A duda több nádnyelves sípot magában foglaló összetett fúvós hangszer, melynek folyamatos levegőpótlásáról egy felfújt tömlő gondoskodik. A tömlője egy légmentesen zárt, bőrből varrott, vagy azt helyettesítő anyagból készült zsák. Leggyakrabban kecske- vagy báránybőrből, néhol kutyabőrből készül. A tüdővel történő levegőbefúvást a duda 'emlője' szolgálja, ami egy fából esztergált csövecske, mely gyakran egy bőrszelepet tartalmaz. A duda mindig nádnyelves sípokat szólaltat meg, mivel az ilyen elven működő hangszerek levegőigénye sokkal kisebb, ugyanakkor hangjuk színesebb, áthatóbb, mint az ajaksípos hangszereké. A legtöbb duda ujjazata megfelel a népi fafúvós hangszerekének, tehát a legmélyebb hang az összes hanglyuk zárt állapotában képezhető, majd az egyre magasabbak úgy, hogy alulról felfelé haladva egyre több lyuk nyílik meg.
A tömlőt a hangszerjátékos a tüdejével vagy fújtató segítségével tölti meg levegővel, az állandó szélnyomást és ezzel a folyamatos hangerősséget karjának szorításával biztosítja. A duda különböző sípjai részben dallamjátékra, részben a folytonosan búgó kísérőhang, a burdon előállítására szolgálnak. A duda az ókortól napjainkig Európában, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában elterjedt sokféle felépítésű és elnevezésű dudaszerű hangszer gyűjtőfogalma, szűkebb értelemben a Kárpát-medencében élő népek hangszereinek elnevezése, amely a kelet-európai dudatípusok egyik csoportjának tekinthetők (bővebben: Kontrasípos duda).Bővebben erről: Manga János: Hungarian bagpipers. Acta Ethnographica, XIV. 1-97., 1965 és Baines, Anthony: Bagpipes. Oxford University Press, 1973
A barokk zenében, elsősorban Franciaországban születtek átiratok, szólamok, zeneművek dudára, annak korabeli kifinomult változatára, a musette de courra. A zenetörténet e korszakán azonban maradandóbb nyomot hagyott a duda hangzásának zenekari eszközökkel vagy orgonán való imitálása. Napjainkban könnyűzenei, elsősorban nemzeti és folk-rock zenekarok is használnak dudát. Külföldön többek között a Dropkick Murphys, Magyarországon a Niburta, Romantikus Erőszak és Zuboly számos dalában fordul elő.
Leírása right|thumb|180px|Skót duda felépítése: fent balra a befúvócső, mellette három burdonsíp, alul a dallamsíp
A tömlő A duda tömlője egy légmentesen zárt, bőrből varrott, vagy azt helyettesítő anyagból készült zsák. Leggyakrabban kecske- vagy báránybőrből, néhol kutyabőrből készül. A tömlőformát vagy szabásminta alapján varrják össze, vagy egyben nyúzzák le a bőrt, hogy az természetes zsákformát képezzen.
A bőrt vagy sózással, timsó és konyhasó keverékével készítik ki, ilyen módon szőrös tömlő készíthető, vagy mészbe téve lelúgozzák a szőrt, ezután glicerinnel és olajjal kezelve tömítik a pórusokat. A szőrös tömlőt szokás kifordítani, hogy a szőrök befelé álljanak. A tömlő gyakran szövetanyagból varrott külső borítást, öltözéket kap.
A tömlőre épülnek rá a hangszer különböző feladatot ellátó részei, mint az emlő, az esetleges fújtató, a dallamsíp és a burdonsípok. Ezeket az alkatrészeket vagy a bőrzsákon erre a célra vágott nyílásokba illesztett toldalékokhoz csatlakoztatják, vagy pedig a „tömlőre nyúzott” állatbőr természetes módon adódó nyílásait, a nyak, a lábak csonkjait használják e célra.
Levegőellátás A duda emlője egy fából esztergált csövecske, a tüdővel történő levegőbefúvást szolgálja. Gyakran tartalmaz egyszerű bőrszelepet, hogy megakadályozza a levegő visszaáramlását a zenész lélegzetvételekor, ha ez hiányzik, a hangszerjátékos a nyelve hegyével zárja el szükség esetén a befúvónyílást. A 16. századtól kezdve a levegőpótlást sok esetben fújtatóval biztosítják, aminek nemcsak az az előnye, hogy a zenész tüdejét mentesíti a levegőbefúvás munkájától, hanem egyben hűvösebb, szárazabb levegőt adagol a sípokba, ami megbízhatóbbá teszi működésüket, jó hatással van az érzékeny nádak élettartamára. Erre a célra a kovácsfújtatóhoz hasonló eszközt használnak. A dudás ezt a jobb felkarja alá szíjazza, és felsőtestéhez nyomkodva tud vele levegőt pumpálni. A sípok megszólaltatásához szükséges állandó szélnyomást a zenész úgy biztosítja, hogy a tömlőt átkarolja, és állandó erővel magához szorítja.
Sípok A duda mindig nádnyelves sípokat szólaltat meg, mivel az ilyen elven működő hangszerek levegőigénye sokkal kisebb, ugyanakkor hangjuk színesebb, áthatóbb, mint az ajaksípos hangszereké, amilyen például a furulya vagy a fuvola.
left|thumb|300px|Modern svéd säckpipa fújtatóval A dallamsíp a dallamjátékra szolgál, testén a fafúvós hangszerekhez hasonlóan hanglyukak, néha billentyűk sorakoznak, ezek segítségével lehet játszani rajta. Hasonlóan a tüdővel fújt nádnyelves hangszerekhez, a duda dallamsípjának fúvókája, hangkeltő alkatrésze is lehet az oboához hasonlóan kettős, vagy a klarinéthez hasonlóan egynyelvű nádsíp. A sípszár furata is e hangszerek felépítésének megfelelően lehet hengeres vagy kúpszerű. Általában jellemző, hogy Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, Európa keleti felén – a Kárpát-medencében is – a dudák klarinét-rendszerű dallamsíppal (egyszerű nyelvsíp, hengeres furat) működnek, míg Európa nyugati részén az oboaszerű megoldás (kettős nádnyelves síp, kúpos, ritkábban hengeres furat) az uralkodó.
Egyes dudáknak két dallamsípjuk van, ez néha egyazon sípszárban futó két párhuzamos furat is lehet, két külön sor hanglyukkal. Ilyenkor vagy uniszónóban használatosak, mint a legtöbb arab dudánál, vagy két szólamban, tercelve, szext hangközzel, mint a dél-itáliai zampogna esetében. A magyar duda kettős furatú sípszára egy dallamsípot, „prímet” és egy változtatható hangú burdonszerű sípot, „kontrasípot” foglal magában.
A legtöbb dudának van legalább egy burdonsípja, amely rendszerint a dallamsíp alaphangja alatt egy vagy két oktávval egyfolytában szól. Több burdon esetén az a jellemző, hogy a kisebbek a legmélyebbnek az oktávját, utána duodecimáját szólaltatják meg, a természetes felhangsor törvényei szerint. Szinte mindig hengeres furatú sípszára van, így a nagyon mély burdonhang is viszonylag rövid síppal megvalósítható. Általában egynyelvű nádsíppal rendelkezik. Sokszor több darabból van összecsapolva, hogy a részek szétcsúsztatásával megfelelő pontossággal a dallamsíphoz lehessen hangolni. Egyes dudafajtáknál hangolása a hangnemnek megfelelően előre beállítható, vagy akár játék közben módosítható.
Ujjazat A legtöbb duda ujjazata megfelel a népi fafúvós hangszerekének, tehát a legmélyebb hang az összes hanglyuk zárt állapotában képezhető, majd az egyre magasabbak úgy, hogy alulról felfelé haladva egyre több lyuk nyílik meg. Az ilyen ujjazatot nyitott ujjazatnak nevezzük. Ritkán előfordul zárt ujjazat is, ennek lényege ezzel szemben az, hogy minden egyes hanghoz csak az annak megfelelő lyukat kell megnyitni, a többi zárva marad. Előnye, hogy zárt végű síp esetén ha az összes hanglyuk zárva van, a síp elhallgat, tehát szünet, illetve staccato játék is megvalósítható rajta.
right|thumb|200px|Id. Pieter Bruegel: Paraszttánc, részlet, 1568 A duda dallamsípján általában nem lehetséges az oktávátfúvás, ezért minden hang képzéséhez külön hanglyuk szükséges. Billentyűk alkalmazása nélkül – a kéz ujjainak véges száma miatt – ez nagyjából egy oktáv hangterjedelmet tesz lehetővé. Egyes dudákon, mint a musette vagy az uilleann pipe a zárt ujjazat, zárt billentyűzet révén az ambitus másfél, két oktávig is bővülhet.
A dudamuzsika A dudazene jellemző sajátossága a hosszan, megszakítás nélkül áradó, gazdagon díszített dallam, amit legtöbbször egy orgonapont-szerűen kitartott mély búgás, a burdonhang kísér. A dudahang tagolatlanságának oka, hogy a dallamsípot a legtöbb dudaféleségen lehetetlen elhallgattatni, így kizárólag szünet nélküli legato előadásmódra képes. A monotonitást fokozza az a tény is, hogy a szájjal megszólaltatott nádnyelves hangszerekkel ellentétben itt nem lehetséges a dinamikai fokozatok alkalmazása, mivel a szélnyomás megváltoztatása a hangmagasságra is hatással lenne. E hiányosságokat a zenészek előkék, trillák és más díszítések gazdag alkalmazásával próbálják kiküszöbölni. Ezek az improvizatív, hangsúlyt, artikulációt kifejező elemek nagyrészt az adott hangszer sajátos felépítéséből, jellegéből adódnak, hangszerspecifikusak. A duda repertoárját behatárolja viszonylag szűk, általában egy oktávnyi hangterjedelme is.
Története Ókor right|thumb|200px|Ókori görög aulosz-játékos Az ókori görögök aulosza egy legtöbbször párosan használt nádnyelves hangszer volt. Mai ismereteink szerint a zenészek – gyakran egy szájszorító pánt, a phorbeia segítségével – körlégzést alkalmazva szólaltatták meg, vagyis az orron át történő levegővétel ideje alatt a szájüregben tartalékolt levegőt használták fel a síp folytonos fúvására. Ezt a technikát az tette lehetővé és szükségessé, hogy az aulosz kettős nádsípjai nagyon kis mennyiségű, ugyanakkor nagy nyomású levegőt igényeltek. Ez a hangszer így megszólaltatva már bizonyos értelemben a duda működési elvét valósította meg, de itt még a szélnyomást állandósító tömlőt a zenész szájürege helyettesítette.
Bőrtömlőt ősidők óta használnak folyadékok, víz, bor, olaj tárolására és szállítására. Levegővel felfújt tömlőt az ókori hadseregekben alkalmaztak időnként a folyón való átkelés megkönnyítésére kezdetleges „úszógumi” gyanánt. Kalhuban (ma Nimrud) találtak olyan asszír domborművet a Kr. e. 800 körüli időszakból, amely ilyen célra használt tömlőt ábrázol, érdekes, hogy még egy befúvócső is felismerhető rajta, amin használója a levegőveszteséget tudta folytonosan pótolni.Felfújt tömlő egy asszíriai domborművön
Nem tudjuk, hogy a duda e két fő összetevőjének, a nádnyelves sípnak és a felfújt tömlőnek a találkozása hol és mikor következett be. A duda legkorábbi ábrázolásai a Kr. e. 1. századból, a hellénisztikus Egyiptomból ismertek. Suetonius egy szövegeSuetonius: De vita duodecim Caesarum libri, VI. könyv, LIV. „[Néró] Élete vége felé mindenki füle hallatára fogadkozott, hogy ha az állam [vezetése] megmarad az ő kezében bántatlanul, akkor ő a diadalért rendezendő hálaadó ünnepi játékokon személyesen színpadra lép, és játszani fog vízorgonán, és fuvolázik is, és dudán is játszani fog, sőt a zárónapon eljátssza Turnust Vergilius [Aeneiséből]…” arra utal, hogy Néró császár egyebek mellett a tibia utricularis nevű hangszeren is játszhatott, ami a duda római, antik változata volt (a tibia az aulosz latin megfelelője, a rómaiak nádnyelves hangszere volt, az utricularis az uter, 'tömlő' származéka). Az ókorban használatos dudákról semmilyen közelebbi ismeretünk nincs.
Középkor A korai középkorban chorus volt a neve egy egyszerű, valószínűleg burdon nélküli dudaféleségnek, erről az egykor Szent Jeromosnak tulajdonított Dardanus-levél a 9. századból ezt írja: „egy egyszerű bőrzsák két csővel a levegőnek, az egyiken befújva a másikon hangot ad ki.”„Chorus quoque simplex, pellis cum duabus cicutis aereis, et per primam inspiratur per secundam vocem emittit.” Úgy tűnik, ekkorra már a duda antik változata feledésbe merült. Nem tisztázott, hogy a középkori Európa zenéjében hogyan bukkant fel, újra fel kellett-e találni, vagy sok más hangszerhez hasonlóan az arabok közvetítésével terjedt-e el. left|thumb|260px|Dudások a Cantigas de Santa Maria kéziratból, 13. század Akárhogy is, a 12. századtól kezdve nagyon sok dudaábrázolással találkozhatunk templomi szobrokon, kéziratok illuminációin. A 13. századi Spanyolországban, Kasztíliában keletkezett Cantigas de Santa Maria daloskönyvCantigas de Santa Maria többfajta duda képét is tartalmazza. Ebben az időben a duda a hárfa mellett a legtöbbször ábrázolt hangszer volt, gyakran szerepel a kis Jézust imádó pásztorok hangszereként, falusi táncjelenetekben, de az udvari ceremóniák ábrázolásain is. Megbecsültségét mutatja, hogy az illuminátorok, festők sokszor angyalok kezébe adták.Dudáló angyal, freskó, 1340 körül