A Ticinus menti csata (i. e. 218 késő novemberében) a második pun háború egyik legelső összecsapása volt az itáliai félszigeten. A harc a Hannibál vezette karthágói haderő és a Publius Cornelius Scipio consul parancsnoksága alatt álló római sereg között zajlott a Ticinus (a mai Ticino) folyó jobb partján fekvő síkságon, a mai Észak-Olaszországban található Pavia városától nyugatra.

A csata tulajdonképpen egy nagyszabású lovassági utóvéd- és felderítő harc volt: Hannibál mintegy 6000 líbiai, ibériai és numidiai lovassal, míg Scipio 3600 római, szövetséges itáliai és gall lovassal, valamint számottevő könnyűgyalogos hajítódárdással (velites) csapott össze. Az ütközet karthágói győzelemmel és a rómaiak megfutamodásával végződött.

Előzmények A háború kirobbanásához a Róma és Karthágó közötti ibériai érdekszférák feszültsége vezetetett, miután Hannibál i. e. 219–218-ban ostrom alá vette és elfoglalta a rómaiakkal szövetséges Saguntum városát. Ezt követően Róma i. e. 218 elején hadat üzent. Hannibál egyedülálló katonai vállalkozásba kezdett: nagy létszámú seregével elhagyta Ibériát, átkelt Gallián, majd a szélsőséges időjárással és a helyi törzsek támadásaival megküzdve átkelt az Alpokon.

Cisalpin Galliába (Olaszország északi része) érkezve Hannibálnak sürgősen utánpótlásra és szövetségesekre volt szüksége. Bár az ott élő gall törzsek gyűlölték a terjeszkedő Rómát, sokan kivártak. Hannibál elrettentésül elfoglalta és felégette a leginkább ellenséges taurinusok fővárosát (a mai Torino környékén), világossá téve a tétet a többi törzs számára.

A rómaiakat teljesen váratlanul érte Hannibál gyors feltűnése Észak-Itáliában. Az év egyik consula, Publius Cornelius Scipio – aki eredetileg Ibériába indult volna – visszatért az északi hadszíntérre, hogy felvegye a harcot a pun sereggel. Scipio átkelt a Pó folyón, és a Ticinus mentén ütött tábort. Mindkét parancsnok személyesen indult felderítésre a serege lovassági elitjével, és a két erő váratlanul összetalálkozott a síkságon.

Haderők és taktika Hannibál a felderítő útra szinte a teljes, mintegy 6000 fős lovasságát magával vitte. Hadseregének lovassága zárt alakzatban harcoló, nehéz fegyverzetű ibériai és líbiai lovasokból, valamint a szárnyakon elhelyezett, rendkívül mozgékony numidiai könnyűlovasokból állt.

Scipio 3600 fős lovassággal és a velites soraiból kikerülő gyalogos dárda-hajítókkal indult útnak. A római consul a gall lovasokat helyezte az élre, mögöttük sorakoztatta fel a gyalogosokat, a római és itáliai nehézlovasságot pedig a hátvédbe osztotta. Scipio arra számított, hogy a gyalogos dárda-hajítók távolról meg tudják bontani a karthágói lovasság sorait.

A csata lefolyása Amikor a két sereg meglátta egymást, Scipio rohamra küldte a dárda-hajítókat. Hannibál azonban nem várt, hanem a centrum nehézlovasságával azonnal frontális rohamot indított. A római könnyűgyalogosok a feléjük száguldó lovasság láttán pánikba estek, és anélkül, hogy dárdaikat elhajították volna, visszafordulva a saját lovasságuk sorai közé menekültek. Ezzel jelentős zűrzavart okoztak a római alakzatokban.

A centrumok között heves, elkeseredett közelharc alakult ki. A korabeli lovassági taktikának megfelelően sok lovas lepattant a nyeregből, és a földön, gyalogosan folytatta a küzdelmet. A csata kimenetele egy ideig kiegyenlítettnek tűnt.

A döntő fordulatot Hannibál numidiai könnyűlovassága hozta meg, amely a szárnyakon megkerülte a római vonalakat, és hátulról csapott le az amúgy is összezavarodott dárda-hajítókra, valamint a tartalékban álló római nehézlovasságra. A rómaiakat két oldalról érte a támadás, ami teljes pánikhoz és a sorok felbomlásához vezetett.

A római sereg megfutamodott és súlyos veszteségeket szenvedett. Maga Scipio consul is súlyosan megsérült a harcban. A római történetírók szerint életét a mindössze 16 éves fia – a későbbi nagy hadvezér, Scipio Africanus – mentette meg, aki egy kis csapattal áttört a punokon, és kimentette sebesült apját a harcmezőről.

Következmények A csata éjszakáján Scipio titokban lebontotta a Ticinus folyón épített pontonhidat, és visszavonult Piacenza (Placentia) erődített táborába, megelőzve, hogy a fölényben lévő karthágói lovasság bekerítse. Másnap Hannibál üldözőbe vette őket, és a római utóvédből mintegy 600 embert elfogott, de a hidat már nem tudta megmenteni.

Bár a Ticinus menti összecsapás a résztvevők számát tekintve nem tartozott a legnagyobb csaták közé, politikai és stratégiai hatása óriási volt. A karthágói győzelem hatására a Cisalpin Galliában élő gall törzsek tömegesen pártoltak át Hannibálhoz, ellátmányt és újoncokat biztosítva számára.

A római Szenátus a kudarc hírére azonnal visszahívta a Szicíliában tartózkodó másik consult, Tiberius Sempronius Longust. Longus megérkezése után, i. e. 218 decemberében zajlott le a Trebiai csata, ahol Hannibál már tönkreverő vereséget mért a két consul egyesített római seregére. A Ticinus menti csata ezzel egy 16 évig tartó, pusztító itáliai karthágói hadjárat nyitánya lett.

Jegyzetek

Források

Livius: Róma története a város alapításától. XXI-XXV. könyvek. Ford. Kiss Ferencné és Muraközy Gyula. Európa Kiadó. Budapest, 1982. Online elérés: https://mek.oszk.hu/06200/06201/html/romai3.htm Római történetírók. Vál. Zsolt Angéla, utószó Hegyi György. Európa Kiadó. Budapest, 1986.

Szakirodalom Kertész István: Ókori hősök - ókori csaták. Budapest, 1985. Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kategória:A második pun háború csatái Kategória:I. e. 210-es évek