A Traviata vagy La Traviata [la traviˈaːta], azaz A bukott nő Giuseppe Verdi háromfelvonásos operája. Szövegkönyvét Francesco Maria Piave írta ifj. Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című regénye alapján, amely 1848-ban jelent meg először nyomtatásban. Az opera ősbemutatójára a velencei La Fenice operaházban került sor 1853. március 6-án. Noha a bemutató nem aratott osztatlan sikert, az évek során a Traviatából a világ operarepertoárjának egyik legjátszottabb darabja lett. A traviata olasz szó, melynek jelentése az útról letért (tra via) vagy tévútra került. Első magyarországi előadása 1855. február 9-én volt Temesváron; a Nemzeti Színházban 1857. november 10-én mutatták be Tévedt nő címmel.
A kaméliás hölgy bélyegkép|250px|Marie Duplessis Verdi operája ifj. Alexandre Dumas La dame aux camélias (A kaméliás hölgy) című regényének feldolgozása. Dumas kaméliás hölgyét Marie Duplessis-nek hívták. Még csak 23 éves volt, amikor 1847-ben (egy évvel Dumas regényének megjelenése előtt) a tüdőbaj végzett vele. Duplessis 15 évesen került Párizsba, ahol divatáru-eladóként dolgozott. Szépsége és kalandvágya hamar megnyitotta számára az utat a felső társadalmi réteg felé, és egyike lett a francia főváros legfényűzőbben élő kurtizánjainak. Mindig egy csokor kaméliával a kezében, vagy a keblére tűzött kaméliavirággal jelent meg az úri közönségben. Marie egyidős volt az ifjú Dumas-val, viszonyuk kevesebb mint egy évig tartott. Dumas róla formázta regényének főhősnőjét, Marguérite Gautier-t. A regényben a következő szellemes magyarázatot adja szétválásukra: Kedves Marguérite, nem vagyok elég gazdag ahhoz, hogy úgy szeressem önt, ahogy szeretném, de elég szegény sem, hogy hagyjam magam úgy szeretni, ahogy ön elképzeli….
A mű keletkezése 1852-ben Verdi feleségével, Giuseppina Strepponival Párizsban részt vett ifj. Alexandre Dumas La dame aux camélias című darabjának premierjén a Vaudeville Théâtre-ban. Ugyanebben az időben a zeneszerzőt megkereste a velencei La Fenice operaház vezetősége, akik a korábban nagy sikerrel bemutatott Rigoletto után újabb szerződést ajánlottak neki. Végül májusban alá is írta, de jó ideig nem foglalkozott vele, mert esedékessé vált A trubadúr elkészítése, amit azonban beárnyékolt a szövegkönyvíró, Salvadore Cammarano halála július 17-én. Nagyjából Cammarano halálának idején a velencei hatóságok sürgetni kezdték Verdit, hiszen az új opera szövegkönyvét szeptember elejére cenzúrakész állapotba kellett hozni. A velenceiek aggodalmát fokozta, hogy a zeneszerző még az új opera témáját sem választotta ki.
Szövegkönyvírónak Francesco Maria Piavét választotta, aki Verdi bussetói birtokán 1852 novemberében megírta az új opera, a Thébaïde librettóját. Verdi ekkor hirtelen azt kérte tőle, hogy vázoljon fel szövegkönyvet A kaméliás hölgy történetére. Ez merész vállalkozásnak tűnt, hiszen a téma kényessége és aktualitása valószínűsítette, hogy a velencei cenzorok visszautasítják. Verdi azonban bízott a La Fenice impresszárióinak befolyásában és a cenzúra nem emelt kifogást a darab ellen, mindössze a címet változtatta Amore e mortéről (Szerelem és halál) Traviatára. Verdi Újév napján jelentette be, hogy szerződéses kötelezettségeinek eleget téve megírja a Traviata zenéjét. Munkáját hátráltatta, hogy esedékessé vált A trubadúr bemutatója és Verdi párhuzamosan dolgozott a két darabon. A trubadúrt 1853. január 17-én mutatták be a római Teatro Apollóban, ahol kiemelkedő sikert aratott.
A premier után Verdi visszasietett bussetói birtokára, hogy befejezze a Traviatát. Nyugtalanító híreket kapott a szereplőkről, Felice Varesiről is, akinek Georges Germont-t kellett volna alakítania. Szerződésében külön záradék rendelkezett arról, hogy más címszereplőt kereshet, ha Fanny Salvini Donatelli, akit némi vonakodás után felkért, alkalmatlannak bizonyulna. Verdinek kötelessége lett volna 1853. január közepe előtt értesítenie az operaházat kifogásairól, ezt azonban A trubadúr előkészítése miatt elfelejtette. Levelet írt a La Fenicének, és tudatta a vezetőséggel egyrészt, hogy a kiválasztott szereplőgárda teljesen alkalmatlan a darabra, másrészt, hogy reumája miatt valószínűleg nem tudja időben befejezni a darabot, ezért cserébe felajánlaná A trubadúrt, ami a velencei közönség számára új darab lenne. A velencei presidenza azonban barátságos, de határozott hangon felszólította a zeneszerzőt, hogy tegyen eleget kötelezettségeinek. „Most kaptam egy üzenetet, hogy ha a tenort és a baritont nem cserélik le, az opera katasztrófa lesz. Tudom, tudom, és be is bizonyítom” – írta egyik levelében Piavénak.
Az opera premierjére 1853. március 6-án került sor. Bukás volt, és ennek okát a zenetörténészek máig vitatják. Egyesek valószínűsítik, hogy a fiaskót maga Verdi szervezte. A pünkösdi királysággal ellentétben a Traviata minden előadása megbukott. A bukás egyik lehetséges oka, hogy a darabot korabeli díszletek között, korabeli jelmezekben játszották, az olasz közönség pedig a múltban játszódó operákhoz, a díszes, krinolinos ruhákhoz szokott. A fő ok azonban valószínűleg a szereposztás lehetett: Salvini-Donatelli ódivatú, 38 éves, dús-színes szoprán volt, akinek tömzsi alakja nem illett Violetta szerepéhez, ezért a halál-jelenetét nevetéssel fogadták. A Giorgio Germont szerepét játszó Varesit is éles kritikákkal illették, Di Provenza című áriája nem mozgatta meg a közönséget. Varesit annyira sértette a bírálat, hogy önnön védelmében megírta a lapoknak: a Traviata bukása kizárólag Verdi felelőssége, mert ő nem tudta, hogyan kell kihasználni énekeseinek előnyös tulajdonságait. Öntelten még azt is hozzáfűzte, hogy a közönség megharagudott a zeneszerzőre, amiért neki, Varesinek nem írt hírnevének megfelelő, jelentős szerepet.
Egy év múlva azonban felújították (a cselekményt áthelyezték a 18. század elejére), és a szintén velencei Teatro Gallóban vitték színre. A zeneszerző öt számon változtatott, de az utolsó felvonás végét a színház tulajdonosának kérése ellenére sem volt hajlandó átírni. A világ ennek ellenére megbocsátott a szegény bűnösnek, ahogyan Verdi nevezte Violetta Valéryt, a darab főhősnőjét, és ő hamarosan elfoglalta helyét a legkedveltebb Verdi-figurák között.
Szereplők 250px|bélyegkép|Manuela Uhl Violetta szerepében SzereplőHangfekvésA bemutató előadás szereposztásaVioletta Valéry, párizsi kurtizánszopránFanny Salvini-DonatelliFlora Bervoix, Violetta barátnőjemezzoszopránSperanza GiuseppiniAnnina, Violetta komornájaszoprán vagy mezzoszopránCarlotta BeriniAlfred GermonttenorLudovico GrazianiGiorgio Germont vagy Georges Germont, Alfredo apjabaritonFelice VaresiGaston, vicomte de LétorerestenorAngelo ZulianiDouphol báróbaritonFrancesco DragoneD'Obigny márkibasszusArnaldo SilvestriDoktor Grenvil, Violetta orvosabasszusAndrea BelliniGiuseppe, Violetta komornyikjatenorG. BorsatorendőrtisztbasszusAntonio Mazzinibarátok és barátnők, Violetta és Flora vendégei, személyzet, jelmezesek
Cselekmény Helyszín:Párizs és környéke Idő: 18. század közepe vagy 19. század eleje
Első felvonás Szalon Violetta házában
A tüdőbeteg Violetta Valéry estéllyel ünnepli, hogy egészségének javultával visszatérhet a társaságba. Meghívta közeli barátait és a párizsi társasági élet előkelőit. Grenvil doktorral fogadja a vendégeket, többek között Douphol bárót és barátnőjét, Florát, aki D'Orbigny márkival érkezik (Dell'invito trascorsa è). A régi ismerősök között feltűnik egy vidéki fiatalember, Alfredo Germont is, aki szerelmes a szép kurtizánba. Gaston, Alfredo barátja tudatja Violettával, hogy a fiatalember reménytelenül szerelmes belé. Violettát – noha igyekszik a lelkében feltámadó szerelmet iróniával és kacérsággal palástolni – szintén hatalmába keríti a szerelem. Alfredo köszöntőre emeli pezsgőspoharát, Violetta és a vendégek pedig csatlakoznak hozzá (Libiamo ne' lieti calici). A vendégek átvonulnak a szomszédos szalonba. Violetta is velük akar tartani, egy hirtelen köhögésroham miatt azonban kénytelen egy pamlagon megpihenni. Alfredo vele marad. Violetta a vendégek közé küldené a fiatalembert, ám Alfredo szerelmet vall neki. Violettát, aki korábban könnyelműen elutasította a fiatalember közeledését, most már komolyan meghatja Alfredo szerelme (Un dì, felice, eterea). A szerelmi vallomás után egy rózsával ajándékozza meg az ifjút, akit másnapra visszavár házába. A vendégek távozása után Violetta a szerelemről töpreng: vajon Alfredo lesz-e az igazi? Arra a következtetésre jut, hogy a kurtizánok nem reménykedhetnek örök szerelemben, és inkább a szabad életet választja (Sempre libera). A távolban a boldog Alfredo szintén a szerelemről énekel (Follie! Follie! ).
Második felvonás Első szín Vidéki ház Párizs mellett
Alfredo és Violetta egy Párizs melletti vidéki házba vonulnak vissza, hogy kizárólag szerelmüknek éljenek. Alfredo büszkén énekel erről (Di miei bollenti spiriti), de boldogsága hirtelen szertefoszlik, amikor a komornától, Anninától megtudja, hogy Violetta pénzzé tette vagyonát közös költségeik fedezésére, mivel tőle apja megvonta apanázsát. Alfredo szégyenkezve Párizsba indul, hogy pénzt szerezzen. Távozása után Violetta lép be a szalonba egy meghívóval. Flora hívja az esti bálba, de ő visszautasítja, mert szakított korábbi életvitelével, és csak mosolyog azon az ötleten, hogy visszatérjen a párizsi bálok világába. Annina látogatót jelent be. Violetta fogadja, hiszen akkorra találkozót beszélt meg egy üzletemberrel, de helyette egy idősebb úr lép be: Giorgio Germont, Alfredo apja, aki felszólítja Violettát, hogy a Germont család jó hírének megőrzése végett (Pura siccome un angelo) mondjon le a fiáról. Alfredo és Violetta viszonya botrányosnak számít, ami miatt Alfredo apja nem tudja férjhez adni leányát, mert a kérő családja megfenyegette, hogy ha Alfredo helyzete nem rendeződik, felbontottnak tekintik a házassági kötelezvényt. Kétségbeesett tiltakozás után Violetta beleegyezik az elválásba (Dite alla giovine), búcsúlevelet ír Alfredónak, melyben megírja, hogy visszatér régi életéhez és Douphol báróhoz, aki mellett anyagi biztonságra is számíthat. A visszatérő Alfredót mélyen lesújtja a levél, ugyanakkor sértve érzi magát (Ah, vive sol quel core). Apja álszent vigasztalása (Di Provenza) sem segít rajta: elhatározza, hogy bosszút áll Violettán. Megtalálja Flora levelét, és elhatározza: ő is elmegy a bálba.
Második szín Flora palotája
Flora bálján a szórakoztatásról cigánylányok (Noi siamo zingarelle) és torreádorok gondoskodnak (Di Madride noi siam), de a bál hangulatát beárnyékolja Violetta és Alfredo szakításának a híre. Violetta Douphol báró karján jelenik meg a bálon, és Alfredo úgy gondolja, ő a nő új választottja (Invitato a qui seguirmi). A játékasztalnál Alfredo kellemetlen megjegyzésekkel bosszantja a bárót, és elnyeri pénzét. A feszült hangulatot a vacsora tálalása oldja fel: mindenki átvonul az étkezőszalonba. Violetta visszatér, őt Alfredo követi. A nő igyekszik elhárítani a botrányt: megpróbál Alfredo lelkére beszélni, mert fél, hogy a féltékeny báró párbajra hívja a fiatalembert. Majdnem elárulja érzelmeit, de eszébe jut az öreg Germont-nak tett fogadalma, hogy végleg szakít Alfredóval, és utolsó keseredettségében kijelenti, hogy szerelmes a báróba. A dühös Alfredo feltépi a szalon ajtaját, és behívja a vendégeket. Az ájulás szélén álló Violetta egy asztalnak támaszkodik, Alfredo a kártyajátékban nyert pénzt a lábaihoz szórja, sértegeti és szajhának nevezi. Violetta elájul, a sértett báró pedig párbajra hívja Alfredót. Közben megérkezik az idősebb Germont is, látja, ahogy Violetta megalázottan összeesik, és megrója fiát, amiért megsértette a társadalmi etikettet. Egyedül ő ismeri a jelenet valódi okát, de a fia jövőjének érdekében nem hajlandó azt felfedni (Di sprezzo degno).
Harmadik felvonás Violetta hálószobája