A „Sivatagi pajzs” hadművelet (angolul Operation Desert Shield) egy koalíciós katonai védekező művelet volt, melynek célja a Kuvaitot megszálló iraki haderő feltételezett előretörési terveinek meghiúsítása Szaúd-Arábia–Bahrein–Katar–Egyesült Arab Emírségek irányába, valamint a későbbi felszabadító hadműveletek („Sivatagi vihar”, Granby, Daguet) működési feltételeinek előkészítése volt. Több egyéb művelettel párhuzamosan hajtották végre, mint például a francia Daguet hadművelet, mely során Franciaország 56 harci repülőt és tankerjeiket, teherszállítókat és a hadsereg könnyű repülőerőinek (Aviation Légère de l’Armée de Terre, ALAT) helikoptereit telepítették át a térségbe. A kanadai Friction hadművelettel 26 db CF–18-ast, CC–144 Challenger korai előrejelző gépet, H–3 Sea King helikoptereket telepítettek ki, az olasz haderő a Locust („Sáska”) hadműveletében pedig 10 db Tornado IDS-t és teherszállítókat vezényelt a térségbe.
Előzmények Az 1980-as években a Közel-Kelet egy volt a Föld destabilizált területei között. A politikai érdekharcok rendszerint vallási indíttatásúak voltak, hiszen az 1978-ban bekövetkező iráni iszlám forradalom, amit az ajatollahok képviseltek, fenekestül felforgatták az iszlám világ berendezkedését. Az Amerika-barát politikát folytató Reza sah megbuktatása után Ruhollah Khomeini került hatalomra a perzsa országban, aki következetesen szembefordult mind az USA-val, mind a Szovjetunióval: nyíltan üldözték az iráni kommunistákat, a Korán követése szigorú előírássá vált, módszeresen elítéltek és meggyilkoltak minden iránit, aki nem követte tanait. Nemzetközi politikai tényezővé vált az iszlám fundamentalizmus. Az USA Perzsa-öbölbeli politikájára válaszul 1979. november 4-én egyetemisták egy csoportja elfoglalta a teheráni nagykövetséget és túszul ejtettek 53 amerikai állampolgárt, illetve a külügyminisztériumban még 3 főt. A túszok kiszabadítására indított „Saskarom” hadművelet 1980. április 24-én csúfos kudarccal zárult, a Carter-adminisztráció csak az elnök következő év eleji mandátumának lejártával érte el célját. Az Iráni Iszlám Köztársaság komoly politikai szereplővé vált.
A kaotikus közel-keleti és öbölmenti politikai állapotok közepette a Szaddám Huszein vezette Irak egy világias, demokratizálódó, felvilágosult arab államnak mutatkozott: az 1973-as olajválságból nyert kőolajbevételeiből finanszírozott hadikiadásokon (francia és szovjet haditechnikai eszközök vétele) túlmenően jelentősen fejlesztették az ország villamosítását, közutak és közművek kiépítését, a közoktatást, állami alapellátássá tették az egészségügyi ellátást, a női emancipációt teljessé tették: fátyolozatlanul élhettek (szemben a dinasztikus arab országokkal), munkát vállalhattak és tanulhattak, jelentős számúvá vált az iraki középosztály, az élelmiszereket alacsony áron forgalmazták stb. A „nyugati világ” Szaddám rezsimjében a Közel-Kelet stabil támaszát látta attól függetlenül, hogy Szaddám hatalomra kerülése után elűzött értelmiség meglehetősen negatívan festette le a nyugati sajtókban Irak 1970-es évekbeli közállapotait: a valóságot, mely totalitárius egypártrendszer, amelyet Husszein személyi kultusza övez. Ő és családja tartja ellenőrzése alatt a reguláris haderőt, a Népi Hadsereget, a rendőrséget és a biztonsági szolgálatokat; minden hírközlő média szigorúan cenzúrázva van, a politikai szerveződés szigorúan a Baasz Párt sajátja, minden más halállal büntethető, ahogyan az elnök bárminemű bírálata is; a kínzások a mindennapok részei, a belbiztonsági szervezetek korlátlan hatalommal vannak felruházva. Ezen tények azonban a köznép számára jórészt láthatatlanok maradtak.Lásd Keegan 87. oldalán közölt ENSZ-memorandumának részletét.
bélyegkép|300px|jobbra|A Satt el-Arab vitatott térsége
Az alelnök, majd 1979-től elnök Szaddám Huszeint aggasztották keleti szomszédjánál végbement politikai változások. Egyrészről az észak-iraki, folytonosan nyugtalan kurd térség biztos politikai támogatói voltak (etnikai alapon összekapcsolhatóak a kurdok és az irániak), másrészt Khomeini támogatta a dél-iraki síitákat is, így mindkét iraki térségben fokozódó nyugtalanság volt tapasztalható. Máskülönben a Perzsa-öbölbe való kijutás örökös vitájául szolgáló Satt el-Arab („az arabok partja”) folyó területe is „végső rendezésre” várt Baszra térségében, amit 1975-ben Reza sahhal közösen már „rendezett” (Irak számára hátrányosan) azzal a feltétellel, hogy Irán többé nem támogatja a kurdokat (Algíri egyezmény). Az 1979-ben meghiúsult gazdasági és politikai unió Szíriával szintén negatívan érintette Irakot, ugyanis Szíria szankcionálta a Földközi-tengerből érkező kőolajvezetékeken áteresztett kőolaj mennyiségét.
Az 1980. január 23-án kihirdetett Carter-doktrína értelmében („minden, a Perzsa-öböl birtoklására tett külső kísérletet az USA saját létfontosságú érdekei ellen szóló támadásnak tekint, és ha kell, akár katonai erővel is elhárít”)Az eredeti szövegrészlet: „Let our position be absolutely clear: An attempt by any outside force to gain control of the Persian Gulf region will be regarded as an assault on the vital interests of the United States of America, and such an assault will be repelled by any means necessary, including military force.” – lásd wikiforrást a külső hivatkozásokban. az Amerika-barát (Iránnal szemben álló) Öböl-országok joggal várták el az USA katonai jelenlétét a térségben, amit az teljesített is. Komolyabb szerepben már Ronald Reagan elnöklete idején az Earnest Will hadművelet keretein belül.Irakhoz fűződő pozitív viszonyát még az 1987. május 17-én bekövetkezett USS Stark (FFG 31) ellen intézett iraki Exocet-támadás sem árnyékolta be. A hajót később kijavították, 1999-ben vonták ki a hadrendből.
bélyegkép|300px|jobbra|A Közel-Kelet térképe az 1980-90-es években bélyegkép|300px|jobbra|Irak térképe
1980-ban Szaddám egyre jobban azon a véleményen volt, hogy amíg az ajatollahok rezsimje fennáll Iránban, a béke nem remélhető a két ország között. Sőt, egyenesen veszélyesnek találta az „iszlám forradalmat” az Irakban véghezvitt „baasz-izmusára” nézve (ezt a Dél-iraki síiták is elismerték). Taktikusan úgy gondolta: a Khomeini hatalomra kerülése utáni tisztogatásokban drasztikusan meggyengült iráni haderő felett gyors és döntő csapás mérhető. Ezért 1980 őszén Irán ellen gyors légi hadjáratot kezdeményezett az izraeli „Fókusz” hadműveletet mintázva. Azonban az iráni légierő az 1967-es szír és egyiptomival ellentétben az országban széttelepítetten tevékenykedett, így a légi hadjárat eredménytelenül zárult. Az Iráni Iszlám Légierő még aznap – szeptember 22-én – válaszcsapást mért iraki célpontokra. A kitört irak–iráni háború 8 éve alatt Irak komoly károkat szenvedett mind gazdasági, mind diplomáciai téren, de főként kőolajkészleteit és -kitermeléseit figyelembe véve. Stabilizációs háborúnak beállított konfliktusa miatt országa nagy mennyiségű államadósságot halmozott fel, hiszen háborús kiadásait már 1982-től „védendő” szomszédjaitól kért és kapott hitelekből finanszírozta. 1980 és 1983 között valutatartaléka 35 milliárd USD-ról 3 milliárdra apadt, ami a „nyugat” figyelmét is felkeltette (drasztikusan csökkenő import), 1986-ban az öbölmenti kis országok már 25 milliárd USD hadisegélyt utaltak át Iraknak. Külföldi államadóssága 1987-ben már elérte az 50,5 milliárd dollárt, ami akkori éves GDP-jének háromszorosát tette ki, az öböl-országoknak pedig további 45-55 millió dollárral tartozott.
Összegezve: az 1970-es évek Irakja egy virágzó arab állam volt jelentős kőolaj- és valutatartalékkal, illetve komoly hitelképességekkel. A háború „győztes” befejezése (július 18.) után egy eladósodott, romokban heverő, gazdaságilag kifulladt, csődbe jutott országgá vált. Az 1920 óta nemzetközi tiltólistákon szereplő vegyi harcanyagok kétszeri bevetésével (1984-ben mustárgáz és tabun Délnyugat-Iránban; 1988-ban hidrogén-cianid Kurdisztánban) is felkeltette az ENSZ és egyéb biztonságpolitikai szervezetek (OPCW) figyelmét. Végül is államadóssága 1988-ban elérte a 80 milliárd dollárt, az ország újjáépítése pedig további 230 milliárd dollárt emésztett volna fel. Ezzel szemben mindössze évi 13 milliárd dolláros olajkitermelését tudta felmutatni és pár, ebből a szempontból jelentéktelen exporttermékét (például a datolya). A megszorító intézkedések miatt bekövetkező munkanélküliség – amit a háború után leszerelő iraki katonák tovább növeltek – csak növelte népszerűtlenségét. Egyetlen kiutat a hitelezőitől kérhető haladékok adták.
Mivel Irak fizetésképtelenné vált, öbölmenti hitelezői, az 1981-ben alapított Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) tagjai növelni kezdték kőolaj-kitermelésüket, hogy ellensúlyozzák államháztartási hiányukat (a kitermelésüket növelő GCC-tagok azonban ezzel túllépték az OPEC-kvótát). Ez viszont az akkoriban kezdődő kőolajár-csökkenést növelte a túlkínálat miatt, ami szintén nem kedvezett Iraknak, tovább csökkentették minimális bevételét. 1988 végére 40 milliárdos államadósságának elengedését, továbbá 30 milliárdos, vissza nem fizetendő újjáépítési segélyt kezdett követelni Husszein az őt korábban segélyező és általa „védett” GCC-től. A kuvaiti emír ezt nem volt hajlandó teljesíteni és továbbra is követelte Irak tartozásának visszafizetését. Ebben az időben kezdődött Irak területi igényeinek támasztása Kuvaittal szemben, ennek azonban csekély támogatottsága volt a nemzetközi politikában, annál inkább népszerű lett az irakiak körében. Irak akkoriban a térség legerősebb és a háború miatt legjobban felszerelt és kiképzett haderejével rendelkezett. Világviszonylatban a 6. helyen állt haderejét illetően.
Husszein eltökélte, hogy a végsőkig kitartja követeléseit. 1990 júliusában Tarik Aziz iraki külügyminiszter erélyesen hangoztatta az Arab Liga egyik gyűlésén, hogy Kuvait és az Emírségek túltermelésükkel jelentős bevételtől fosztják meg Irakot: „a hordónkénti olajár egydolláros csökkentése egymilliárd dolláros kiesést okoz Irak évi bevételében”. Érvelése szerint az „egész arab haza védelméért” vívott háborúban 102 milliárd dollárt költött fegyverekre és 106 milliárd dolláros bevételkiesése származott akkori kőolaj-kitermeléséből.Lásd Keegan 116. oldalán Husszein fenyegetését július 17-i televíziós beszédében még egyértelműbbé tette (az olajár befagyasztását is követelte), majd erre utalt július 25-én a bagdadi amerikai nagykövetnek, April Glaspie-nek is. Ekkor már egy 30 000 fős csapatösszevonást hajtottak végre az Irak–Kuvait határszakasz közelében. A szaúdi király, Fahd bin Abd al-Azíz Ál Szaúd megpróbált diplomáciai közvetítéssel élni a két fél között, közvetíteni a kuvaiti emír beleegyezését Husszein követeléseire, de elkésett: Szaddám elutasította az arab király szavait.
Kuvait iraki lerohanása
bélyegkép|300px|jobbra|Kuvait térképe