bélyegkép|jobbra|260px|Jób könyvének héber kéziratos szövege Jób könyve (rövidítése: Jób; héberül: Ijjóv, görögül: Ἰώβ, latinul: Liber Iob) a Biblia egyik ószövetségi, illetve héber bibliai bölcsességi könyve. A héber Biblia kánonjában a Ketuvim, vagyis az Írások közé tartozik; a keresztény Bibliákban rendszerint a költői és bölcsességi könyvek között áll. A könyv főalakja Jób, az Úc földjén élő igaz és istenfélő ember, akit váratlan csapások érnek, és aki szenvedése közepette Istennel, barátaival és saját ártatlanságtudatával viaskodik.Job, Book of, in: New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 7, Gale, Detroit, 2003, 885–887.Rózsa Huba: Az Ószövetség keletkezése I–II., Szent István Társulat, Budapest, 1999.
Jób könyve a bibliai bölcsességi irodalom egyik legnagyobb hatású alkotása. Alapkérdése nem egyszerűen az, hogy „miért van rossz a világban”, hanem az, hogyan állhat meg az ember Isten előtt, amikor ártatlanul vagy számára érthetetlenül szenved. A könyv különösen a megtorláselv, vagyis az igazság és siker, illetve bűn és szenvedés mechanikus összekapcsolásának kérdését vizsgálja. A barátok szerint Jób szenvedése valamilyen rejtett bűn következménye; Jób viszont elutasítja ezt az egyszerű magyarázatot, és Istentől kér igazolást.
A mű prózai keretelbeszélésből, hosszú költői párbeszédekből, bölcsességhimnuszból, Elihu beszédeiből, Isten viharból adott válaszaiból és prózai epilógusból áll. Irodalmi szempontból a könyv panasz, bölcsességi vita, perbeszéd, himnusz, drámai párbeszéd és vallási költemény elemeit egyesíti. Teológiai jelentősége abban áll, hogy nem ad könnyű választ az igaz ember szenvedésére, hanem az emberi tudás határait, Isten teremtő bölcsességét és a hitben való kitartás nehéz útját állítja középpontba.Carol A. Newsom: The Book of Job: A Contest of Moral Imaginations, Oxford University Press, Oxford–New York, 2003.
Elnevezése
A könyv címe főszereplőjének nevéből ered. A héber név etimológiája bizonytalan. Több magyarázat szerint kapcsolatban állhat az „ellenségeskedni”, „üldözöttnek lenni” vagy „hol van az Atya?” jelentéskörével, de egyik értelmezés sem általánosan elfogadott. A görög Septuaginta és a latin Vulgata a héber név átírt alakját használta, innen származnak az európai nyelvi formák is.
A magyar hagyományos cím Jób könyve. A főszereplő neve a köznyelvben is szállóigévé vált: „jób türelme” vagy „jób híre” olyan emberre, illetve olyan csapássorozatra utal, amely kitartást vagy súlyos megpróbáltatást idéz fel. Ez a köznyelvi használat főként a könyv prózai keretelbeszéléséből és a későbbi keresztény értelmezésből ered, bár a könyv költői része Jóbot nem pusztán csendesen tűrő emberként, hanem szenvedélyesen kérdező, Istennel vitába szálló igazként mutatja be.
Helye a kánonban
A héber Bibliában Jób könyve a Ketuvim, azaz az Írások csoportjába tartozik. A könyv sorrendje a zsidó kéziratokban és hagyományokban változhat: gyakran a Zsoltárok könyve és a Példabeszédek könyve környezetében áll. Ez a hely a bölcsességi jellegre utal, de Jób könyve a műfaji és teológiai kérdésfelvetés miatt eltér a Példabeszédek gyakorlati bölcsességétől.
A keresztény kánonokban Jób könyve minden nagy felekezeti hagyományban protokanonikus ószövetségi könyv. A Septuaginta, a Vulgata és a modern keresztény Bibliák általában a bölcsességi könyvek között közlik. A magyar katolikus és protestáns bibliafordításokban rendszerint a történeti könyvek után, a Zsoltárok előtt vagy azok közelében áll.
Az Ószövetségen belül Jób neve másutt is előfordul. Ez 14,14 és 14,20 Noéval és Dániellel együtt említi Jóbot mint igaz embert, Jak 5,11 pedig Jób állhatatosságát idézi példaként. Ezek a szövegek azt mutatják, hogy Jób alakját a bibliai hagyomány régi idők igaz embereként ismerte, függetlenül attól, hogy a Jób könyvének végső irodalmi formáját mikorra keltezzük.
Szöveghagyomány
Héber szöveg
Jób könyvének alapvető szövege a maszoréta héber szöveg. A könyv héber nyelve különösen nehéz: sok ritka szó, egyedi kifejezés, aramizmus, költői szóalkotás és bizonytalan jelentésű állat-, növény- vagy ásványtani kifejezés szerepel benne. Emiatt Jób könyve a fordítók és szövegmagyarázók számára az Ószövetség egyik legnehezebb könyve.David J. A. Clines: Job 1–20, Word Biblical Commentary 17, Word Books, Dallas, 1989.
A héber szöveg alapvetően jól megőrzött, de több helyen vitatott. Különösen a 24–28. fejezetekben és a harmadik beszédciklusban érezhető szerkezeti nehézség: Cofár harmadik beszéde hiányzik, Bildád utolsó beszéde nagyon rövid, és több részlet elhelyezése kérdéses. A magyarázók ezt részben kézirati történettel, részben szerkesztői eljárással, részben a költői dialógus szabadabb szerkezetével magyarázzák.
A holt-tengeri tekercsek között különösen fontos az arámi Jób-targum töredéke, amely a könyv korai arámi értelmezésének tanúja. A töredékek azt mutatják, hogy Jób könyvét a második templom korában olvasták és fordították, és hogy a könyv szövege már a késő ókor előtt is magyarázati hagyományok tárgya volt.Józef T. Milik: Le targum de Job de la grotte XI de Qumrân, in: Revue Biblique, 79, 1972, 396–420.
Septuaginta
A Septuaginta görög Jób-szövege lényegesen rövidebb, mint a maszoréta héber szöveg. Több kutató szerint a görög fordító nem mindenütt szó szerint fordított, hanem sűrített, parafrázisszerű és irodalmilag átdolgozott megoldásokat választott. A görög szöveg egyes kihagyásait már az ókorban is érzékelték: Órigenész hexapláris munkája után a hiányzó részeket részben Theodotion görög fordításából pótolták.Claude E. Cox: The Septuagint of Job, Society of Biblical Literature, Atlanta, 2007.
A Septuaginta nem pusztán hibás vagy rövidebb másolat, hanem önálló ókori fordítási és értelmezési tanú. A görög Jób könyve a hellenisztikus zsidóság és az ókereszténység számára fontos szöveg volt, és több helyen eltérő hangsúlyokat ad a könyvnek, különösen a főszereplő jellemzésében és a teológiai feszültségek kezelésében.
Vulgata és más fordítások
A latin hagyományban Szent Jeromos Jób-fordítása különösen nagy hatású volt. Jeromos héberből készítette a Vulgata Jób-szövegét, és a latin keresztény hagyományban ez vált meghatározóvá. A régi latin fordítások a görög szöveghez kapcsolódtak, de a Vulgata a héber szöveghez közelebb álló latin formát adott.Bonifatius Fischer – Robert Weber – Roger Gryson (szerk.): Biblia Sacra iuxta Vulgatam versionem, Deutsche Bibelgesellschaft, Stuttgart, 5. kiadás, 2007.
A szír Pesitta, a targumok, a kopt és más ókori fordítások szintén fontosak a szövegtörténetben. A szír Pesitta általában a héber szöveghez kapcsolódik, de egyes fordítói megoldásai önálló értelmezést tükröznek. A fordítások összevetése különösen ott fontos, ahol a héber szöveg ritka szavai vagy szokatlan képei miatt bizonytalan az értelmezés.
Cselekménye
A prózai prológus
A könyv Jób bemutatásával kezdődik. Jób Úc földjén él, feddhetetlen, igaz, istenfélő ember, aki kerüli a rosszat. Gazdag, nagy családja és tekintélyes állatállománya van. Nem izraelita környezetben jelenik meg, mégis az egy igaz Istent tiszteli, és családja papjaként áldozatot mutat be gyermekeiért.
A mennyei udvarban megjelenik „a sátán”, héberül ha-szátán, vagyis az ellenfél, vádló vagy próbatévő alak. A könyvben nem teljesen azonos a későbbi keresztény démonológia Sátán-fogalmával; inkább Isten udvarának olyan szereplőjeként jelenik meg, aki Jób vallásosságának őszinteségét vitatja. Azt állítja, hogy Jób csak azért istenfélő, mert Isten megáldotta. Isten megengedi, hogy Jób próbatételt szenvedjen, de határt szab a vádló hatalmának.
Jób egymás után elveszíti vagyonát, szolgáit és gyermekeit, majd súlyos betegséggel sújtják. Felesége arra biztatja, hogy átkozza meg Istent és haljon meg, Jób azonban a prózai prológusban kitart: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve” (Jób 1,21). Három barátja, Elifáz, Bildád és Cofár érkezik hozzá, hogy vigasztalja. Hét napig némán ülnek mellette, mert látják, hogy fájdalma igen nagy.
Jób panasza és a barátok vitája
A költői rész Jób panaszaival kezdődik. Jób nem átkozza Istent, de megátkozza születése napját, és azt kívánja, bárcsak meg sem született volna. Ettől kezdve a könyv már nem egyszerűen a „türelmes Jób” története, hanem a szenvedő igaz drámai vitája Istennel és emberekkel.
A három barát hagyományos bölcsességi álláspontot képvisel: Isten igazságosan kormányozza a világot, ezért a súlyos szenvedés mögött súlyos bűnnek kell állnia. Elifáz tapasztalatra és látomásra hivatkozik, Bildád az ősök tanítására, Cofár pedig nyersen figyelmezteti Jóbot Isten felfoghatatlan bölcsességére. Jób azonban nem fogadja el, hogy szenvedése rejtett bűnének arányos büntetése lenne. Nem állítja, hogy teljesen bűntelen volna, de azt vallja, hogy nem követett el olyan bűnt, amely megmagyarázná pusztulását.
A vita három ciklusban halad előre. Az elsőben a barátok még inkább intenek és magyaráznak, a másodikban egyre keményebben a gonoszok sorsáról beszélnek, a harmadikban a beszédrend megbomlik: Cofár harmadik beszéde hiányzik, Bildád beszéde rövid, Jób pedig hosszú védekezésben és önvizsgálatban zárja le ügyét. A barátok érvei egyre kevésbé vigasztalnak; éppen azzal válnak „rossz vigasztalókká”, hogy helyes általános igazságokat mechanikusan és szeretetlenül alkalmaznak Jób konkrét helyzetére.
A bölcsesség dicsérete és Jób záróbeszéde
A 28. fejezet önálló jellegű költemény a bölcsességről. Az ember képes mélyre hatolni a földbe, bányászni aranyat és drágaköveket, de a bölcsesség helyét nem találja meg. A fejezet végkövetkeztetése: „Az Úr félelme a bölcsesség, a rossz kerülése az értelem.” Ez a szakasz a könyv teológiai kulcsát előlegezi meg: a szenvedés titkának teljes magyarázata nem birtokolható emberi tudásként.
A 29–31. fejezetben Jób visszatekint korábbi boldogságára, felpanaszolja jelenlegi megaláztatását, majd ünnepélyes ártatlansági esküt mond. Felsorolja azokat a bűnöket, amelyeket nem követett el: nem volt igazságtalan szolgáival, nem tagadta meg a szegények segítségét, nem bízott vagyonában, nem örült ellensége bajának, nem imádta az égitesteket. Ez a rész fontos társadalometikai tanúság: Jób igazsága nem pusztán kultikus jámborság, hanem a szegények, özvegyek, szolgák és idegenek iránti igazságosság is.
Elihu beszédei
A 32–37. fejezetben egy új szereplő, Elihu lép elő. Fiatalabb a többieknél, ezért eddig hallgatott, most azonban mind Jóbot, mind a barátokat bírálja. Elihu szerint Isten nemcsak büntetésként engedhet szenvedést, hanem figyelmeztetésként, nevelésként és megóvásként is. A szenvedés megtisztíthatja az embert, megóvhatja a nagyobb rossztól, és Istenhez fordíthatja.
Elihu beszédeinek eredete vitatott. Több kutató későbbi kiegészítésnek tartja, mert Elihu hirtelen jelenik meg, a prológus és epilógus nem említi, Isten beszéde nem reagál rá, és stílusa eltér a könyv többi részétől. Mások szerint a beszédek tudatosan készítik elő Isten válaszát, különösen az isteni fenség és a vihar motívumával. A kánoni olvasatban Elihu beszédei a könyv részét alkotják, és a szenvedés nevelő értelmezésének fontos formáját adják.Norman C. Habel: The Book of Job, Old Testament Library, Westminster Press, Philadelphia, 1985.
Isten válasza a viharból
A könyv csúcspontján Isten a viharból szól Jóbhoz. Nem ad közvetlen oknyomozó választ arra, miért szenvedett Jób, és nem igazolja a barátok megtorláselvét. Ehelyett kérdések sorozatával a teremtés rendjére, a világ hatalmas és emberi ellenőrzésen túli valóságára irányítja Jób figyelmét: a föld alapjaira, tengerre, hajnalra, csillagképekre, vadállatokra, madarakra, a struccra, vadlóra, sasra, majd a behemótra és leviatánra.