bélyegkép|jobbra|150px|12. századi, kereszt formájú ereklyetartó bélyegkép|jobbra|150px|Koszorúval keretezett Krisztus-monogram a Seuso-kincs egyik darabján bélyegkép|jobbra|150px|Kettős kereszt III. Béla magyar király címerében bélyegkép|jobbra|150px|Nagy Konstantin és Szent Ilona a Szent Kereszttel, 11. századi bizánci miniatúra A kereszt egyszerű, két egymást metsző vonalból vagy szárból álló jel, amely számos kultúrában geometriai, vallási, kozmológiai, heraldikai és politikai jelentést kapott. A kereszt alakja már a kereszténység előtt is előfordult díszítő, kozmikus, irányjelölő vagy vallási motívumként, de a keresztény kultúrkörben különleges jelentőségre tett szert, mert Jézus Krisztus kereszthalálának, feltámadásának és megváltó művének jelképe lett.Cross, in: New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 4, Gale, Detroit, 2003, 381–384.Robin M. Jensen: The Cross: History, Art, and Controversy, Harvard University Press, Cambridge, 2017.
A keresztény szóhasználatban a kereszt több jelentésréteget hordoz. Jelentheti Jézus kivégzőeszközét, a keresztény hit központi szimbólumát, liturgikus tárgyat, templomi vagy út menti emlékművet, illetve a keresztvetés kézmozdulatával megrajzolt jelet. A katolikus, ortodox, keleti katolikus, ókeleti, evangélikus és több anglikán hagyományban a kereszt és a feszület liturgikus és áhítati használata széles körben elterjedt; más protestáns irányzatok a keresztet elfogadják, de a feszület vagy a képi kultusz használatát visszafogottabban kezelik. Jehova Tanúi a hagyományos keresztény állásponttól eltérően azt tanítják, hogy Jézust nem kétgerendás kereszten, hanem egyszerű oszlopon végezték ki.
Fogalom és szóhasználat
A magyar kereszt szó a keresztény hagyományban egyszerre utalhat konkrét tárgyra, jelre és teológiai tartalomra. A feszület ezzel szemben szűkebb jelentésű: olyan keresztet jelöl, amelyen a megfeszített Krisztus teste, latin eredetű szóval corpus is látható. A korpusz nélküli kereszt és a feszület jelentése nem azonos, de mindkettő Jézus kereszthalálára és feltámadására utal.
A görög Újszövetségben Jézus kivégzőeszközére többek között a sztaurosz (σταυρός) és a xülon (ξύλον) szavak utalnak. A sztaurosz klasszikus alapjelentése karó, cölöp vagy álló gerenda volt, de a hellenisztikus és római korban jelentésköre kibővült, és a római kivégzőeszköz különféle formáira is alkalmazták. A latin crux szintén többféle kivégzőeszközt jelölhetett, az egyszerű oszloptól a keresztgerendával ellátott szerkezetig.John Granger Cook: Crucifixion in the Mediterranean World, Mohr Siebeck, Tübingen, 2014.Martin Hengel: Crucifixion in the Ancient World and the Folly of the Message of the Cross, Fortress Press, Philadelphia, 1977. A történeti kérdés ezért nem dönthető el pusztán a szavak legkorábbi etimológiai jelentéséből: figyelembe kell venni a római kivégzési gyakorlatot, a bibliai elbeszélések részleteit és a korai keresztény hagyományt is.
A kereszt alakja a legegyszerűbb geometriai formák közé tartozik. Ezért különböző kultúrákban önállóan is megjelenhetett a négy égtáj, a világ tengelye, a Nap, a csillagok, az ég és föld kapcsolata, az élet vagy a halál jelképeként. Az ilyen párhuzamok azonban önmagukban nem bizonyítanak közvetlen történeti átvételt. A keresztény használat közvetlen magyarázata a keresztény hagyomány szerint Jézus kereszthalála és annak teológiai értelmezése.Ralph Woodrow: The Babylon Connection?, Ralph Woodrow Evangelistic Association, Palm Springs, 1997.
Kereszténység előtti kereszt alakú jelek
Kereszt alakú jelek a történelem sok korszakában és kultúrájában előfordultak. A kereszt egyszerű geometriai jelként használható volt díszítőmotívumként, tulajdonjegyként, irányjelként vagy mágikus-vallási szimbólumként is. A neolitikumtól kezdve ismert keresztformák egy része a körrel, a napkoronggal vagy a négyes osztatú világszemlélettel kapcsolódott össze.
Az ókori Egyiptom legismertebb kereszt alakú jele az ankh, a fogantyús kereszt, amely az élet és az isteni életadás jelképe volt. A görög-római világban a kereszt alakú díszítések, a tau-alakú formák és a szvasztika különféle változatai szintén megjelentek. Ezeket a keresztény kereszttel nem lehet egyszerűen azonosítani, mert eltérő vallási és kulturális jelentéskörben működtek.
A keresztényellenes vagy antikatolikus polemikában a 19. századtól gyakran megjelent az az állítás, hogy a kereszt használata közvetlenül valamely pogány isten, különösen Tammuz vagy a „babiloni misztériumvallás” jeleként került volna a kereszténységbe. Ezt a gondolatmenetet Alexander Hislop A két babilon című műve népszerűsítette. A későbbi kutatás és több protestáns szerző is bírálta az ilyen leegyszerűsítő eredetmagyarázatokat. Ralph Woodrow, aki korábban maga is népszerűsített hasonló téziseket, később The Babylon Connection? című könyvében arra jutott, hogy Hislop módszere sokszor távoli hasonlóságokat kapcsol össze történeti bizonyítás nélkül. A keresztény szimbólumtörténetben ezért meg kell különböztetni a formai párhuzamot a tényleges történeti és teológiai jelentéstől.
A kereszt az Újszövetségben és a korai kereszténységben
A kereszt teológiája
Az Újszövetségben a kereszt elsősorban nem grafikus jelként, hanem Jézus halálának és megváltó művének teológiai tartalmaként jelenik meg. Pál apostol írásaiban a kereszt „botrány” és „bolondság” azok számára, akik nem fogadják el Krisztust, ugyanakkor Isten üdvözítő erejének jele a hívők számára (1Kor 1,18–25). A Galatáknak írt levélben Pál azt írja: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével” (Gal 6,14).
Ez a teológiai értelmezés magyarázza, hogy a kereszt a keresztények számára nem pusztán a szenvedés vagy kivégzés emléke lett. A késő antik és középkori keresztény szemléletben a kereszt Krisztus győzelmének, a halál fölötti diadalnak, a bűnből való szabadulásnak és az isteni szeretetnek a jele. A kereszt teológiájában ezért a fájdalom, az áldozat és a dicsőség motívuma együtt van jelen.
A kivégzőeszköz alakja
bélyegkép|jobbra|180px|Az Alexamenosz-falfirka rajzos másolata. A 2–3. századi gúnyrajz egy keresztre feszített alakot ábrázol. A római keresztre feszítés nem egyetlen szabványos eszközzel történt. Az antik források szerint a kivégzőeszköz lehetett egyszerű oszlop, T-alakú kereszt, latin kereszt formájú szerkezet vagy más, alkalmi módon kialakított eszköz. A római gyakorlatban gyakori volt, hogy az elítélt a kereszt vízszintes gerendáját, a patibulumot vitte a kivégzés helyére, ahol azt a függőleges oszlophoz erősítették.
Jézus kivégzőeszközének pontos alakja nem rekonstruálható teljes bizonyossággal. A történeti, bibliai és korai keresztény adatok többsége azonban inkább keresztgerendával ellátott római crux használatával egyeztethető össze. A szenvedéstörténet szerint a feliratot Jézus feje fölé helyezték (Mt 27,37), János evangéliumában Tamás a „szegek” nyomáról beszél Jézus kezén (Jn 20,25), és János evangéliuma Péter vértanúságát a kezek kiterjesztésével kapcsolja össze (Jn 21,18–19). Ezek a részletek nem bizonyítják matematikai pontossággal a kereszt alakját, de jobban illenek a hagyományos T- vagy latin kereszt formájú kivégzőeszközhöz, mint a kizárólag egyetlen függőleges oszlopot feltételező rekonstrukcióhoz.
A korai vizuális emlékek között különösen fontos az Alexamenosz-falfirka, amely valószínűleg a 2–3. századból származik, és egy keresztre feszített, gúnyosan szamárfejűként ábrázolt alakot mutat. Bár a rajz keresztényellenes karikatúra, tanúsítja, hogy a keresztre feszítés képe már a korai századokban összekapcsolódott a keresztény hittel.Robin M. Jensen: Understanding Early Christian Art, Routledge, London–New York, 2000.
A sztaurogram és a Krisztus-monogram
Az egyik legkorábbi keresztény jel a sztaurogram, vagyis a görög tau (Τ) és ró (Ρ) betűk összevonása. A 2–3. századi keresztény kéziratokban a sztaurosz („kereszt”) és a sztauroó („keresztre feszít”) szavak rövidítéseként jelent meg. A modern kutatás szerint a sztaurogram nem csupán írástechnikai rövidítés volt, hanem vizuálisan is utalhatott Krisztus keresztrefeszítésére: a tau a keresztgerendát, a ró hurka pedig a kereszten függő fejét idézhette.Larry W. Hurtado: The Earliest Christian Artifacts: Manuscripts and Christian Origins, Eerdmans, Grand Rapids, 2006, 135–154.
A 4. századtól különösen elterjedt lett a Krisztus-monogram, elsősorban a khí-ró jel, amely a görög ΧΡΙΣΤΟΣ („Krisztus”) szó első két betűjéből áll. A labarumon, pénzérméken, szarkofágokon, mozaikokon és templomi díszítéseken a Krisztus-monogram gyakran a kereszt jelével együtt vagy azt helyettesítve jelent meg. A kereszt és a krisztogram tehát a késő antik keresztény jelképrendszerben egymással szorosan összefonódott.
A keresztény kereszt története
Az első három század
A keresztények az első századokban a keresztről teológiailag sokat beszéltek, de a keresztre feszített Krisztus nyilvános ábrázolása ritka volt. Ennek több oka lehetett. A keresztre feszítés a római világban szégyenletes és megalázó kivégzési módnak számított, amelyet elsősorban rabszolgákkal, lázadókkal és idegenekkel szemben alkalmaztak. A korai keresztények ezért gyakran közvetett jelképekkel – például hallal, Jó Pásztor-ábrázolással, horgonnyal, báránnyal, koszorúval vagy krisztogrammal – utaltak Krisztusra.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kereszt teológiai jelentése késői vagy külső eredetű lett volna. A páli levelek és más újszövetségi szövegek tanúsága szerint Krisztus keresztje már a legkorábbi keresztény igehirdetés középpontjában állt. A vizuális tartózkodás inkább a római kivégzés társadalmi jelentésével, a keresztényüldözések környezetével és a korai keresztény művészet sajátos fejlődésével magyarázható.
A keresztvetés korai tanúságai is fontosak. Tertullianus a 3. század elején arról ír, hogy a keresztények mindennapi tevékenységeik során homlokukon jelölik meg magukat a kereszt jelével.Tertullianus: De corona, 3. A gesztus a kereszthez kapcsolódó hitvallás, áldás és védelem jele lett, és később a keleti és nyugati liturgikus hagyományban egyaránt állandó helyet kapott.
Konstantin kora és a kereszt nyilvános jele
Nagy Konstantin uralkodása fordulópontot jelentett a keresztény jelképek nyilvános használatában. A Milvius-hídi csata (312) előtt a hagyomány szerint a császár mennyei jelet látott, majd katonai jelvényén Krisztus jelét használta. A források nem teljesen azonos módon írják le az eseményt: Lactantius Krisztus monogramjára utal, Kaiszareiai Euszebiosz pedig fénylő, kereszt alakú jelről és a császári labarumról számol be.Lactantius: De mortibus persecutorum, 44; Euszebiosz: Vita Constantini, I.28–32.
Konstantin korában a keresztény jelképek, különösen a krisztogram és a kereszt alakú jelek, megjelentek a császári reprezentációban, pénzeken, zászlókon, épületeken és szarkofágokon. A kereszt nyilvános használata azonban fokozatos folyamat volt: nem egyik napról a másikra váltotta fel a korábbi jelképeket, hanem a 4–6. században egyre több liturgikus, építészeti és művészeti összefüggésben jelent meg.
A Szent Kereszt megtalálásának hagyománya Szent Ilonához, Konstantin anyjához kapcsolódik. A jeruzsálemi Szent Sír-templom és a Golgota kultusza, a kereszt ereklyéinek tisztelete, valamint a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepe jelentősen növelte a kereszt liturgikus és zarándoklati jelentőségét.
Késő antik és középkori ábrázolások
A késő antik művészetben kezdetben gyakori volt a díszített, ékkövekkel borított, győzelmi jelentésű kereszt, az úgynevezett crux gemmata. A keresztet sokszor koszorú, csillagok, evangélista-szimbólumok, bárányok vagy paradicsomi motívumok vették körül. Ezek az ábrázolások nem pusztán a kivégzés eszközét, hanem Krisztus dicsőségét és győzelmét fejezték ki.