A rózsák háborúja a középkori Anglia több mint három évtizeden át tartó, dinasztikus felhangú összecsapás-sorozata volt, amelyben két nagy főúri párt, a Lancasterek és a Yorkok vetélkedtek a kormányzat irányításáért. Mindkét nagy tábor vezetői a Plantagenêt-dinasztia leszármazottjai voltak, így több-kevesebb jogot formálhattak a koronára. A feudális Anglia utolsó évszázadát meghatározó hadakozás a résztvevők jelképei közé tartozó fehér és vörös rózsáról kapta nevét.
Az ellenségeskedést több nagyobb szakaszra lehet bontani, amelyek egyenként egy-két évig tartottak, és a politikai, diplomáciai lépéseken kívül csak néhány csatából álltak. A hadakozás során csupán kevés nagyobb ütközetet – Towton, Barnet, Bosworth – és pár kisebb csatát – Hexham – vívtak, viszont az egyéb összetűzések – birtokok pusztítása, kastélyok lerohanása – gyakoriak voltak. Az összecsapások rövid időre korlátozódtak: 1459 ősze és 1461 tavasza, 1469 nyara és 1471 tavasza között, valamint 1483 őszén, 1485 és 1487 nyarán zajlottak. A koronáért folyó összecsapás nem vált igazi polgárháborúvá, ugyanis a nemeseken kívül csak keveseket, általában az ő vazallusaikat, katonáikat és jobbágyaik kis részét érintette, akiket katonai szolgálatra köteleztek. A mindennapokat szabályozó jogrend érintetlen maradt, az intézményeket a kormányhivatalnokok és a helyi urak folyamatosan működtették; a csaták között rendezett élet folyt.
A harc nem zavarta meg az ország gazdaságát, nem okozott hosszú válságot, a William Shakespeare tragédiái által festett képpel szemben nem járt hatalmas pusztítással és a csatákban elesettek száma nem volt jelentős. A harcoló felek kifejezetten kímélték a közembereket. A nemesek nem azért indultak háborúba a közkeletű shakespeare-i képpel szemben, mert vérszomjas őrültek voltak – ahogy Warwick kiált fel a VI. Henrikben: „Részegedjen hát vérünktől a föld” –, hanem azért, mert nem találtak más megoldást a politikai állapotok megváltoztatására.
A katonai konfliktus kirobbanásának számos oka volt. A 15. század közepére Anglia franciaországi hódításainak jelentős részét elveszítette a rossz kormányzás miatt. A központi hatalom gyenge volt, ugyanis a nemesek az uralkodó kárára erősödtek, és a főurak bérlői inkább hozzájuk, mintsem a királyhoz voltak hűek. Ráadásul a trónon hosszú ideig a kiskorú VI. Henrik ült, akiről 1453-ban teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy gyengeelméjű. Komoly befolyással volt az ügyek intézésére a király francia származású ambiciózus felesége, Anjou Margit angol királyné is.
Ehhez járult hozzá, hogy Észak-Anglia két legerősebb családja, az egymással ellenséges viszonyban lévő Percyk és Neville-ek között kiújultak és erőszakosabbá váltak az ellentétek. Mivel mindkét oldal erős támogatókat keresett, vitájuk országos szintre emelkedett.
A háborúban a Yorkoknak sikerült időlegesen elfoglalniuk a trónt, és két királyt – IV. Eduárd és III. Richárd – adtak. A küzdelem III. Richárd halálával ért véget, akit a Lancaster-házból származó Tudor Henrik követett a trónon, megalapítva ezzel a Tudor-házat, amely ezt követően 116 évig uralkodott Anglia és Wales felett.
1455 és 1471 között 26 főrendi nemest megöltek, 13-at kivégeztek. III. Eduárd angol király fiú ági leszármazottjai közül hatan erőszakos halált haltak. 1459 és 1487 között 42 nemest öltek meg csatában, vagy végeztek ki azt követően, köztük volt egy király, egy walesi herceg, Somerset három hercege, Northumberland és Devon két-két grófja. A háború annyira megritkította az angol főnemesi családokat, hogy a hatvannégyből huszonhat teljesen kihalt.
Anglia a rózsák háborúja előtt 310px|bélyegkép|balra|Orléans ostroma egy 15. századi illusztráción
Angliát számos pestisjárvány pusztította a 14. században, ami a 15. századra kiható gazdasági-társadalmi problémákat okozott. A népesség majdnem felére, 2-2,5 millióra csökkent, ami munkaerőhiányhoz vezetett. Mivel nem volt elég ember a földek művelésére, nem termeltek elég élelmiszert. A mezőgazdasági termékek és a munkaerő ára megemelkedett és voltak évek, amikor a lakosság éhezett. A pestis következtében azonban sok kisbirtokos előtt lehetőség nyílt a felemelkedésre, ugyanis átvették azok földjeit, akik meghaltak a járványban.
Anglia a 15. század első felében békés ország volt, amelynek területén a Percy-féle felkelés óta nem folyt komolyabb háború, lakóit nem osztotta meg vallási ellentét. Az általános békés viszonyokat jól jellemzi, hogy az angol városok, ellentétben a kontinens településeivel, alig védték magukat fallal. Igazából csak azok törődtek a védművekkel, amelyeket egy esetleges francia invázió fenyegetett, például Sandwich, vagy Southampton. Angliában, szemben Franciaországgal, vagy Burgundiával, nem volt nagyobb állandó hadsereg sem. A király kísérete 200 íjászból, a Calais-i helyőrség pedig ezer emberből állt. A skót határ melletti területeken voltak azonnal bevethető seregek, amelyek a kormányzók – a rózsák háborúját megelőzően Richard Neville, Salisbury 5. grófja és Henry Percy, Northumberland 3. grófja – parancsnoksága alatt álltak. Ezek nem voltak katonai értelemben jelentősek, békeidőben 50 páncélosból és 100 íjászból állhattak. Az 1420-1430-as években, annak ellenére, hogy az uralkodó kiskorú volt, nem tört ki különösebb fegyveres konfliktus az egymással vetélkedő főurak között, vitáikat – szemben az 1450-es évekkel – a királyi tanács előtt rendezték.
Anglia 1337 óta külföldön hadban állt. A Franciaországban zajló százéves háborúban az évszázad első évtizedeiben ismét nyerésre állt: V. Henrik 1415. október 25-én katasztrofális vereséget mért a franciákra az azincourt-i csatában, és elfoglalta Normandia jelentős részét. 1422 szeptemberében viszont alig 35 évesen meghalt, és hamarosan, 1422. október 22-én követte őt az őrült VI. Károly francia király is. Kettőjük korábban kötött szerződése értelmében az angol trónt elfoglaló 11 hónapos gyermek, VI. Henrik egyben francia király is lett. Az angol előrenyomulás 1435-ig tartott, amikor felbomlott az angol–burgundi szövetség. 1444-ben megkötötték a tours-i fegyverszünetet, amelynek értelmében Anglia megtarthatta Normandiát, Guyenne-t, Anjout és Maine-t.
250px|bélyegkép|jobbra|York (b) vitája Somersettel (k) VI. Henrik jelenlétében James William Edmund Doyle 1864-es festményén
Az 1440-es években, a gyengeelméjű király nagykorúvá válásával, megváltozott az addig megfontolt angol kinevezési politika: szokatlanul sokan kaptak főrendi címet, ami a királyi birtokok jelentős részének elherdálásával járt. 1445-ben megérkezett Angliába VI. Henrik újdonsült felesége, a francia Anjou Margit, aki hamarosan az angol belpolitika megkerülhetetlen tényezője lett, és a király a maga kezébe vette a belföldi események irányításán túl a franciaországi ügyek intézését is. Ennek köszönhetően Anglia viharos gyorsasággal veszítette el a La Manche túlsó oldalán fekvő területeit.
VI. Henrik ugyanis titokban levelet küldött a francia királynak, amelyben lemondott Anjouról és Maine-ről. A döntés váratlanul érte az angol főurakat, de a király határozatával szemben nem tehettek semmit, így 1448-ban átadták a franciáknak a megígért területeket. Egy évvel később ismét kitört a háború a két ország között, és a franciák 1450 nyarára visszafoglalták Normandiát. A franciaországi katasztrófa feldühítette a népet, amelynek felháborodása hamarosan átterjedt a köznemesekre is. Mivel valakinek viselnie kellett a felelősséget a királyi baklövésekért, a legközelebbi tanácsosok – Suffolk hercege, William Ayscough, Salisbury püspöke és Adam Moleyns, chichesteri püspök – hat hónapon belül erőszakos halált haltak. Kentben kitört a nép régi sérelmeire (a népet nyomorba döntő adó- és munkatörvények) és a jelen politikai hibáira (a király minisztereinek megvesztegethetősége és mohósága) egyaránt gyógyírt kereső Jack Cade-lázadás, amellyel szemben a kormány teljességgel tehetetlennek bizonyult.Cade –
A király mentális állapotát kihasználva hatalmi vetélkedés kezdődött Plantagenet Richárd yorki herceg és Edmund Beaufort, Somerset 2. hercege között, amely váltakozó szerencsével folyt. 1455-re azonban a párviadal végképp eldőlni látszott. York személye, vagyona, családja és befolyása védelmében nem látott más utat, mint a fegyveres konfliktus vállalását.
A háború okai A rózsák háborújának szakaszolása
A rózsák háborújában tulajdonképpen három különálló háborút vívtak. Az első az 1450-es években kezdődött, csúcspontját 1459–1461-ben érte el, és északon még 1464-ben is parázslott. Kiváltó oka VI. Henrik király franciaországi vereségei és kormányképtelensége volt. A második háborút Richard Neville, Warwick grófja, a királycsináló robbantotta ki, aki elégedetlen volt a neki jutó politikai szereppel és befolyással. Ez az összecsapás-sorozat 1469-től 1471-ig tartott. A harmadik háborús időszak – 1483–1485 – kiváltója III. Richárd volt, aki becsvágya miatt államcsínnyel megbuktatta unokaöccsét, hogy megszerezze a koronát.
Az évszázadok során számos történészi elgondolás született arról, hogy mi váltotta ki pontosan a rózsák háborúját. A közfelfogásra nagyban hatott az események Tudor-kori értelmezése, amely egyértelműen dinasztikus küzdelemként írta le a Yorkok és Lancasterek csatározását. Később születtek olyan nézetek, amelyek más, társadalmi-politikai szemszögből magyarázták a történteket, kiemelve a hűbéresi rendszer által elnyomott központi hatalom gyengeségét, vagy a kormányzás irányításáért folytatott harcot. A háború kitörését valószínűleg az alább felsorolt problémák együttes jelenléte okozta.
A százéves háború vége A rózsák háborúja kevéssel azt követően kezdődött, hogy véget ért a százéves háború Franciaország és Anglia között. A külföldön, idegen ellenséggel vívott harc hiányában megbomlott az egység Angliában, nagyobb lett a széthúzás, ráadásul a hazatérő elbocsátott katonák destabilizálták a társadalmi rendet, valamint lehetővé tették, hogy a harcoló nemesek bármikor könnyen bevethető zsoldosokhoz jussanak. Az öt generáció életét meghatározó hadakozás és hódítás dicstelen befejezése a nép elégedetlenségéhez vezetett.
A központi hatalom gyengesége A 15. század közepére a központi hatalom meggyengüléséhez a mágnások túlhatalma mellett jelentősen hozzájárult a király szellemi állapota is, mivel VI. Henrik nem tudott megfelelő ellenőrzést gyakorolni az ügyek felett. Különösen igaz ez arra a nagyjából másfél éves időszakra 1453-ban, amikor a király nem tudott beszélni és képtelen volt végtagjait mozgatni. A rózsák háborújának kitöréséig a politikai élet középpontjában tulajdonképpen az a kérdés állt, hogy Anjou Margit és az általa választott nemesek, mint például Somerset, vagy York hogyan tudja manipulálni a bomlott elméjű uralkodót.
Hűbérúri rendszer A rózsák háborújának kitörését egyes történészek azzal magyarázzák, hogy a hűbérúri rendszer végtelenül korrupt és igazságtalan lett, „elkorcsosult” a 14-15. század fordulójára. Néhány kiemelkedően nagy hatalmú nemes olyan komoly fegyveres erőt állíthatott fel vazallusaiból, amelyet bármikor bevethetett saját céljaira, de akár a koronával is dacolhatott. A nemesek így nem feltétlenül a jogrendszeren belül, az igazságszolgáltatás révén akarták ügyeiket megoldani, hanem erővel. Ilyen csatározás folyt a Neville-ek és a Percyk, vagy a Blountok és a Longfordok között. A felek, amennyire hatalmukban állt, a királyt és a kormányzatot is saját érdekükben használták, és ezzel jelentősen sérült a központi hatalom szuverenitása. Mivel a királyi földeket eltékozolták, a korona túl szegény volt ahhoz, hogy finanszírozza ügyeit. Az 1390-es években II. Richárdnak évi 120 ezer font bevétele volt, VI. Henrik viszont kénytelen volt megelégedni ennek harmadával az 1450-es években. Az uralkodónak a nemesektől kellett kölcsönkérnie: az 1450-es évekre a rózsák háborújának egyik kirobbantója, York lett az állam legnagyobb hitelezője.
Dinasztikus vita