bélyegkép|300px|1918. július 18-án Pavlo Szkoropadszkij hetman által jóváhagyott ukrán állami kispecsét Ukrajna – az ókorban és a kora középkorban Pontus-vidék – a kora újkorban tűnt fel elsőként politikai és földrajzi entitásként, elsősorban mint (etimológiája szerint is) lengyel–litván határvidék, majd a 19. századi nemzeti ébredés és a viszontagságos 20. század után 1991-ben jött létre a független Ukrajna. Ez a cikk nemcsak a keleti szlávságból kivált ukrán nép és Ukrajna történelmét dolgozza fel, hanem a földrajzi értelemben vett Ukrajna előtörténetét is bemutatja.
A mai Ukrajnáról szóló információk az Ukrajna cikkben találhatók, ahol az állam történetének rövidített változata is fellelhető.
Ukrajna területe az ókorban
A mai Ukrajna területén az ókorban szkíták éltek. Az i. e. 7. században érkeztek meg a Krím félszigetre a görög gyarmatosítók. A görögök által alapított nagyobb városok: a dór Kherszonészosz (a mai Szevasztopol területén) illetve a ión Pantikapaion (a mai Kercs környékén) voltak. Az első időkben jellemző komolyabb kereskedelmi kapcsolatok az anyaország és a gyarmatok között hamarosan lazulni kezdtek. A Nagy Sándor-i időkben már mint független Boszporoszi Királyság létezett, később Pontosztól, majd Rómától függő terület. A gótok 236-os, majd a hunok kb. 375-ös betörése pár tengerparti kikötővároson kívül szinte mindent elpusztított. Az ókorban a Krím félsziget és környéke nagy mennyiségű gabonát, mézet és kendert exportált a fejlett államok felé, cserébe főként iparcikkeket és textíliákat kapott. Ukrajna északi részén feltételezhetően már az 1. században megjelentek a szláv néptörzsek, őket a 3–4. században germán törzsek, köztük a vizigótok követték.
Ukrajna területe a középkorban Kora középkor Az 5. századtól kezdve a Krím félsziget lakossága felvette a keresztény vallást, amint Bizánc megszerezte a területet. A 7. század körül kialakuló, a mai Ukrajna keleti felét is magában foglaló Kazár Kaganátusban a zsidó vallás államvallássá lett, ezért itt jelentős zsidó telepek jöttek létre.
Ukrajna területére feltehetően a 7. század körül érkeztek a magyarok. Etelköz és Levédia is a különböző tudományos elképzelések szerint Dél-Ukrajna területén található, ám pontos helyükről a történészek vitatkoznak. A magyarokat 893 körül a besenyők követték. A 9. században varég törzsek vonultak végig északról a Dnyeper folyó mentén új kereskedelmi telepeket alapítva. 860-ban így jött létre Kijev, amely később a keleti szlávok központi városává vált. 882 körül létrejött a Kijevi Rusz (vagy másik nevén a Kijevi Nagyfejedelemség), amely a Kárpátoktól egészen a Ladoga-tó partjáig terült el.
Az ukrán föld és az ukrán nép történetének korai szakasza a keleti szlávok, illetve a szláv népek összességének a történetéhez nyúlik vissza.
A legkorábbi említése a Kr. u. 1. évezred közepén keletkezett bizánci és arab forrásokban van a szláv népcsoportoknak. A régészeti kutatások és egyéb források alapján a szlávok „őshazájának” a Kárpátok és Balti-tenger, illetve az Elba és a Dnyeper közötti területeket tekintjük. Innen települtek szét a Kr.u. 6–7. században a nagy népvándorlás hullámaival. Nyugaton a Cseh-medence és a Keleti-Alpok térségéig jutottak, délen a Balkánra, keleten pedig a lovas nomádok által benépesült füves sztyeppékig. A keleti és északkeleti irányba vonuló népesség a folyók mentén, a földművelésre alkalmas helyeken telepedett le kis, mindössze néhány családból álló közösségekben. Vándorlásaik útvonalát a régészeti leletekből és a helynevek anyagából lehet csak rekonstruálni. A ritkán lakott Kelet-európai-síkságon a békés földművelő, szláv népesség megjelenése nem okozott megrázkódtatást, mivel az itt élő balti és finnugor népek szétszórt csoportjai mellett konfliktusok nélkül éltek. Terjeszkedésük során több török és finn elemet magukba olvasztottak. A 10–15. században a Fehér-tengerig jutottak el.
Nagyjából a 7–10. század időszakától ismertek egyes törzsek nevei, de ezek a nevek a 12. századra elvesztették jelentőségüket, mivel ekkortól a lakóhelyük szerint nevezték meg a különböző népcsoportokat. Az ukránok elődei sztyeppei nomádok közül először a kazárokkal kerültek összetűzésbe, mivel azok adófizetésre kötelezték a déli területeken élő földműves szlávokat. A kazárokat a magyar majd a besenyő törzsszövetséggel folyó harcok követték. A Kijevtől délkeletre felbukkanó nomád népekkel is gyakran kényszerültek harcra, de az is előfordult, hogy Kijev urai a kisebb csoportokat katonai szolgálatukba fogadták. A keleti szlávokkal kapcsolatba kerülő legfontosabb etnikum a vikingek voltak, akiket Európa keleti részén varégoknak neveztek. A varégok a jó üzlet reményében járták be a keleti szlávok lakta Kelet-európai-síkságot a Bizánci Birodalomig és a Kaszpi-tengerig. Ezek a felfegyverzett kalmárok a kereskedelmi útvonalaik mentén telepeket alapítottak, a stratégiailag fontos helyeket fegyverrel biztosították. Megjelenésük óriási szellemi hatással volt a térség lakóira.
A Kijevi Rusz thumb|350px|A kijevi Rusz 1240-ben, a mongol inváziót megelőzően
862-ben a mai Novgorod környéki finn és szláv törzsek fellázadtak a vikingek ellen, de hamarosan egymás ellen fordultak. Az orosz krónika szerint a felfordulás miatt a helyi vezetők újra behívták a varégokat, hogy „jöjjenek és uralkodjanak”. Rurik (kb. 830–879), két testvérével a varégok élén letelepedtek Holmgard körül. 882-ben Rurik utódja, Oleg bevette Kijevet és azt új birodalma: a Kijevi Rusz fővárosává tette.
Vlagyimir nagyfejedelem 988-ban felvette a kereszténységet. Egyéb keresztény jellegű építkezések mellett, ő alapította a Kijev melletti Pecserszka Lavra barlangkolostort is. Politikájával Róma helyett Bizánc felé fordult. 1054-ben Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem halálával a birodalom fénykorának is vége szakadt, és az egységes állam kis fejedelemségekre (Novgorod, Szúzdal, Lodoméria, Halics, Vlagyimir stb.) esett szét. A legsúlyosabb csapást 1238 és 1240 között a Batu kán által vezetett mongol seregek mérték a keleti szlávokra: a későbbi ukrán területek – köztük Kijev is – az Arany Horda fennhatósága alá kerültek, ami véget vetett a Kijevi Rusz fennállásának is.
A tatár hódítástól a lengyel–litván fennhatóságig Az 1199-ben egyesített két nyugati fejedelemség, Halics (Galícia vagy magyarosan Gácsország) és Volhínia nem szűnt meg Kijev mongol elfoglalása (1240) után sem. A virágzó Halics-Volhíniai Fejedelemséget Magyarországhoz és Lengyelországhoz fűzték kulturális és kereskedelmi kapcsolatok, viszont a 12. századtól kezdve ezek az államok meg is akarták szerezni maguknak a fejedelemséget.A halicsi politika ellentmondásos helyzetét mutatja, hogy Romanovics Dániel halicsi fejedelem 1253-ban a pápától kapott koronát, miközben a mongoloknak adót kellett fizetnie és utóda az Arany Horda vazallusának számított; ugyanakkor Magyarország az 1280-as évekig (házassági kapcsolat révén is) ütközőterületként használta Halicsot a mongolok ellen. Végül az 1380-as években Galícia lengyel, Volhínia pedig litván uralom alá került. Időközben a Litván Nagyfejedelemség egyre nagyobb területeket hódított meg a gyengülő mongol-tatár Arany Hordától, így megszerezte a majdani Fehéroroszország területét és a későbbi, nagy Ukrajna területét, beleértve Kijev vidékét is.
A 14. században több szomszédos állam is terjeszkedni kezdett Ukrajna felé, északnyugatról a Litván Nagyfejedelemség, nyugatról a Lengyel Királyság, északkeletről pedig a Moszkvai Nagyfejedelemség. A század közepére Halics Lengyelországhoz, Ukrajna északi vidéke Litvániához, a Kijevi Patriarchátus pedig Moszkvához került 1326-ban. Ezentúl a mongol befolyás alatt lévő Krím félszigeten található genovai birtokról, Kaffából indult 1346-ban az egész Európán átgázoló pestisjárvány.
1386-ban létrejött a Jagellók által vezetett lengyel-litván perszonálunió, amely a lengyel dominancia miatt sokszor csak Lengyel Királyság néven szerepel. Ez a 15. századtól mind délről, mind keletről egyre nagyobb fenyegetettségnek volt kitéve. A terjeszkedő Moszkvai Nagyfejedelemség a 15. század végére elfoglalta a mai Északkelet-Ukrajnát, délen pedig ugyanekkor a gyengülő Mongol Birodalom három részre szakadt: Kazanyi-, Asztrahányi- és Krími Kánságra. A Krími Tatár Kánság később, 1475-ben az Oszmán Birodalom hűbérese lett.
Ukrajna területe a kora újkorban bélyegkép|jobbra|A beresztecskói csata (1648) thumb|Lengyelország-Litvánia 1655-ben, az északi háború idején. A svédek által elfoglalt területek világoskékkel, az orosz fennhatóság alatt álló (ukrán és belorusz) területek világoszölddel jelölve bélyegkép|A kozák hetmanátus területe 1649–1654 között bélyegkép|A Hetmanátus (Zaporozsjei Had) címere A keleti szlávok nyelvi és etnikai elkülönülését (oroszok, beloruszok, ukránok) jelentősen elősegítette, hogy Ukrajna területe a késő középkorban litván–lengyel fennhatóság alá került. Ennek következtében a korábban egyértelműen az ortodoxiához tartozó terület a nyugati és keleti kereszténység ütközőzónájává vált, a politikai és civilizációs törésvonal a Dnyeper mentén húzódott. Az ukrán nyelvű nemesség ellengyelesedett és katolizált, a lengyel nagybirtokosok számos települést hoztak létre, az Ukrajna fölötti lengyel fennhatóságot ugyanakkor komolyan veszélyeztette a 16. században Kelet-Európa nagyhatalmává váló Orosz Cárság és az Oszmán Birodalom. A 17. század derekán kezdődő kozák–lengyel majd orosz–lengyel háborúk során Ukrajna népességének jelentős része elpusztult.
1484-ben egy oszmán sereg elfoglalta Akkermant (Belgorod) és Kiliát, így terjeszkedésük során megközelítették Lengyelország területét.Ivanics Mária: A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 22.) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.20. o. A 16. században a törökök elfoglalták Lengyelország déli és délkeleti vidékeit is, ahol aztán később megindult az önálló kozákság szerveződése. Az oszmánok vazallusának számító Krími Kánság rendszeres hadjáratai és portyái ugyanis hosszú távon a lengyel és az orosz határzóna militarizálódásához vezettek. Ennek következtében a határvidék militarizálódott lakói, a kozákok évi rendszerességgel támadták a krími kánságot.Gebei Sándor: A kozákság mint a lengyel végek határőrsége (1569-1648). In: Magyarország védelme – Európa védelme. Studia Agriensa 24. (2006) 299. o. Ez az ütőképes katonaság vált jogállásának megsértésekor a lengyel államhatalom és nagybirtokosok, továbbá az 1596-os breszti vallásunió elleni ukrajnai parasztfelkelések vezető elemévé.
Az 1648-ban kirobbant felkelés több okra vezethető vissza, mint az ukrán parasztság túlzott kötelezettségei, a kozákokkal szembeni bánásmód a lengyel tisztek részéről, a rutén földek ortodoxainak ellenérzése a katolicizmus erőszakos terjesztésével szemben, illetve a kormányzat hozzáállása az ortodox egyházhoz és a ruténok tartózkodása a Ruszon belüli lengyel dominancia ellen; mind szerves részét képezték a kozák autonómiatörekvések kibontakozásának.Sysyn, Frank E.: Seventeenth-Century Views on the Causes of the Khmel’nyts’kyi Uprising: An Examination of the „Discourse on the Present Cossack or Peasant War”. Harvard Ukrainian Studies 1981/4. 430. o. A Bohdan Hmelnickij vezetésével 1648-ban felkelő zaporozsjei kozákok a krími tatárokra támaszkodtak, majd a fellázadt jobbágyokkal együtt Galícia és Volhínia területéig nyomultak előre. Mivel a lengyel erők a kezdeti kudarcok után 1651-ben sikereket értek el, ráadásul a krími erők többször elhagyták a csatateret, a felkelők 1654-ben hűségesküt tettek Alekszej orosz cárnak. A perejaszlavi szerződés azonnali változást eredményezett a kelet-európai szövetségi rendszerekben. A térség államai között fennálló stabilitást megbontotta az ukrajnai kozákság cári kötelékbe kerülése, amely nagymértékben megnövelte az orosz hadsereg hadipotenciálját. Az orosz-ukrán szövetség arra késztette a Krími Kánságot – a tatár–orosz tradicionális ellentét okán –, hogy szorosabbra fűzze a viszonyt a Rzeczpospolitával.