Az óriásvidra (Pteronura brasiliensis) az emlősök (Mammalia) osztályának ragadozók (Carnivora) rendjébe, ezen belül a menyétfélék (Mustelidae) családjába tartozó Pteronura emlősnem egyetlen faja.
Az állat Dél-Amerika egyik legnagyobb ragadozó emlőse. Az óriás menyétféle fej-testhossza legfeljebb 170 centiméter. A legtöbb menyétfélétől eltérően az óriásvidra családokban él. Egy-egy családban 3–8 példány is lehet. A család élete az alfapár körül forog. Az alfanőstény elli az utódokat, amelyekre aztán az egész család vigyáz. Az óriásvidra-családon belül az összetartás és együttműködés nagyon erős, illetve létfontosságú. Bár általában békés élőlény, rátámad más családbeli vidrára, ha az belép a területére. Az óriásvidra csak nappal tevékeny. Az egyik leghangoskodóbb vidrafaj; képes vészjelzéseket, erőszakos vagy megnyugtató hangokat hallatni.
Dél-Amerika északi és középső részein fordul elő. A legtöbb példány az Amazonas folyóban vagy ennek környékén, valamint a Pantanalban, a világ legnagyobb mocsaras területén él.
Amióta az európaiak beköltöztek erre a kontinensre, az óriásvidra elterjedési területe és állománya egyre csökken, manapság nincs egységes, összefüggő elterjedése. Az orvvadászat, valamint az 1950-es és 1960-as években a bársonyos bundája iránti érdeklődés következtében számuk erősen megcsappant. 1999-ben a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) veszélyeztetett fajnak nyilvánította ezt a vidrát. Manapság az óriásvidrák példányszáma ötezer alatt van. Az óriásvidra utolsó „erődítménye” az egykori előfordulási területe északkeleti része, a Guyanai-hegyvidék környéke. Azonban az egyedszám itt is csekély. Peruban élvezi a legnagyobb védelmet. A neotropikus ökozóna élővilágának talán a legveszélyeztetettebb emlőse. Habár hivatalosan ma már nem vadásszák, élőhelyének elvesztése, valamint a megmaradt területek szennyezések általi romlása igen veszélyezteti az óriásvidrát. Ez a vidrafaj a fogságban is ritka, 2003-ban csak 60 példány élt így.
Igen jól alkalmazkodott az élőhelyéhez. Bundája nagyon sűrű, farka evező alakú, ujjai közt pedig úszóhártyák láthatók. Ez az emlős főleg az édes vizű folyókat és patakokat, valamint az ezek által elárasztott területeket kedveli. Néha tavakba is beúszik. Ahol megtelepszik, nagy partszakaszokon kipusztítja a növényzetet, valószínűleg napozási és védelmi célokból. Táplálékának legnagyobb részét a halak alkotják: főleg a pontylazacok és a harcsák, de ezek mellett rákokat is fogyaszt. Az emberen kívül alig van természetes ellensége. Talán a jaguár (Panthera onca), a puma (Puma concolor), vagy egy nagyobb zöld anakonda (Eunectes murinus) vadászhat az óriásvidrára. A rokon hosszúfarkú vidra (Lontra longicaudis) és a kajmánfajok (Caimaninae) a legfőbb vetélytársai, mivel ugyanazt a táplálékot keresik.
Rendszertani besorolása bélyegkép|balra|200px|Természetes élőhelyén
A vidraformákon (Lutrinae) belül csak ez az egy faj tartozik a Pteronura nembe. Az óriásvidra ősének a fosszilis Satherium piscinariumot tekintik. Feltételezések szerint ez az állat a pliocénben és pleisztocén elején költözött be az Újvilágba. Az óriásvidra kénytelen megosztani a kontinensét három Lontra-fajjal: a parti vidrával (Lontra felina), a hosszúfarkú vidrával (Lontra longicaudis) és a déli vidrával (Lontra provocax). Habár az óriásvidra és a Lontra-fajok élőhelye néhol fedi egymást, a két állatcsoport nem áll közelebbi rokonságban. Érdekes módon e vidrafaj legközelebbi rokona az Ázsiában élő simaszőrű vidra (Lutrogale perspicillata); a két faj viselkedése, hangadása és koponyaalakja igen hasonló. Mindkét vidrafaj esetében a párok együtt maradnak és kötődnek egymáshoz, valamint a hím kiváló apa.Duplaix, pg. 614.
1998-ban Koepfli és Wayne elvégezték az állat filogenetikus vizsgálatát, és arra az eredményre jutottak, hogy az óriásvidra a vidraformák alcsaládján belül egy különböző kládot alkot, vagyis távolabbi rokonságban áll a többi vidrától, mint más vidrák egymástól, ami azt jelentheti, hogy ez a vidra már 10–14 millió évvel ezelőtt levált a vidrák családfájáról. Még az is meglehet, hogy azelőtt elvált a vidráktól, mielőtt a divergens evolúció következtében a menyétfélék családja szétvált vidrákra, hermelinekre, menyétekre és nyércekre. Később, 2004-ben elkészült a menyétfélék DNS-szekvenálása, ezt követően az óriásvidra leválását későbbre helyezték, körülbelül 5–11 millió évvel ezelőttire. Ez új vizsgálat szerint a Lontra-fajok váltak le hamarább, és csak utánuk vált le a Pteronura.
Neve Az óriásvidrának több más népies neve is van. Az élőhelyén lakó emberek, akik főleg spanyol nyelvűek, az óriásvidra név, ami hatalmas termetére utal, mellett a következő elnevezéseket is adták ennek az állatnak: „lobo de río” = folyami farkas és „perro de agua” = vízikutya, bár ez utóbbi megnevezés, sok más állatra is utalhat, és főleg a 19. századbeli és a 20. század eleji kutatók terjesztették.See e.g., Duplaix, pg. 547. Mindhárom nevet használják a spanyol és portugál nyelvű területeken, bár helyenként a tájszólások miatt kissé eltérőek is lehetnek, például: „nutria gigante”, vagy „lontra gigante”. Dél-Amerikában, valószínűleg valamely indián nyelvből származva, még egy neve van, az „ariraí” vagy „ariranha”. További indián nevei: az achuar „wankanim” és a sanumá „hadami”. Az állat nemének a neve, a Pteronura az ógörög nyelvből származó összetett szó; pteron jelentése „toll” vagy „szárny”, az ura jelentése „farok”. Ez az elnevezés az állat szárny alakú vagy szárnyszerű farkára utal.
Előfordulása bélyegkép|balra|200px|Óriásvidrák a Cantão Nemzeti Parkban
Amióta az európaiak felfedezték az óriásvidrát, e csúcsragadozó elvesztette területének 80 százalékát. Habár több dél-amerikai országban is megtalálható, az óriásvidra-állományok manapság is állandó stresszhelyzetnek vannak kitéve. A Természetvédelmi Világszövetség (angolul World Conservation Union vagy International Union for Conservation of Nature and Natural Resources, röviden IUCN) adatai szerint manapság az óriásvidra a következő országokban lelhető fel: Bolívia, Brazília, Kolumbia, Ecuador, Francia Guyana, Guyana, Paraguay, Peru, Suriname és Venezuela. Az emberi települések elszaporodásával az óriásvidra egykori előfordulási területe szétszakadt, feldarabolódott. Az óriásvidrák össz-számát igen nehéz megállapítani. Az IUCN szerint 2006-ban – példány létezett a vadonban. Korábban Bolíviában sok óriásvidra élt, azonban az 1940-es és 1970-es évek között nagymérvű orvvadászat folyt ebben az országban, így a térképen Bolívia „fekete folttá” változott. 2002-ben Bolíviában csak 350 példányt számoltak meg. Meglehet, hogy Brazília déli részéről kihalt ez az emlősfaj, azonban az ország nyugati részén, a Pantanalban, a vadászat csökkentésének köszönhetően az állománya sikeresen növekszik. Feltételezések szerint a Pantanalban, körülbelül 1000, vagy ennél is több példány él.Carter and Rosas, pg. 8.
2006-ban a legtöbb óriásvidra az Amazonas brazíliai szakaszán és ennek környékén élt. Nagy számban fordul elő a Cantão Nemzeti Parkban lévő Araguaia-folyóban. Itt legalább 843 holtág található, továbbá hatalmas ártéri erdők és nagy kiterjedésű mocsarak is vannak; ezek mind tökéletes élőhelyek az óriásvidra számára. Ez a nemzeti park a legmegfelelőbb Brazíliában e vidrafaj számára.
Suriname-ban még mindig léteznek hatalmas erdők és védett területek, ezek közül több is az óriásvidrát védelmezi. 2000-ben Nicole Duplaix biológus visszatért ebbe az országba, és látta, hogy az óriásvidra még mindig jelen van a Kaburi nevű patakban, amely egymagában a biodiverzitás egyik „gyöngyszeme”. Azonban az emberi települések közeledése és a mezőgazdasági földek művelése, később vagy korábban, innen is el fogja űzni az óriásvidrát. 2002-ben Duplaix a Természetvédelmi Világalapnak (World Wide Fund for Nature, röviden WWF) számára készített jelentésében a következőket írta a suriname-i és a többi guyanai óriásvidra állományok helyzetéről: „Dél-Amerikában a három Guyana az utolsó erődje az óriásvidrának, mivel itt még érintetlen élőhelyeik és nagy állományuk van – de még meddig? Az óriásvidra-állományok fennmaradása a Guyanákban létfontos e veszélyeztetett faj megmaradásának Dél-Amerikában.”A szerkesztő megjegyzése: Duplaix és az angolok a „Guyanák” szó alatt Francia Guyanát, Guyanát és Suriname-ot, valamint Venezuela délkeleti részét értik. E terület azonban megegyezik a Guyanai-hegyvidékkel, emiatt a szócikkben a „Guyanák” helyett ez szerepel.
bélyegkép|jobbra|200px|Portré
Dél-Amerikában más országok is alapítottak védett területeket e vidrafaj számára. 2004-ben Peru megalkotta a világ talán legnagyobb védett területét, az Alto Purús Nemzeti Parkot (Parque nacional Alto Purús), amelynek területe majdnem azonos Belgiuméval. Ez a nemzeti park számos növénynek és állatnak nyújt menedéket, köztük az óriásvidrának is, és itt van a világ legnagyobb emlősváltozatossága. 2001-ben Bolívia Svájcnál nagyobb területet vont védelem alá, ahol hatalmas mocsaras élőhely található, ami éppen alkalmas az óriásvidra számára.
Alfajai A „Mammal Species of the World” harmadik kiadásában két alfajt ismernek el:
Pteronura brasiliensis brasiliensis Gmelin, 1788, Pteronura brasiliensis paraguensis Schinz, 1821.
Az óriásvidráról szóló egyes irodalmakban tévesen egy harmadik alfaj is szerepel, a Pteronura brasiliensis paranensis, de ezt manapság az utóbbi alfaj szinonimájának tekintik. A P. b. brasiliensis az északi alfaj, elterjedése az Orinocóban, az Amazonasban és a Guyanai-hegyvidékből származó folyókban él. A P. b. paraguensis a déli alfaj, ez az állat Paraguayban, Uruguayban, Brazília déli részén és Argentína északi részén található meg, illetve volt megtalálható, mivel az IUCN szerint az óriásvidra az utóbbi három területről már kihalt. Argentínában és Uruguayban ismeretlen az állapota. Database entry includes justification for why this species is endangered A korábbi kutatások azt mutatták, hogy ezeken a helyeken csak nagyon kevés óriásvidra él. A déli alfaj kisebb és társasabb, mint az északi alfaj. A két alfaj fogazatban és koponyaalakban is különbözik. Ezt a vidrafajt, csak 1968-ban választották el alfajokra, azonban e vidra alfajokra való szétbontását nem mindegyik biológus támogatja, például 1997-ben Sarah Kathleen Carter és Fernando César Weber Rosas is, arra utalva, hogy a típuspéldány, amely a déli alfajhoz, a P. b. paraguensishez tartozik, igen hasonlít a P. b. brasiliensishez, vagyis az északi alfajhoz.Carter and Rosas, pg. 4. Duplaix biológus ezt a szétválasztást „kétséges értékűnek” nevezi.
Megjelenése bélyegkép|balra|200px|A különböző példányok bundaszíne eltérő lehet