bélyegkép|250px|Kalotaszegi néptánc thumb|right|250px|Csárdás a Vajdaságban
A magyar néptánc a magyar népművészet egyik ága, ének- vagy hangszerkísérettel előadott ritmikus mozdulatsor. Eredeti kultikus szerepén kívül lehet játékos, jelképes vagy szórakoztató jellegű.
A magyar néptánc története bélyegkép|balra|280px|Üveges tánc
Európa és ezen belül Magyarország legkorábbi néptáncai a középkorban kialakult körtáncok voltak. A magyar néptánc szabályozott egyéni és páros formái a 17. és 19. század között keletkeztek. A tánctípusok közül a botoló, a legényes és a karikázó a régebbi, míg például a csárdás és a verbunkos az újabb táncstílust képviseli.Magyar Larousse Enciklopédia II-III. kötet , Akadémiai Kiadó, Budapest A magyar néptánc legkorábbi időszakára a szent helyeken való táncolás volt a jellemző, melynek bizonyítékául olyan zsinati határozatok szolgálnak, melyek a templom és temetőkerti táncolást, illetve a különböző szertartások alatti vigadozást tiltották. Ezek szinte pogány rítusoknak számítottak, melyek során a gyakran maszkot viselőket még a "démonok is megszállták".
A középkorból ránk maradt forrásanyagok már a körtáncok és füzértáncok fontosságát hangsúlyozzák, melyet sövény-, illetve baráttáncként is emlegetnek. A 17. század folyamán a körtáncok a fejedelmi udvarokban, a nemesi társadalomban, a polgárság és a parasztság körében egyaránt elterjedtek voltak. A ma már csak karikázóként ismert - egyneműek által táncolt, énekszóval kísért - tánctípus őrzi leginkább a körtáncok emlékét.
Ugyancsak a középkor táncvilágához kell sorolnunk a halottas táncot, melynek a Dél-Dunántúlon élő változata az úgynevezett „Bene Vendel” volt, és célja a halál komor hangulatának felidézése és megőrzése. A korai tánctörténeti periódusba tartoznak még: temetésen és halotti toron eljárt táncok.
A 16. és 17. századtól beszélhetünk a hajdútánc létezéséről, amelyről néhány beszámoló, mint juhásztáncról tesz említést. Amellett, hogy katonai funkciókkal is bírt (győzelmi tánc, csata hevében kihívásként járták), párbajszerű küzdelemként, illetve bemutatóként jellemzik a korabeli források. Ide sorolhatóak még a huszár-, illetve fegyvertáncok.
A század folyamán jelent meg a páros táncok új dimenzióját jelentő zárt összefogódzású páros tánc (forgós és forgatós táncok), melyet még "tapogatós táncnak " is neveztek az erősen vallásos írók. A 17. század során indult hódító útjára Európában a lengyel táncok közé tartozó polonaise és mazurka. Az Európa más országaiban divatos társasági táncok magyar változatai is hamarosan megjelentek, így az egeres, süveges, valamint lapockás táncok.
A 18-19. századi képi ábrázolások, már a fegyverrel táncoló csalogatós párost örökítik meg, melynek emlékét a páros botolók őrzik. Szintén a korszakra jellemző, az ugrós páros táncok kialakulása, valamint az úgynevezett pásztortánc megjelenése. Szintén a korszak szülöttei közé tartoznak a verbunk, csárdás, legényes.Pesovár Ernő , A magyar tánctörténet évszázadai, Berzsenyi Dániel Főiskola, Budapest, 9-18. o.
Fajtái (néprajzi tájegységek szerint) Nyugati vagy dunai táncdialektusMartin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok, Budapest, 1995. Planétás Kiadó, 19. o. sk Északnyugati táncdialektus
Csallóköz és Szigetköz A rábaközi hagyománnyal ellentétben Csallóköz táncéletében a közelmúltig egymás mellett élt a verbunk szólóban és csoportosan járt formája. A táncok és tánczenei darabok személynevekre utaló megjelölése (Bertóké) a XVII. századi történeti gyakorlatot őrzi, a verbunk lassú és gyors dallamának visszatérő szerkezetével, az egymást váltó szabályozott és szabályozatlan táncrészekkel pedig a már Czuczor Gergely által is megörökített képet idézi elénk. A csárdás korábbi hagyományt továbbéltető vonásaként viszont a lassú részt kísérő dudanótára hívhatjuk fel a figyelmet.
Rábaköz A dunántúli ugrós fejlett típusát képviselő rábaközi dust szóló és páros változatai mellett csoportosan is járták, mégpedig a körverbunk bemutatásának különböző színtereit (kocsma, templom előtti tér, lányos házak) összekötő vonuló táncként. A vidék reprezentatív, a legényszervezetek által megőrzött tánctípusa, a körverbunk az avató táncok, valamint a látványos táncos toborzás jegyeit őrzi.
Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém-Zala-Vas) A kanásztánc mellett ügyességi táncaink másik elterjedt típusa az eszköz láb alatti át-dugdosásával jellemezhető söprűtánc. Phallikus változata a termékenységi rítusra utaló lakodalmi tánc emlékét idézi. A pásztor körtánc egyik jelentős dokumentuma viszont a karácsonyi köszöntőként játszott „Csordapásztorok...” kezdetű egyházi népénekhez kapcsolódó, dudanótára járt forma. A juhait kereső pásztor táncának Vas vármegyei változatáról pedig a mulató nótaként játszott dallam ad hírt.
Dél-Dunántúl (Somogy-Baranya) A magyar tánckultúra alaprétegét, archaikus vonásait a legszembeötlőbben Somogy tánchagyománya őrzi. Erről ad meggyőző képet a táncéletben uralkodó szerepet játszó és a tánctípusok sorát magába foglaló, egységes kanásztánc-ugrós stílus. A magyar fegyvertánc-pásztortánc tradíció egyik jellemző képviselője a kanásztánc, melynek a keresztbe fektetett eszközök körül és felett járt ügyességi formulái a középkorig követhetők nyomon.
Kelet-Dunántúl (Sárköz, Dunamente, Bácska-Szlavónia, Kalocsa vidéke, Kiskunság)
Középső vagy tiszai táncdialektus Felső-Tisza vidéke Az új táncstílus elemi erejű térhódításáról ad meggyőző képet e vidék táncélete, mely alapján méltán jellemezhetjük paraszti tánckultúránk utolsó nagy korszakát. A verbunkot, lassú és friss csárdást magába foglaló, gazdag motívumkincsű, kis szvitforma stiláris egysége híven tükrözi a korábbi hagyományt felváltó, tánc és zene lüktetésében, a motívum és soralkotásban egyaránt érvényesülő augmentálódást. A Felső-Tisza vidékre jellemző új táncstílusban következetesen érvényesülnek tehát a megváltozott táncos ízlés esztétikai normái, melyek a korábbi történeti réteggel szemben az oldottabb formálásban, a nagyobb ívű és rapszodikusabb komponálásban öltenek testet. Ez a verbunk és csárdás őrzi egyúttal a nemzeti romantika táncstílusának jellemző vonásait. Erről tanúskodik a párosan is járt magyar verbunk és a csárdás reformkori jegyeket őrző karaktere.
Az egész tánckultúrát döntően meghatározó új stílus szerepét érzékelteti a fegyvertánc-hagyományban gyökerező pásztor botolók egyes változatait is asszimiláló hatása. A korábbi hagyomány továbbélését dokumentálja viszont a gyermekdalszerű énekekre és dudanótákra járt párválasztó körjáték, a hajlikázás. Ugyancsak a régi stílus jelenlétéről tájékoztat a kondástáncként járt botoló és az e vidéken is oláhosként élő ugrós.
Északkeleti Felvidék
Keleti palócok és matyók Az északkeleti körtánc gyermekjátékszerű dallamokra járt, böjti falukerüléssel párosuló típusát a tardonai példánk, a csárdásból és futóból álló típust pedig a domaházi változat képviseli. A magyar tánchagyományban egyedülálló bodnártánca német céhes hagyományt meghonosító észak-magyarországi német telepesek közvetítésével kerülhetett Erdőbényére. A ma már bemutató jellegű tánctípus a középkortól ismert nyugat-európai lánc-kardtáncok változata, melyek egykor avató funkciót töltöttek be a céhek életében.
A verbunk és csárdás e dialektus területén is a Felső-Tisza vidékre jellemző stiláris egységről ad képet egyszerűbb megjelenésben. Erre a kapcsolatra utal a hangszeres verbunk dallam és a csárdások kísérő zenéje is.
Kárpátalja
A 20. században elcsatolt Kárpátaljának magyar néptáncainak nagy része nem lett dokumentálva egészen az 1950-es évekig, ezért rengeteg település táncai el lett feledve, amire jöttek a gyűjtök. Ennek viszont kivétele két település: Nagydobrony és Visk, táncaik a középső vagy tiszai táncdialektushoz tartoznak Martin György szerint.
A nagydobronyi tánc három jellegzetes táncstílussal rendelkezik: csárdással és friss csárdással, egy férfi tánccal, ami a verbunk. Jellegzetes táncmotívumai: forgás és leszúró lépéskor használt hátra döntő, kettes csárdás diszített változatai,.különböző bokázók variációi, nőknek koppintók.
Visknek legjellegzetesebb táncstílusai a csárdás és friss csárdás, a kettő között jelentősebb tempóbeli különbség nincs. Nagykunság, Jászság
Dél-Alföld, az Alsó-Tisza vidéke A tiszai dialektus déli részére az ugrós — oláhos néven élő, sűrűn szerkesztett, tapsos-csapásolókban gazdag — virtuóz formája, valamint a vonulós táncként járt, újabb keletű mars egyaránt jellemző. A csárdás félfordulós, mártogatós karakterével pedig a tánctípus alföldi sajátosságai mellett a nyugati dialektusra utaló reminiszcenciákat is őriz. A tánckísérő hangszerek és együttesek sokrétűsége, a tekerő, citera, köcsögduda, a tambura- és fúvószenekarok egymás mellett élése egyúttal a táncéletben lezajlott változás egyes fázisairól is tanúskodik.
Keleti vagy erdélyi táncdialektusTímár Sándor , Néptáncnyelven, Püski Kiadó Kft., Budapest (22. oldal / táblázat) Kalotaszegi néptáncok
A legényes legfejlettebb formáját őrző dialektus korábbi táncéletében a ma már elsősorban bemutató jelleggel járt férfitánc nyitotta a táncrendet. A tömören szerkesztett, kezdő és záró motívumokkal határolt egységekből felépülő férfitáncot a leányok kis körökben járt karikázója kísérte. A virtuóz férfitánccal ellentétben a csárdás egyszerűbb, kiforgatásokkal tarkított változatban él, a verbunk dallamok pedig a lakodalmi vonuló tánc és a lassú csárdás kíséretéül szolgáltak.
Mezőségi néptáncok
Tánckultúránk organikus fejlődését és egyik jelentős történeti periódusát dokumentálja az erdélyi Mezőség művészi élményként is magával ragadó tánc- és tánczenei hagyománya. A magyar néptánc alaprétegét képviselő kanásztánc-ugrós stílus kiteljesedett formáját ismerhetjük fel e vidék férfitáncában, a legényesben, népzenénk régi rétege pedig gazdagon áradó, hangszeres változatokban él a tánczenében.
Maros-Küküllő vidéki és Marosszéki néptáncok
A Mezőség déli részének sajátos arculatú tánchagyományában is táncpárt alkotott a kétféle legényes regionális változata, a ritka és sűrű pontozó. Ezt követte a táncrendben a lassú vagy öreges csárdás, a forgató karakterű féloláhos, a nővel járt páros verbunk és a friss szökő. Az Erdélyben ritka leány körtánc aszimmetrikus motívumból és forgásból álló változata él e dialektus területén.
Székelyföldi néptáncok
A magyar népterület központi részén lezajlott erőteljes stílusváltást Erdélyben a székelység tánckultúrája tükrözi a legszembetűnőbben. Ennek ellenére a verbunkon ma is átütnek a régi stílusú férfitánc jegyei, s a táncrendben egymást követő páros táncok is a korábbi és újabb táncáramlatok hatását őrzik. Így a forgatás mérsékelt és közepes tempójú változatával összefonódva jelenik meg a lassú és friss csárdás.
Barcaság, hétfalusi csángók néptáncai
Gyimesi csángók néptáncai
A középkori vonulós és a reneszánsz forgós páros jegyeit őrző kettős, a lánctánc tradíciót képviselő héjszák, a régi stílusú férfitánc, a féloláhos, valamint az ütőgardonból és hegedűből álló hangszeregyüttes a gyimesi tánckultúra archaikus vonásairól ad képet. Az újabb táncáramlatok korai sajátosságai pedig a verbunkban és magyarosban jelennek meg.
Bukovinai székelység néptánca
A székelységből két évszázada kiszakadt bukovinai magyarság tánchagyományunk régi rétegét képviselő férfi szóló és párostáncként a silladrit őrizte meg táncéletében, az új stílus bizonyos fokú térhódítását pedig a csárdás egyszerű formája dokumentálja.
Moldvai csángók néptánca
A középkor óta több kivándorlási hullámmal gyarapodó moldvai csángók a magyar nyelv és kultúra archaikus vonásai mellett tánchagyományukban a regionális román tánckincs régies formáit és az erdélyi tradíció Moldvában is megtalálható elemeit őrzik. A vidék tánczenei gyakorlatához hasonlóan a furulya és koboz a csángók táncot kísérő hangszere.
A magyar néptánc ma bélyegkép|jobbra|280px|Legények tánca