Arturo Toscanini (Parma, 1867. március 25. – New York, 1957. január 16.) a 20. század és valószínűleg a világ egyik legismertebb olasz karmestere. Elszegényedett család legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot. Fiatalon sokat betegeskedett, és a zenében keresett vigasztalást. Brazíliában kezdődött karmesteri karrierje, amely az egyik leglátványosabb a zene történetében. Számos kritikus és zenész minden korok egyik legtehetségesebb karmesterének tartja. Közel 190 zeneszerző hatszáz művét fejből vezényelte, már a próbákon kívülről tudta az egész partitúrát. Max Smith újságíró szerint erre zsenije mellett erős rövidlátása is késztette. Élete közel egy évszázadnyi történelem, zenetörténet, zene, a Viva Verdi korszaktól a Viva Toscanini korszakán át a világháborúk utáni évekig.
Toscanini többször járt Magyarországon. Ő népszerűsítette külföldön Kodály Zoltán: Nyári este című művét, amit a szerző neki ajánlott. Carelli Gábor magyar tenorista az ő ajánlásával kapott szerződést a Metropolitanbe.
Családja Apja, Claudio Toscanini viszonylag módos családban született — az ő apjának, Angelo Toscanininek kisebb fonodája és több üzlete volt a Piacenzához közeli Cortemaggiore faluban és a közeli városban. Claudio Cortemaggioréban született, és ott is töltötte gyermekéveit. Tizenkét éves korában azonban összeveszett apjával, és önuralmát elveszítvén arcul ütötte őt egy zsebkendővel. A félelemtől és lelkifurdalástól hajtva megszökött otthonról, és Parmába ment, ahol szabóként dolgozott. 1859-ben beállt Giuseppe Garibaldi köztársasági seregébe, majd a magentai csata után hazatért. 1860-ban besorozták a reguláris hadseregbe, de két év múlva megszökött, és ismét csatlakozott Garibaldihoz. Fogságba esett, és három év börtönre ítélték. Később visszatért Parmába, ahol 1866. június 7-én feleségül vette a helybéli Paola Montanit. Négy gyermekük közül a legidősebb volt Arturo.
Élete és munkássága Gyermekévek bélyegkép|317x317px|Toscanini 1908-ban Toscanini 1867. március 25-én, hajnali három órakor született Parmában, a Borgo San Giacomo (ma Borgo Rodolpho Tanzi) 13-ban. Apja még aznap elvitte Parma 13. századi keresztelőkápolnájába, ahol a következőket jegyezték fel az anyakönyvbe: „Infantulo imposui nomina Arturus Primus Alexander Secundus”Fordítás: „A gyermeknek elsőül az Artúr, másodikul a Sándor nevet adtam.” Néhány hét múlva a Toscanini család Genovába költözött. Ott született meg a család második gyermeke, Narcisa, majd visszatértek Parmába.
A kis Arturo nagyon beteges gyerek volt, ezért szülei szigorú, erőlevesből és kukoricakásából álló diétán tartották. Szülei szegény emberek voltak. Apja nem sokat törődött a munkájával: szívesebben járt a barátaival italozni, vagy titkos politikai megbeszélésekre. Anyja keményen dolgozott, és nagyon szigorúan nevelte gyermekeit (Narcisa után még két leányt szült, Zinát és Adát). Egy Madea Massari nevű lány, aki a szabómesterséget tanulva hosszabb időt töltött a Toscanini-házban, úgy emlékezett vissza a gyermek Toscaninire, hogy „olyan volt, mint egy öregember”, makacs és komoly; nem szeretett a többi gyermekkel játszani. Később Arturót a szülei a Via Caprazucca-i elemi iskolába íratták be, ahol egyik tanítója felfigyelt nem mindennapi memóriájára és zenei tehetségére. A tanító javasolta a szülőknek, hogy írassák a gyereket konzervatóriumba. Claudio Toscanininek tetszett az ötlet, ugyanis a Parmai Királyi Zeneiskola híres intézmény volt, amely a záróvizsgákon legalább kilencven százalékot elért gyermekeket bentlakásos ösztöndíjasként vette fel, az oktatást és egyéb kiadásokat pedig az állam fizette. A felvételire – egyetlen szabad „bentlakó” helyre – tizennyolc gyermek jelentkezett. Toscanini nem nyerte el ezt a helyet, viszont második lett a három pályázó közül, akiket ugyancsak felvettek, mint „külsős” diákot. Így egy évig bejáró diák volt, majd 1878 februárjában, újabb vizsgák után bentlakó ösztöndíjasként tanulhatott tovább.
Az iskolában a tanítás reggel nyolctól délig, majd kettőtől este hatig tartott, hatszor egy héten. A konzervatórium második évfolyamán főhangszerként a csellót jelölték ki számára; tanára Leonardo Carini volt. Toscanini összesen kilenc évig volt az intézet növendéke; ezalatt anyja egyszer sem látogatta meg. Paola Toscanini megelégedett azzal, ha egy héten egyszer látta a fiát az Öt Seb templomban, ahol az iskola növendékei kötelező szolgálatot láttak el.
bélyegkép|jobbra|250px|Toscanini 1884-ben a tizenhét éves Toscanini mint csellista, zeneszerző és karmester szerepelt abban a műsorban, amelyet a Konzervatórium növendékei adtak elő a parmai Teatro Regio előcsarnokában. Itt először eljátszotta Emile Dunkler zeneszerző Bevezetés és Polonéz című csellódarabját, majd saját Andante és Scherzo című zenekari művét vezényelte. Az 1884–1885-ös tanévben a konzervatórium igazgatója az összhangzattan helyettes oktatójává nevezte ki. 1885 júniusában Toscanini maximális pontszámmal letette utolsó vizsgáit, megkapta a legmagasabb kitüntetést csellóból és zeneszerzésből, továbbá elnyerte a Barbacini-díjat is – ezt a 137,5 lírát minden évben a legkiválóbb diák kapta meg.
Rio de Janeiro Az iskola befejezése után Toscanini egy ideig Capriban és Reggio Calabriában játszott, majd Genovában hajóra szállt, és São Paulóba utazott a társulattal. Az évad április 17-én kezdődött A kegyencnővel és két hónapig tartott. Felléptek Brazília több városában, így Rio de Janeiróban is, ahol a zenekar tagjai fellázadtak az akkori karmester, Leopoldo Miguez ellen, és nem voltak hajlandóak az ő vezényletével színpadra lépni. 1886. június 30-án, egy szerdai napon Miguez egészségi okokra hivatkozva lemondta az esti előadás vezénylését, a színház pedig egy Superti nevű karmestert nevezett ki a helyére. A közönség kifütyülte Supertit, és ő sértődötten távozott. Superti távozása után egy órával az őrjöngő közönség még mindig nem akart távozni, és ekkor felkérték Toscaninit, hogy vegyen frakkot és vezényelje az aznap esti műsort. Toscanini elvállalta, de nem volt hajlandó átöltözni; felsétált a pódiumra, majd leült annak a szélére, és amikor a közönség végre elcsendesedett, felemelte a pálcáját és dirigálni kezdett. Toscanini nemcsak a közönségnek tetszett, de a kritikusok is kedvezően fogadták, ezért a társulat igazgatója, Rossi megkérte, hogy legyen a karmesterük. Ekkoriban tizenegy opera volt a repertoáron, és Toscanini mindegyiket partitúra nélkül vezényelte. Június 30. és augusztus 16. között összesen huszonhat előadást dirigált így. A fizetése nem volt nagy, de az évad végén külön jutalmat, mellette számos értékes ajándékot kapott – egyebek között egy gyémántgyűrűt Dom Pedro császártól. Az ajándékokat azonban besurranó tolvajok ellopták a szobájából.
A dél-amerikai évad után Toscanini visszatért Genovába. Miután leszállt a Savoie nevű francia hajóról, névtelenségbe vonult, és csellistaként dolgozott tovább.
A kóborlások évei Genovában Toscanini valamelyik operazenekar csellószólamában szeretett volna elhelyezkedni, de miután dicsérő levelet kapott Nicolai Fingertől, a Rossi-féle társulat vezető tenoristájától, inkább Milánóba utazott. Finger anyagilag is segítette: kifizette útiköltségét, szobát is bérelt neki egy kis hotelben, és bemutatta Giovanna Lucca asszonynak, aki többek közt Wagner olaszországi kiadója is volt. Ugyancsak Finger ajánlotta Lucca asszonynak, hogy Toscanini vezényelje Alfredo Catalani Edmea című új operáját. A művet 1886. november 4-én mutatták be; Toscanini ekkor vezényelt először olaszországi színpadon. A közönség az operát és a karmestert is kedvezően fogadta, és további kilenc előadást tartottak. A Gazetta musicale di Milano zenekritikusa így írt: „Az énekkar hibátlan, a zenekar rendkívül figyelmes és pontos. Toscanini debütálása valóságos diadal… Kívülről vezényelt egy kipróbált maestro biztonságával és energiájával…” Catalani, az opera szerzője a következőket írta egy barátjának: „Az ember azt hinné, hogy nem először lépett fel a karmesteri dobogóra, hanem már legalább húsz éve ezt csinálja. Valóságos fenomén; karrierje biztosítva van.” Az Edmea sikere után Toscaninit felkérték, hogy maradjon a Teatro Carignanónál, és vezesse Wagner A bolygó hollandijának a próbáit, amit ő el is vállalt – közben azonban csellistaként Bolzoni zenekarának is tagja maradt.
1886 végén Toscanini Milánóban telepedett le, majd szüleit és nővéreit is odaköltöztette. Itt a Scalában szerződtették második csellistának, decembertől áprilisig terjedő időszakra, ugyanakkor részt vett Verdi legújabb operájának, az Otellónak a próbáin is. A Scala-szezon végén, júniusban Toscanini leszerződött Giacomo Meyerbeer Az afrikai nő vezénylésére a piemonti Casale Monferratóba, majd 1887 októberében és novemberében ugyancsak ide szerződött a Gioconda és A lombardok vezénylésére.
A következő majdnem tíz év a színházról színházra való kóborlás és a küszködés évei voltak. A szerződések rendszertelenek voltak, a fizetség pedig alacsony; harmadrendű zenekarokat vezényelt, harmadosztályon utazott és harmadrendű szállodákban lakott, azonban ez alatt tökéletesen kitanulta a mesterséget. Ekkoriban határozta el, hogy a bevett szokás ellenére nem engedi megismételni a kedvenc áriákat. Egy Gioconda-előadáson, amikor a közönség ismétlésért kiabált és Toscanini erre nem volt hajlandó, egy egyenruhás katona azt kiáltotta: „Szemtelen fiatal karmester!”; Toscanini megfordult és azt mondta: „Tévedsz, kutya!”, majd folytatta az előadást.Howard Taubman: The Maestro, pp. 40. I. New York, Simon and Schuster 1951. Az előadás után a katona párbajra hívta ki a karmestert, ő azonban visszautasította.
Fiatalkorában Toscanini a csellózás és karmesterkedés mellett a komponálással is próbálkozott. Első dalait még tizenöt éves korában szerezte, de komolyan csak 1887-től komponált. 1887 és 1889 között hét szerzeménye jelent meg nyomtatásban; ebből hat dal és egy zongoradarab, a Berceuse (Bölcsődal). Ma összesen huszonhat kompozícióját ismerjük, ebből tizennyolc dal zongorakísérettel, három mű készült zenekarra, egy zongorára, egy hegedűre és zongorára (később átírta szólóhegedűre és vonósnégyesre), és még három, amiről nem tudni, hogy pontosan mi volt. A szövegek, amelyeket dalai mellé választott, többnyire korának divatos költőitől származó romantikus költemények voltak. Az egyik ilyen művét, a Trisztán és Izolda címűt, 1888. június 2-án mutatták be Bolognában, és az előadás végén Toscanini elhatározta, soha többé nem komponál. Később addigi kompozíciói előadását is betiltotta.
1887. december 26-án, egy hónappal a Casale Monferrató-i szerződés lejárta után, Veronába hívták egy rövidebb szezonra, majd hosszabb várakozás után, augusztusban Macerátában kapott szerződést, októbertől pedig a híres milánói Teatro Dal Verme szerződtette. Innen november végén Novarába ment, ahol két hónapos szezont vezényelt, majd Torinóban folytatta, ahol először a Teatro Vittorio Emanuel, majd a Teatro Carignano szerződtette. Torinóból Genovába vezetett az útja, ahol a Politeama Genovese színházban vezényelt, majd két hónapnyi kényszerpihenő után a lombardiai Vogherába utazott egy rövidebb szezonra. Minden szereplése nagy siker volt, a közönség és a kritikusok is kedvezően fogadták. A következő állomás Brescia volt, ahová édesanyjával együtt december közepén érkezett. Itt a Teatro Grandéban vezényelt, majd február végén ismét Genovába ment, ezúttal a Politeama Regina Margheritába, ahol a Mignont és a Carment dirigálta. Akkoriban Toscanini már huszonhárom évesen is elismert karmesternek számított, így megengedhette magának azt a döntést, hogy ezután csak bizonyos feltételek mellett vállal fellépést, megalkuvásra soha nem volt hajlandó. Ezek a feltételek kizárólag a zenekar és a kórus összetételére korlátozódtak és az előadás minőségének javítását szolgálták.
bélyegkép|jobbra|Arturo Toscanini