A magyarországi románok alatt napjainkban a mai Magyarország területén élő román nemzetiséget értjük. A történelem folyamán Magyarország állami határainak váltakozásával együtt más területek románsága is ide tartozott, így 1559 előtt, illetve 1867-1920 között a történelmi Erdély román lakossága is.
Történelem bélyegkép|jobbra|250px|Román nemzetiségűek aránya a Magyar Királyságban járásonként és városonként az 1890-es népszámlálás alapján
A történelmi Magyarország románsága Az első magyarországi román iskolának az 1495-ben alakult brassói iskolát tartják.
A három részre szakadt Magyarország korában, a 16-17. századi Erdélyi Fejedelemségben alakult ki a legtöbb román oktatási intézmény, elsősorban Brassó és Fogaras környékén. Az itt beszélt román nyelv képezte a később kialakult irodalmi nyelv bázisát.
A 17-18. század fordulójáig az ortodox vallás volt a románok kizárólagos nemzeti vallása. Ezután egy részük áttért a görögkatolikus hitre. A 18. században létrejött görögkatolikus unió nagy lendületet adott a román nyelven való művelődésnek. A Habsburg állam által támogatott román görögkatolikus értelmiség 300-nál több román iskolát alapított a Partiumban és a Magyarországtól ekkor még különálló történelmi Erdélyben. Az első román ortodox egyházi iskolák a Magyarországtól ekkor még szintén külön kormányzott Bánságban jöttek létre a 18. század második felében. Ezek a karlócai szerb patriarchátus védnöksége alatt álltak. 1781-ben már 83 községnek volt román iskolája. 1783-ban a bécsi kormány elrendelte, hogy a határőrvidéken katonai pályára készülő román fiatalok csak német iskolában tanulhatnak. A román nyelv oktatása ekkor háttérbe szorult, a hitoktatás nyelve is a német lett.
Az erdélyi és magyarországi román középosztály a balázsfalvi (1754), illetve a belényesi (1828) görögkatolikus gimnáziumban nevelkedett, ezek voltak a központjai a szellemi életnek, itt került sor az első román nyelvű színielőadásokra, a tanárok közül kerültek ki román irodalom és művészet képviselői. Érdekesség, hogy a románoknál csak leány polgári iskolák voltak, Nagyszebenben, Balázsfalván, Belényesen és Aradon. A lelkészeket főiskolai szintű szemináriumokban képezték, amelyeket teológiai fakultásnak is neveztek. A görögkatolikus egyháznak négy (Balázsfalva, Lugos, Szamosújvár, Nagyvárad), az ortodoxoknak három (Nagyszeben, Arad, Karánsebes) szemináriuma volt a történelmi Magyarországon. A magyar államban élő románoknak egyetemi román nyelv és irodalmi tanszéket létesítettek: 1862-ben Budapesten és Bécsben, 1872-ben Kolozsvárott.
A görögkatolikus közösségek kezdetben kizárólag a román nyelvet használták. A 19. század végétől elterjedt a magyar nyelvhasználat a román görögkatolikus egyházban, különösen a bihari részeken. Az ortodox egyházközségeknél ezzel szemben mind a liturgia, mind a belső adminisztráció nyelve mindenütt megmaradt románnak. A román ortodox egyház kezdetben a területileg illetékes püspökségekhez, 1698-1868 között a karlócai szerb érsekséghez tartozott. 1761-ben alakult meg a brassói román ortodox püspökség, amely 1784-ben Nagyszebenbe tette át székhelyét. A szerb egyházból 1864-ben Andrei Saguna püspök szorgalmazására kivált nagyszebeni román püspökséget az uralkodó érsekségi rangra emelte. Ide tartozott az aradi és karánsebesi román püspökség is.
Az 1868-as nemzetiségi törvény kimondta a nemzetiségek iskolaalapítási jogát. 1879. évi XVIII. törvény a nem magyar tanítási nyelvű iskolákban kötelező tantárgyként bevezette a magyar nyelvet, ezzel megszakadt a nemzetiségek tiszta anyanyelvű oktatásának mintegy évszázados folyamata. A legnagyobb elégedetlenséget a magyarországi románság körében az Apponyi-féle 1907. évi XVII. törvény váltotta ki és az együttélést megrontotta.
A trianoni Magyarországon az 1923. évi Klebelsberg Kúnó által kiadott rendelet értelmében a "C-típusú", azaz a magyar tanítási nyelvű iskola a nemzetiségi nyelv kötelező tanításával dominált.
A mai Magyarország területének románsága Eredet, letelepedés Az a kérdés, hogy mióta élnek a mai Magyarország területén románok, a szakemberek között mindmáig reménytelen vita tárgya. Nem lehet egyértelmű választ adni arra, hogy a török hódoltság előtt éltek-e románok a területen vagy sem. A román történészek egy része a dákoromán kontinuitás elméletet vallja, azaz a román nép ősei a rómaiak előtt már a Kárpát-medence keleti részében élt dákok. A magyarországi román szakemberek egyetértenek azzal, hogy jelentősebb román népességgel csak a törökök 17. század végi kiűzését követő betelepítések óta számolhatunk. Viszont azt állítják, hogy a Bihar-hegységben, Belényes, sőt Nagyvárad környékén, vagy Szabolcs-Szatmárban is találtak már a 13. században, főleg hűbéri birtokokon románokat.
A 18. századtól biztosan megnövekedett a román lakosság létszáma, a szakemberek kétféle népmozgást különböztetnek több hullámban. Önkéntes költözés: a jobb életfeltételek és a földesúri ígéretek hatására önkéntes vándormozgalom indult meg a sűrűbben lakott területekről az Alföld irányába. Szervezett betelepítés: a magyar és német földesurak telepítettek be románokat, ahol vegyes lakosság volt, például a Nyírségben, vagy a hajdani Bihar vármegyei Darvas, Mezőpeterd, Zsáka, Vekerd, Sarkadkeresztúr, a Békés vármegyei Békés, Csorvás, Lőkösháza. Ezekben a románok teljesen elmagyarosodtak, ugyanúgy mint Hódmezővásárhely, Makó vagy Szentes esetében. Kisebb számban azonban alakultak tisztán román lakosságú települések: Bedő, Vekerd, Méhkerék, Kétegyháza, Pusztaottlaka. A legnagyobb önfenntartó képességgel a magyarcsanádi románság rendelkezett.
A mai magyarországi románságot régóta foglalkoztató kérdés, hogy honnan származnak elődei. Ehhez támpontot a beszélt nyelv sajátosságai és egyes esetekben a családnevek adnak. A kutatók egységes álláspontja szerint: a magyarországi románság elődei a Körösök és a Maros által határolt vidékről települtek át mai lakóhelyükre. A nyelvészeti érvek amellett szólnak, hogy a mai Magyarország területén élő román népcsoport a Körös vidéki dialektust beszéli, pontosabban ennek a nyelvjárásnak két változatát, a Fehér- és a Fekete-Körös menti román nyelvet. A kettő közti határvonal Gyulánál húzható meg.
A magyarországi románság kulturális központjának számító kisváros és attól délre eső településeinek románsága a Fehér-Körös vidékének nyelvét beszéli, tehát csakis onnan származhat.(Kétegyháza, Békés, Békéscsaba, Csorvás, Elek, Pusztaottlaka, Battonya, Lőkösháza, Magyarcsanád, Szeged, Hódmezővásárhely, Szentes, Makó.)
A Fekete-Körös mentén és attól északra meghonosodott bihari nyelvjárást használják Gyulától északra,, Méhkeréken, Sarkadkeresztúron, Körösszakálban, Bedőben, Pocsajon, Létavértesen, Álmosdon, Bagaméron, Csegöldön, Nyírábrányban, Nyíradonyban, Nyíracsádon, Porcsalmán, Csengerújfalun.
A családnevekből is lehet következtetni: A Pilán, Szelezsán, Ternován, Abrudán, Oroján, Brád nevek viselői leggyakrabban a Gyulától délre eső településekről származnak. Ezek a Fehér-Körös és Maros közti települések neveit rejtik (Pilu, Seleus, Tirnova, Abrud, Uroiu, Brad). A bihari családnevek: Cséffán, Gerdán, Szakadáti, Görbedi a Fekete-Körös völgyében lévő Cefa, Girda de Sus, Sacadat, Gurbediu helységnevekből származnak.
Társadalomtörténet A 18. században letelepülő románság nagyobb része a jobbágysághoz tartozott. A földművelés és az állattartás, valamint a pásztorkodás jelentette megélhetésének alapját. Életmódja ennek megfelelően alakult. A 20. század elejére kialakult egy papokból és tanítókból álló szűk értelmiségi réteg. Ezt a folyamatot szakította félbe a trianoni béke, a román értelmiség döntő része Romániába települt át.
Az ortodox vallású magyarországi románoknak csak 1946-ban sikerült megalakítani a Magyarországi Románok Egyházmegyéjét. Ez kánonjogilag a román ortodox egyház patriarchátushoz tartozik.
Az értelmiség helyzetében csak az 1970-es években történt változás, amikor a románságból sokan szereztek közép- és felsőfokú diplomát. Ez azonban csak elősegíti az asszimilációs folyamatokat.
Demográfiai változások A magyarországi románság hivatalos és becsült létszáma között mindig is volt különbség. Ioan Georgescu 1927-ben Románii din Ungaria című könyvében 250 000 itt maradt románról beszélt. Elismerte, hogy jelentős részük nem beszélte a román nyelvet, de román nemzeti tudatuk erős volt, ami a görögkatolikus és ortodox valláshoz való ragaszkodásukban nyilvánult meg.
A magyar államban élő románok számának alakulása(1910-2011): Év Népesség Aránya az össznépességen belül1910 2 948 186 16,1%1920 23 695 0,3%1930 16 221 0,2%1941 14 142* 0,2%1949 14 713 0,2%1960 15 787 0,2%1970 12 624 0,1%1980 10 141 0,1%1990 10 740 0,1%2001 9 162 0,1%2011 35 641 0,3% *Az észak-erdélyi adatok nélkül
Kultúra Nyelv, nyelvjárások
A magyarországi románság eredeti, tehát anyanyelve az archaikus román nyelv, amelynek legválasztékosabb formája az első teljes román bibliafordítás nyelve. A románok ugyanazon nyelv két variánsát beszélték és beszélik ma is. A templomban, az iskolában, a gondozottabb, irodalmi nyelvet használták, míg a családi körben az otthonit, a népi, kevésbé kiforrott, csiszolt változatot. Ez a különbség, ami nehezíti a romániai románokkal a kapcsolatot. Beszéd közben gyakran mondják: "Mi úgy mondjuk, nem úgy, mint a bukarestiek", stb.
Anyanyelvi ismeret szempontjából a magyarországi románság csoportjai: idősebb nemzedék, még rendszeresen beszéli a hagyományos nyelv valamelyik tájnyelvi változatát az értelmiségi réteg, vagy az anyanyelvű vallási közösségek tagjai alkalomszerűen beszélik a választékos, az irodalmi nyelv közel álló változatot a szűk elit réteg, amely mind szóban, mind írásban helyt tud állni a romániai román értelmiséggel való összehasonlításban. sokan alkalomszerűen beszélik a román tájnyelvet (az irodalmi variánst nem ismerik) elenyésző azoknak az őshonos magyarországi románoknak a száma, akik csak a román tájnyelvet ismerik (a magyart sok hibával beszélik) jelentős a nyelvileg félig, vagy teljesen asszimilált, de román tudattal még rendelkezők száma.
Néprajz A kétegyházi románság életkörülményeiről maradtak fenn a leghitelesebb és legrégibb feljegyzések (1893). Ezek tanúsága szerint a házak kezdetben földbe vájt pincék, vermek voltak, aminek az elhelyezkedése semmilyen szabályhoz nem igazodott. A 19. század második felében még tartotta magát az a szokás, hogy építés előtt földobtak egy pogácsát, ahová leesett, az lett az új ház helye. Az egyszobás lakás falait földből, a tetőt kukoricaszárból készítették. A falakat meszelték, de gyakran csak az ablakok környékét. A kisméretű ablakokat ( egy utca, egy az udvar felé) szegekkel rögzítették a falhoz. Télen szalmával és törekkel fedték be, így védekeztek a hideg ellen.
A bútorzat nagyon egyszerű volt. Középre helyezték az asztalt, amelyet egy hosszabb, derékszögben elhelyezett pad vett körül. mellette díszes ruhásláda, oldalt ágy, plafonig párnákkal rakva. A falra háromszögű tartót tettek, amelyre tányérokat, különböző edényeket helyeztek el. Fölül alma és lopótök díszítette a falat. A jobbmódúak szobájából nem maradhatott el a Szűzanya ikonja, alatta pedig a tükör. A kijárat mellett a padkával szegélyezett kemence állt. A gerendára sok bazsalikomot, sárga szalmavirágot, valamint különböző használati tárgyakat raktak.
Az életkörülmények javulásával nőtt a komfort is. Az utca felőli szobát konyha és hátsó szoba egészítette ki. Az építkezésben a 19. század második felében következett be, a tégla alapra helyezett vert fal megjelenésével és a zsindely és a cseréptető alkalmazásával. A kémény ekkor már téglából épül, a szobák bútorzata kényelmesebb és korszerűbb. A tárgyak elhelyezése, a belső díszítés azonban sokáig hagyományos maradt.
Népviselet