Miguel Hidalgo y Costilla (születési nevén Miguel Gregorio Antonio Ignacio Hidalgo y Costilla Gallaga Mandarte Villaseñor; Corralejo hacienda, Pénjamo mellett, 1753. május 8. – Chihuahua, 1811. július 30.) új-spanyolországi római katolikus egyházi vezető, politikus, a független Mexikó atyjaként tisztelt forradalmár (El Padre de la Independencia Mexicana).
Iskoláit Valladolidban végezte, majd pappá szentelése után a Colegio de San Nicolásban tanított, később az intézmény rektorává is kinevezték. Már fiatalon a francia felvilágosodás eszméi felé fordult, felemelte szavát a társadalmi igazságtalanságok ellen. 1803-ban Doloresbe helyezték át, ahol különféle mesterségeket népszerűsített és szőlőtermesztéssel is foglalkozott. Részt vett az elnyomó spanyol hatalom elleni 1810-es querétarói összeesküvésben is, melynek leleplezésekor Doloresben azonnal megindította a függetlenségi harcot a doloresi kiáltással.
Serege, bár többnyire katonailag képzetlen emberekből állt, olyan nagyra duzzadt, hogy kezdetben több csatát is megnyertek a spanyol hadak ellen. Amikor a győzedelmes Monte de las Cruces-i csata után lehetőség nyílt volna Mexikóváros elfoglalására, Hidalgo a visszavonulás mellett döntött, csalódott emberei közül pedig sokan elhagyták. Seregével Guadalajarába húzódott, ahol nekilátott egy saját kormányzat létrehozásának, valamint kiáltványában eltörölte a rabszolgaságot. 1811 elején azonban a spanyolok elfoglalták a várost, Hidalgo vert hadai pedig északkeletre vonultak vissza. Acatita de Baján mellett bekerítették őket, majd a foglyul ejtett vezéreket, köztük Hidalgót, Chihuahuába szállították, ahol hamarosan kivégezték.
Miguel Hidalgo y Costillát ma Mexikó egyik legnagyobb nemzeti hőseként tartják számon, róla nevezték el Hidalgo államot és számos települést, országszerte szobrokat emeltek neki, és szerepel az 1000 pesós bankjegyen is.
Élete Származása és családja A Pénjamo városához közeli Corralejo haciendán született, Cristóbal Hidalgo y Costilla uradalmi intéző és Ana María Gallaga második gyermekeként. Születése után nyolc nappal keresztelték meg Cuitzeo de los Naranjosban (mai nevén Abasolo). Apja Tejupilcóból származott, míg anyja, akinek ősei az észak-spanyolországi baszk területekről érkeztek Új-Spanyolországba, a ma Michoacán állam Morelos községében található Jururemba ranchóban született. Miguelnek egy bátyja (José Joaquín) és három öccse (Mariano, José María és Manuel Mariano) volt, anyja 31 évesen, az ötödik gyermek szülése során fellépő komplikációk következtében meghalt.
Tanulmányai Apja újraházasodott, és két nagyobbik fiát 1765-ben Valladolid (mai nevén Morelia) városába küldte tanulni. Miguel, bátyjával együtt a jezsuiták Xavéri Szent Ferenc Kollégiumába (Colegio Jesuita de San Francisco Javier) került, a rend 1767-es kitiltása után pedig a Szent Miklós Kollégiumba (Colegio de San Nicolás Obispo), ahol többek között nagybátyja, Vicente Gallaga is tanította. Iskolaévei alatt megtanult latinul, otomi nyelven, belekóstolt a navatl és a purepecsa indián nyelvekbe is, és nem utolsósorban elsajátította a francia nyelvet is. Nagy érdeklődéssel fordult a francia felvilágosodás nagy alakjai, többek között Jean-Jacques Rousseau eszméi felé, de hatott rá Charles René Billuart és a spanyol Juan Caramuel Lobkowitz is. Megerősödött hite abban, hogy a hatalom a népet illeti, az elnyomó zsarnokság ellen pedig jogos a lázadás. Lefordította Szent Jeromos Epistola ad Nepotianum című művét éppúgy, mint később Molière Tartuffe-jét. Kiváló tanuló volt, diáktársai éles esze miatt Zorrónak, azaz „rókának” is nevezték. Disertación sobre el verdadero método de estudiar teología escolástica című disszertációjáért elismerésben részesült.
Papi tevékenysége 1778. szeptember 19-én Michoacán püspökétől, Juan Ignacio de la Rochától megkapta papi kinevezését. 1782 és 1792 között egykori iskolájában, a Szent Miklós Kollégiumban latint, filozófiát és teológiát tanított, ekkor kortársai már azt mondták róla, ő a legjobb teológus az egyházmegyében és az egyik legjobb egész Új-Spanyolországban. Apaseóban sekrestyésként dolgozott, 1787 és 1791 között a kollégiumban kincstárnok, alrektor, majd rektor lett. Plébániáját „A kis Franciaország” („La Francia chiquita”) néven kezdték el emlegetni, mivel gyakran adtak elő francia zeneműveket és francia színielőadásokat, és olyan beszélgetéseket szerveztek, ahol a téma a francia eszmék és az enciklopédisták voltak. Bár olyan dolgokkal foglalkozott, amivel kevesek, a nép mégsem nézte különcnek az emberek problémáit is megértő, azokon nemcsak szavakkal, hanem sok esetben pénzzel is segítő papot, aki ráadásul indián nyelveket is beszélt. Képességei miatt eleinte nagy becsben tartották egyházi elöljárói is.
Manuel testvérével együtt megvásárolt három haciendát: a Santa Rosát, a San Nicolást és a taximaroai Jaripeót. 1792 februárjában Colimába helyezték át, egyes vélemények szerint olyan felettesei, akik ezzel büntetni akarták „eszmei kihágásaiért”. Bár kevesebb mint egy évet töltött papként Colimában, ez idő alatt is szoros kapcsolatokat alakított ki híveivel. Azonban, hogy közelebb lehessen rokonaihoz, a püspök engedélyével San Felipe Torresmochasba települt át, ahol a lakosság köreiben a fazekas mesterséget kezdte népszerűsíteni.
Ekkortól kezdve többen is feljelentették az inkvizíciónál, fő okuk az lehetett, hogy úgy érezték, Hidalgót nagy tudása gőgössé és szabályszegővé tette. 1800 júliusában Joaquín Huesca és Manuel Estrada atyák, 1807 júliusában Manuel de Castilblanque, 1809 márciusában pedig Diego Miguel Bringas is eretnek törekvésekkel vádolta, utóbbi még azzal is kiegészítette feljelentését, hogy szerinte a pap tiltott könyveket birtokol. 1808 májusában a guanajuatói María Manuela de Herrera azt is állította, hogy San Felipében szerelmi viszonyt folytatott vele, innentől kezdve lábra kaptak olyan szóbeszédek, miszerint Hidalgónak több szeretője és törvénytelen gyermeke is van. Az összes eljárást azonban elegendő bizonyíték hiányában megszüntették.
1803-ban, miután José Joaquín nevű fivére elhunyt, Hidalgót Dolores egyházközségének vikáriusává nevezték ki. A lakosok körében népszerűsíteni kezdett többféle mesterséget, valamint a méhészetet, a selyemhernyó-tenyésztést és a szőlőtermesztést is, ez utóbbit illegálisan, mivel a szőlőmonopólium a spanyolok kezében volt. Népszerűsége egyre nőtt, 1809. november 4-én az El Diario de México című lapban is dicsérő szavakkal illették. Ekkorra azonban már súlyos pénzügyi gondjai támadtak: az 1786-os mezőgazdasági válság és éhínség idején a Corralejo hacienda modernizálására felvett 20000 pesós kölcsönt még vissza tudta fizetni 1802-ben, sőt, évi 8000 pesós jövedelme is kimagaslónak számított (olyannyira, hogy abból még családtagjainak megsegítésére is jutott: apja második házasságából származó két húgával és Manuellel még házát is megosztotta), ám 1804-ben a spanyol korona óriási adósságainak rendezésére hatalmas pénzügyi terheket vetettek ki az új-spanyolországi birtokokra. Hidalgóék taximaroai haciendája után például 7000 pesót kellett volna fizetniük, amit nem tudtak teljesíteni, ezért a birtokot lefoglalták tőlük.
A függetlenségi harcban Hidalgo, mint egyházi ember, gyakran szembesült a szegénységgel, a kiszolgáltatottsággal, a népet érő méltánytalanságokkal és igazságtalanságokkal. Felismerte, hogy Új-Spanyolország népe csak akkor boldogulhat, ha saját kezébe veszi sorsát és országa irányítását az elnyomó spanyol királysággal szemben. Haciendájától, szőlőskertjétől való megfosztása az utolsó csepp volt a pohárban, az 1800-as évtized végére úgy vélte, itt az idő, hogy a történelmi lehetőséget kihasználva Új-Spanyolország népe az európai napóleoni háborúkban meggyöngült Spanyolország ellen forduljon. 1810-ben barátja, Ignacio Allende kapitány buzdítására csatlakozott a querétarói függetlenségi összeesküvők csoportjához, amelynek végső terve a forradalom októberi kirobbantása volt. A csoportot és vezetőjét, Allendét azonban árulás következtében leleplezték, de Hidalgo y Costilla nem hátrált meg, és továbbra is a forradalom szervezésén dolgozott.
jobbra|250px|bélyegkép|Az Hidalgo y Costilla-féle függetlenségi harc lobogója a guadalupei Szent Szűzzel 1810. szeptember 16-án az ötvenhét éves pap meghúzatta Dolores templomának harangjait, s az összegyűlt városlakókat gyújtó hangú beszédben tüzelte az elnyomó spanyolok ellen, és jelet adott a függetlenségi harc megindítására. A beszédét lezáró kiáltás pontos szavai ma sem ismertek, a különböző leírások különböző változatokat említenek, de annyi bizonyos: VII. Ferdinánd spanyol királyt és a római katolikus vallást éltetve a „rossz kormány” megdöntésére szólított fel. Az esemény később doloresi kiáltás (Grito de Dolores) néven vonult be a történetírásba.
A doloresi kiáltás elhangzása után a nép egy része azonnal csatlakozott az új függetlenségi hadsereghez, Hidalgo még a helyi börtön rabjait is kiszabadította. A jelentős részben indiánokból, földművesekből és napszámosokból álló sereg katonailag teljesen képzetlen volt, fegyvereik is alig voltak (legfeljebb íjak, karók, kapák, kaszák, parittyák), és családtagjaik: nők és gyermekek is kísérték őket útjaik során.
Szeptember 16-án azonnal elindultak San Miguel el Grande irányába, útközben az atotonilcói Názáreti Jézus-szentély mellett elhaladva Hidalgo magához vette az ottani, Guadalupei Szűzanyát ábrázoló zászlót és feltűzte egy lándzsa nyelére. Ez a zászló vált a függetlenségi harc szimbólumává. Este megérkeztek San Miguel el Grandébe, ahol Domingo Allende házában gyűlést tartottak és Hidalgót a felkelés vezérévé, jefe superiorrá választották, majd szeptember 22-én Celayában a városvezetők közreműködésével az immár fősre duzzadt hadsereg tábornokává nevezték ki. Salamancán és Irapuatón keresztülhaladva 28-án érték el Guanajuatót, ahol sor került a háború első csatájára. A várost védő Juan Antonio Riaño és mintegy 600 spanyol katonája a többszöri felszólítás ellenére sem adta meg magát és az Alhóndiga de Granaditas nevű erődített magtárban rendezkedett be. Az egyik felkelőnek, egy Jesús Martínez de los Reyes nevű bányásznak (közismert nevén El Pípilának) egy kőlap védelmében sikerült odajutnia a magtár bejáratához, melyet fáklyájával felgyújtott, így a sereg beözönölhetett az épületbe, ahol jelentős számbeli fölényüknek köszönhetően hamarosan kivívták a győzelmet.
A spanyolok számára ezekben a napokban vált világossá, hogy nem egy kis, könnyen leverhető lázadásról van szó, hanem egy sokkal veszélyesebb mozgalomról. Francisco Xavier Venegas alkirály ezért elrendelte a fenyegetett városok védelmének megerősítését és pesós vérdíjat tűzött ki Hidalgo, Ignacio Allende és Juan Aldama fejére. Az egyház sem maradt tétlen: Michoacán püspöke, Manuel Abad y Quiepo és Juan Cruz Ruiz de Cabañas guadalajarai püspök is kiátkozással sújtotta a felkelők vezéreit.
Hidalgo a csata után visszatért Doloresbe, de október 16-án újra Guanajuatóba érkezett, hogy onnan hadseregét megerősítve Valladolid felé induljon. Október 24-én Acámbaro városában Hidalgót, az addigi tábornokot (generalt) még magasabb szintre emelték: generalísimóvá választották, Ignacio Allendét pedig capitán generallá nevezték ki.
Acámbaróban a vezetők úgy döntöttek, Mexikóváros felé veszik az irányt. Amikor Charo és Indaparapeo között haladtak, José María Morelos, Carácuaro papja megjelent régi ismerőse, Hidalgo előtt és jelentkezett a harcosok sorába. Hidalgo azzal bízta meg, hogy szervezze meg a felkelést a déli területeken és próbálja meg elfoglalni Acapulco kikötőjét. A sereg ezután Maravatíón keresztül (ahol Hidalgo titkárává tette Ignacio López Rayónt) Toluca irányába vonult, ahová október 28-án érkeztek meg. A helyiek valóságos népünnepélyt rendeztek tiszteletükre, a Szent Ferenc-templomban még hálaadó misét is bemutattak.
jobbra|256px|bélyegkép|Litográfia Miguel Hidalgo y Costilláról