben is járatos volt, maga is írt, illetve bőkezű támogatásban részesítette többek között Pierre de Ronsard-t és a költészeti akadémiát alapító Jean-Antoine de Baïfot.
Medici Katalin árnyékában Út a vallásháború felé Medici Katalint férje uralkodása alatt a királyi szerető, Diane de Poitiers, II. Ferenc korában pedig François de Guise herceg és fivére, Charles bíboros-érsek tartotta távol a hatalomtól. Károly idején azonban végre kezébe vehette az irányítást. A Guise-ek kénytelenek voltak elhagyni az udvart, és Katalin a nemrég kinevezett kancellárra, Michel de L’Hospitalra támaszkodva a toleráns békepolitika felé próbálta terelni a kormányzatot, illetve igyekeztek megbékíteni a lotaringiaiak térnyerése miatt felháborodott nemességet: Antoine de Bourbon herceget hadvezérré (lieutenant général) nevezte ki, és megkegyelmezett öccsének, az amboise-i összeesküvés kapcsán halála ítélt Condé hercegnek.
bélyegkép|260px|François Clouet: Medici Katalin portréja L’Hospital 1561. szeptember 9-én összehívta a poissyi megbeszélést, ahol a lotaringiai bíboros vezette katolikus klérus és a 12 teológus, köztük Théodore de Bèze által képviselt protestánsok ültek tárgyalóasztalhoz – teljesen eredménytelenül, köszönhetően mindkét oldal vehemens intranzigenciájának. A kancellár ennek ellenére megszövegezett egy rendeletet, ami 1562. január 1-jén adatott ki. A saint-germaini ediktum a tolerancia jegyében engedélyezte a protestáns vallásgyakorlatot és egyházszervezést a zárt városokon kívül. A rendelet azonban nemhogy békéhez vezetett volna, de inkább felhergelte a szélsőséges katolikusokat: a párizsi parlament februárban megtagadta ratifikálását. Amikor Guise herceg csapatai március 1-jén egy illegális hugenotta gyülekezet több tucat tagját kardélre hányták (ld. wassyi mészárlás) és százakat megsebesítettek, az ország protestánsai fellázadtak, számos várost kerítve hatalmukba.
Béketörekvések – a nagy körutazás Medici Katalin kénytelen volt az ún. katolikus triumvirátusra – François de Guise, az idős Anne de Montmorency connétable és Jacques d’Albon de Saint-André marsall előző évben létrehozott szövetségére – támaszkodni az állam ellen is lázadó hugenották ellen. A katolikus csapatok számos várost visszafoglaltak, végül az 1562. december 19-én vívott dreux-i csata során döntő győzelmet arattak – igaz, Saint-André elesett, Montmorency pedig fogságba került. Guise hercegét 1563 februárjában lőtte agyon egy hugenotta Orléans falai alatt. A kialakult helyzet kedvezett a békepártnak, így március 19-én megköttetett az amboise-i béke, ami a városok kivételével engedélyezte a protestáns vallásgyakorlatot. Júliusban az előzőleg hugenották által támogatás fejében angoloknak átjátszott Le Havre felett is megszilárdult a király uralma. 1563. augusztus 19-én Rouenban kimondták a tizenhárom éves IX. Károly nagykorúságát, és Medici Katalin elhatározta, hogy körbehordozza fiát az országban, hogy ezzel csillapítsa le a kedélyeket.
IX. Károly és udvara ennek megfelelően 1564 márciusa és 1566 februárja között bejárta országa keleti, déli és középső területeit: először Lotaringiába látogatott, majd a Saône és a Rhône mentén dél felé indult, Provence-ban telelt, majd 1565-ben Languedoc és Gascogne vidékére utazott, egészen Bayonne-ig, ahonnan nyáron északra, Bretagne rövid érintésével a Loire-völgybe, végül Moulins felé távozott. Útja során többnyire hű alattvalók ünneplése fogadta az előkelő karavánt, csak a hugenotta kézen levő városokban (La Rochelle) mutatkozott olykor némi elégedetlenség. A béke azonban csak rövid ideig tartott. bélyegkép|François Clouet: IX. Károly (1566)
Új harcok 1567-ben a protestánsok – valószínűleg ismét Condé herceg és Coligny admirális vezetésével – összeesküvést szőttek a király és anyja elfogására. Az ún. meaux-i meglepetés azonban kudarcot vallott, a vezető hugenottáknak menekülniük kellett. Az ismét kitörő háború során Condé és Coligny először Burgundiában, majd La Rochelle-ben keresett menedéket. Az év második felében a pfalzi zsoldosokkal megerősített hugenotta csapatok Párizs környékét pusztították. A kivonuló királyi hadak Saint-Denis-nél ütköztek meg velük. A döntetlenre végződő ütközet után mindkét sereg visszavonult, de a királyi csapatokat vezető Montmorency halálos sebet kapott. Rövid fegyvernyugvást követően már 1568-ban újra kitört a háború.
Az 1569. március 13-án a jarnaci csata protestáns vereséggel zárult, még Condé herceg is elesett. Miután a német erősítéssel indított támadása kudarcot vallott, az admirális év végén egyesítette erőit Languedoc hugenottáival, így 1570-ben a protestánsok ismét átmehettek támadásba: Coligny több katolikus kézen levő várost elfoglalt, majd északra vonult. Arnay-le-Duc mellett győzelmet aratott, és egészen La-Charité-sur-Seine városáig jutott. Úgy tűnt, Coligny megállíthatatlanul tör Párizs felé, így IX. Károly – illetve Katalin anyakirályné – engedett. 1570. augusztus 8-án megköttetett a saint-germaini béke, ami ismét vallásszabadságot biztosított a hugenottáknak.
Szent Bertalan éjszakája Eközben komoly változás állt be a király környezetében. Medici Katalin már 1567-ben menesztette L’Hospital kancellárt, aki szemmel láthatóan kudarcot vallott béketörekvéseivel, és ettől fogva mind jobban közeledett az éppen Charles érsek vezette Guise-ekhez. Csak erősítette ellenszenvét a hugenották iránt, hogy Saint-Germain után Coligny visszatért az udvarba, és úgy tűnt, hogy ott egyre nagyobb befolyást szerez – ráadásul azzal, hogy a németalföldi lázadók megsegítésére akarta bírni a királyt az ereje teljében levő Spanyolországgal szemben, komoly veszélybe sodorhatta volna a meggyengült országot.Hahner Péter: Szent Bertalan éjszakája. In: Rubicon, 2000/1-2, p. 25 A leszámolás végül 1572-ben, egy alapvetően békülést szolgáló esemény kapcsán történt meg. 1572. augusztus 18-án az ifjú navarrai királyt, Bourbon Henriket, a hugenotta párt egyik vezetőjét összeházasították IX. Károly testvérével, Margittal, és a párizsi ünnepségek alkalmával számos hugenotta érkezett az amúgy meggyőződésesen katolikus fővárosba.
Augusztus 22-én Coligny karsérüléseket szenvedett egy merénylőtől, aki feltehetően a Guise-ekkel állt kapcsolatban. IX. Károly személyesen látogatta meg a sebesülten fekvő admirálist, ígéretet téve a nyomozásra. Ehhez képest az augusztus 23-áról augusztus 24-ére virradó éjszakán – Szent Bertalan éjszakája – a királyi gárda rátört Colignyra, és háznépével együtt lemészárolták. Holttestét az utcára hajították, később megcsonkítva a Szajnába vetették. Az eset hatására Párizs papjai által fanatizált katolikus lakossága az esküvő miatt a városban tartózkodó hugenottákra vetette magát, így Coligny-t mintegy 2000 hitsorsosa követte a halálba. Az országszerte tovaterjedő erőszakhullámban további ezrek pusztultak el.
Az utolsó évek bélyegkép|250px|IX. Károly toulouse-i verésű testonja Károly mindjárt a mészárlás másnapján a békére utasított, és augusztus 26-án jelent meg először a nyilvánosság előtt, amikor tájékoztatta a parlamentet, miszerint egy összeesküvés megelőzése miatt volt szükség a fellépésre. A gyilkosságot minden bizonnyal nem ő tervelte ki, hanem a korábban Coligny ellen elkövetett merénylet megrendezésével gyanúsítható anyakirályné és a király fivére, Anjou hercege. Ők meggyőzték Károlyt, hogy az életére törnek, így megszerezhették parancsát a hugenották elpusztítására. Állítólag így szólt: „Hát, a halál istenére, legyen! De öljétek meg valamennyit, hogy egy se maradjon, aki később a szememre vethetné a történteket!”
Ismét kirobbant a belharc. A francia sereg Anjou hercegének vezetésével La Rochelle hugenotta fellegvárát ostromolta sikertelenül, és végül 1573-ban békekötéssel zárult a konfliktus, melybe ismét beavatkoztak az angolok is.
Az uralkodót az események komolyan felzaklatták, és amúgy sem jó egészségi állapota fokozatosan romlani kezdett, ráadásul kisebbik öccse, Ferenc alençoni herceg 1573-tól kezdve a mérsékelt katolikusokat és hugenottákat tömörítő „elégedetlenek” összeesküvéséhez csatlakozva okozott zavart az udvarban. Terve az volt, hogy kiszabadítja Navarrai Henriket és Condét, valamint hogy az 1573-ban lengyel királlyá választott Henrik anjoui herceg helyett magának szerzi meg a trónt a gyengélkedő Károlytól, kiszorítva Medici Katalint a hatalomból. Az anyakirályné azonban felgöngyölítette a szervezkedést, számos összeesküvőt letartóztattak, a herceget pedig eltávolították az udvarból.
Az egyre jobban elgyengülő, gümőkóros, véreset köhögő és láztól szenvedő király végül a vincennes-i kastélyba vonult vissza, ahol 1574. május 30-án meghalt. A kor jeles kirurgusa, Ambroise Paré másnap boncolást hajtott rajta végre, és megállapította, hogy vesztét mellhártyagyulladás okozta. IX. Károlyt a többi királyhoz hasonlóan Saint-Denis-ben temették el. Mivel nem volt törvényes fia, Henrik öccse örökölte a trónt III. Henrik néven, aki hamarosan haza is tért Lengyelországból.
bélyegkép|François Clouet: Ausztriai Erzsébet királyné portréja (1571)
Házassága, utódai IX. Károlyt 1570. november 26-án Párizsban házasították össze Ausztriai Erzsébet főhercegnővel (1554–1592), aki a Habsburg-ház osztrák ágából származó II. Miksa német-római császárnak, magyar és cseh királynak, és unokanővérének, a Habsburgok spanyol ágából való Mária spanyol infánsnőnek leánya volt. A frigyből egyetlen gyermek született, a fiatalon elhunyt Mária Erzsébet (Marie-Élisabeth) királyi hercegnő (1572–1576). A házasság különben sem volt boldog, mert Károly szeretőt tartott. Halála után Erzsébet hazatért Bécsbe, és apácaként élte le hátralevő életét az általa megalapított klarissza zárdában.