Vincent-Marie Viénot de Vaublanc (Fort Dauphin, Santo Domingo, 1756. március 2. – Párizs, Franciaország, 1845. augusztus 21.), Vaublanc grófja, katolikus és royalista szellemiségű francia politikus, képviselő, belügyminiszter és író volt. Tüzes szónoklatairól, mozgalmas pályájáról és a Francia Akadémia 1816-os, ellentmondásos újjászervezéséről ismert.
Politikai pályafutása során mindvégig monarchista maradt, XVI. Lajos, Paul Barras, I. Napóleon, Artois grófja (a későbbi X. Károly) és végül XVIII. Lajos környezetében egyaránt megfordult. Különféle rendszerek négy alkalommal proskribálták, azonban minden alkalommal sikeresen elmenekült, és vissza tudott térni az élvonalba. Mozgalmas karrierje alatt volt monarchista képviselő a nagy francia forradalom alatt, a terror időszakában menekülnie kellett, Napóleon alatt prefektus lett, XVIII. Lajos pedig belügyminiszterré nevezte ki. Ultraroyalista képviselőként fejezte be életét.
Élete Katonai nevelés az ancien régime alatt 150px|balra A burgundi Viénot de Vaublanc-ok 1697-ben vásároltak maguk számára hivatali nemességet. Vincent-Marie apja, Vivant-François Viénot de Vaublanc (teljes neve: Vivant-François Viénot de Vaublanc de Tronchat) 1752 óta Santo Domingo francia kézen levő területén teljesített szolgálatot, mint a Szent Lajos-erőd parancsnoka Fort-Dauphin-ban (ma Fort-Liberté, Haiti). A tiszt 1754-ben egy helyi nagybirtokos és milíciaparancsnok, Jean Don Perrez lányát, Catherine Perrault-t vette feleségül, és 1756-ban megszületett első gyermekük, akit Vincent-Marie-nak kereszteltek. A fiú hét évig a szigeten nevelkedett a családjával, majd Franciaországba küldték, hogy katonai pályára álljon.
A Prytanée national militaire nevű, La Flèche-i kadétiskolában, majd a párizsi École militaire-ben tanult (1770–1774), és még mielőtt végzett volna, a provence-i gróf, a rendi nagymester – a későbbi XVIII. Lajos – Szent Lázár-renddel tüntette ki.
1776–1782 között a sarre-i ezredben szolgált alhadnagyi rangban, ami La Rochefoucauld herceg vezetése alá tartozott, de ugyanitt szolgált Vaublanc nagybátyja, Charles is alezredesi rangban. Metzben, Rouen-ban és Lille-ben egyaránt szolgált, majd Santo Domingóra hívták, ahova családi ügyek miatt is haza kellett térnie.Michaud, p. 170. Ott feleségül vette de Fontenelle kisasszonyt, akitől született egy lánya, majd még 1782-ben visszatért Franciaországba. Itt Melun környékén, Dammarie-lès-Lys-ben vett házat, és rangot is vásárolt hozzá: „a marsalli törvényszék hadnagya”, azaz a nemesi konfliktusok párbajmentes rendezéséért felelős testület alsóbb fokú képviselője lett.
„Munkája” nem vett el sok időt, de a környék előkelőségeivel megismerkedhetett, és ideje jutott a gazdálkodásban, illetve az irodalomban és a művészetekben való elmélyedésre.
jobbra|bélyegkép|80px|Seine-et-Marne megye 1790-ben alkotott címere
Belépése a politikába Az első helyi funkciók a rendi gyűlés összehívásakor A forradalom új eszméitől csábítva vetette magát a politikai életbe: a meluni bailliage nemeseihez csatlakozott, Louis-Marthe de Gouy d’Arsy nagybailli vezetése alatt, akik gyülekezetük titkárává nevezték ki. (Ugyanezen testület tagja volt Bougainville, a híres felfedező.) A bizottság feladata volt egy ún. cahier de doléance (kb. „szenvedelmek füzete”, panaszfüzet) összeállítása és eljuttatása, illetve egy képviselő kinevezése a rendi gyűlésbe. Itt Vaublanc Fréteau de Saint Just mellett állt ki, akit meg is választottak képviselővé az alkotmányozó nemzetgyűlésbe.Vaublanc, 1, p. 182. 1790-ben Vaublanc-t a Seine-et-Marne-i megyei tanácsba hívták tagnak, majd elnöknek. Ennek köszönhetően jogában állt a megye igazgatási direktóriuma felett elnökölni.Vaublanc, 1, p. 256
Vesztes küzdelem a jakobinusokkal a Törvényhozó Nemzetgyűlésben Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés feloszlatása után elektori kollégiumok alakultak, hogy új képviselőket válasszanak. Vaublanc a Seine-et-Marne-i kollégium elnöke lett, és 1791. szeptember 1-jén a megye nyolcadik delegáltjaként választották meg a tizenegyes listán a Törvényhozó Nemzetgyűlésbe 345 szavazatból 273-at elnyerve.Robert, Bourloton, Cougny. Azon kevés képviselő közé tartozott, akik rendelkeztek valamiféle politikai tapasztalattal – az ő esetében éppen az Antillákat illetően – az amúgy politikai újoncokat tömörítő testületben, ahová még az alkotmányozó nemzetgyűlés egy tagját sem választották be.
A Feuillantinus klub színeiben Már az első ülésnapon felszólaltVaublanc, 1, p. 285. a király másnapi fogadásának rossz körülményei miatt.A szokást folytatva a király számára fenntartottak egy arannyal és uralkodói liliomokkal borított trónfotelt, mire Couthon javasolta, hogy egy egyszerűbb, az elnökéhez hasonló fotelt biztosítsanak XVI. Lajosnak. Ennek kapcsán Grangeneuve kikelt a „Sire” és a „Majesté”, szerinte szolgalelkűség szülte megszólítások ellen, és követelte, hogy „cseréltessenek le a sokkal szebb »franciák királyára«”. Az ezt követő szavazáson eldöntötték, hogy a királyi fotel díszességét egy fokozattal csökkentik. A király bosszúképpen azzal fenyegetőzött, hogy nem fog megjelenni a nemzetgyűlésben. Végül kompromisszum született, és lefokozták a trónust. Ld. Dom H. Leclerc: Feuillant et Girondins aout 1791 - 20 avril 1792. Párizs, librairie Letouzet et Ane 87 boulevard Raspail, 1940. Ennek köszönhetően 1791. november 3–15 között alelnökké tették (104:92 arányban megelőzve a girondisták vezetőjét, Brissot-t), november 15-étől november 28-áig pedig a nemzetgyűlés elnöke volt.L’ami des citoyens („A polgárok barátja”), JL Tallien testvéri újságja, 13. szám (1791. november 16.), Demonville nyomda
November 29-én Vaublanc-nak egy üzenetet kellett megfogalmaznia, melyben követelte, hogy a király vonja vissza a nemzetgyűlés november 9-én kiadott, emigrációt tiltó határozata elleni vétóját, amelyben még a német fejedelmeket is megfenyegették, amiért otthont adtak az emigránsok Trierben megalakult hadseregének. A testület olyannyira megelégedett a munkájával, hogy személyesen kellett elvinnie az üzenetet a királynak 24 delegátus társaságában.„Sire – mondta XVI. Lajosnak –, a nemzetgyűlés pusztán meglátásait hozta el a királyság helyzetéről, miszerint úgy vette észre, hogy a még mindig azt nyugtalanító bajok forrása a francia emigránsok bűnös előkészületeiből ered. Arcátlanságukat a német fejedelmek is támogatják, akik félreismerik a köztük és Franciaország között aláírt egyezményeket, és úgy tesznek, mint akik elfelejtik, hogy ennek a birodalomnak köszönhetik a vesztfáliai békét, ami jogaikat és biztonságukat garantálja. Ezen ellenséges készülődések, ezen inváziós fenyegetések fegyverkezést követelnek, amely hatalmas összegeket nyel el, amit a nemzet örömmel zúdított a hitelezői kezébe. Az Ön feladata, Sire, hogy megállítsa őket; az Ön feladata, hogy az idegen hatalmakhoz a franciák királyához illő nyelven szóljon! Mondja meg nekik, hogy ahol csak elszenvedik a Franciaország elleni készülődést, Franciaország nem láthat mást, mint ellenséget; hogy vallásos tisztelettel védjük az esküt, hogy ne hódítsunk; hogy jószomszédságot, egy szabad és hatalmas nép elpusztíthatatlan barátságát ajánljuk nekik; hogy tiszteletben fogjuk tartani a jogaikat, szokásaikat, alkotmányaikat; de azt is, hogy azt akarjuk, hogy a miénket is tiszteletben tartsák! Végül mondja meg nekik, hogy amennyiben Németország hercegei továbbra is előnyben részesítik a franciák ellen irányított készülődést, a franciák nem vasat és lángokat viszik majd hozzájuk, hanem a szabadságot! Nekik kell kiszámítaniuk, mik lehetnek a következményei ennek a nemzetek felkelésének.” In: Adolphe Thiers: Histoire de la révolution. 1823–1827, II. kötet XVI. Lajos azt válaszolta, hogy komoly megfontolás alá veszi a nemzetgyűlés üzenetét, és néhány napon belül személyesen fogja kihirdetni számára elhatározását ebben a vonatkozásban.
Ez alkalommal Vaublanc ismét hírnevet szerzett magának, amikor azt jelentette a nemzetgyűlésnek, „hogy a király először meghajolt, és mindössze az üdvözletét adta át.”Michaud, p. 171. Az anekdota jól jelzi az alkotmányos erő megtántorodását: a Törvényhozó Nemzetgyűlés által birtokolt törvényhozó hatalom szemmel láthatóan elkezdett túlnőni a XVI. Lajos, „a franciák királya” által megtestesített végrehajtói hatalmon.
Vaublanc az alkotmányos monarchisták mellett foglalt állást, és beiratkozott a feuillantinusok közé 263 képviselőtársával – a 745 delegált több, mint egyharmadával – egyetemben. Hamarosan a nemzetgyűlés egyik vezetője lett Jacques Claude Beugnot, Mathieu Dumas vagy François Jaucourt mellett, mivel a korábbi hangadók, így Barnave vagy Lameth, már nem voltak a testület tagjai. Ilyen minőségben hevesen ellenezte a forradalmi kormányzatokat, kifejezve király iránti lojalitását, a refraktárius papokat elnyomó intézkedésekkel és az emigránsok vagyonának elkobzásával szembeni ellenkezését és elítélve az avignoni mészárlásokat. Eközben a viták egyre radikalizálódtak, és a rajtuk részt vevő tömegek mind többször fenyegették őt és egyes képviselőtársait, mint például Charles de Lacretelle-t a lámpaoszlopra való felkötéssel.Charles de Lacretelle: Dix années d'épreuve pendant la Révolution (1842)
Nicolas de Condorcet – Vaublanc kollégája az őt nem sokra becsülő nemzetgyűlésben 1791 során –, azt mondta róla: „Minden gyűlésben akad ezekből a tüzes, üresfejű szónokokból, akik nagy hatást váltanak ki felesleges butaságaikkal.”Pierre Larousse: Grand dictionnaire universel du XIXème siècle Brissot a bikameralisták fejének titulálta.Vaublanc, 1, p. 338.
A monarchia bukása 1792-ben Rochambeau gróf védelmezői közé tartozott, és társaival sikeresen elérték, hogy a Nemzetgyűlés megkegyelmezzen neki.
A nemzetgyűlés többségéhez hasonlóan támogatta a rabszolgaság eltörlését az Antillákon, de a március 20-ai vitán a Santo Domingó-n uralkodó etnikai és társadalmi különbségekből fakadó polgárháborús veszélyre is figyelmeztette azokat a keményvonalas abolicionistákat, akik – mint Brissot – nem voltak tisztában a térség viszonyaival. 1792. április 4-én támogatta azt a törvényt, ami francia állampolgárságot biztosított minden „színesbőrűnek és szabad négernek”. Az április 10-ei ülésen a gyarmati rabszolga-kereskedelem fokozatos megszüntetése mellett tett hitet, követve Dánia és Nagy-Britannia példáját.député
1792. május 3-án támogatta Jacques Claude Beugnot javaslatát, ami Marat és Royou abbé vád alá helyezését szorgalmazta, majd május 8-án ezekkel a szavakkal fordult a jakobinusokhoz: „Önök, Uraim, meg akarják menteni az alkotmányt, jóllehet, csak a frakciók és tagjaik elpusztításával képesek erre, csak a jogért harcolva, csak odaveszve vele és érte; kijelentem Önöknek, hogy nem én leszek az utolsó, aki odavész Önökkel a végrehajtásáért; higgyék el, Uraim…”Dictionnaire des parlementaires français depuis le 1er mai 1789 jusqu'au 1er mai 1889 publié sous la direction de MM. Adolphe Robert, Edgar Bourloton et Gaston Cougny, Paris, Bourloton Editeur, 1889-1891, 5 vol. ; in-8.
Június 18-án a Tizenkettők rendkívüli bizottságának tagjává választották, amit Marat javaslatára hoztak létre azzal a feladattal, hogy megvizsgálja Franciaország helyzetét, és javaslatot tegyen az alkotmány, a szabadság és a birodalom megmentése érdekében. Július 30-án lemondott tisztségéről.
bélyegkép|180px|jobbra|La Fayette márki
La Fayette védelme