A Harisnyagyártás és a zoknik készítésükhöz használt gépek lényegében azonosak. Csupán a női finomharisnyák gyártásához szükségesek elvi működésüket tekintve nem, de szerkezetükben sok tekintetben eltérő berendezések. Harisnyákat és zoknikat alapvetően kétféle módszerrel gyártottak/gyártanak: síkban kiterítve és körkötéssel.
Az első kötőgépek csak síkban kötött lapok készítését tették lehetővé, de már William Lee kidolgozta azt a módszert, amellyel gépén a síkban kiterített harisnyaformán a sarok és az orr kötéssel kialakítható volt. Végül is ennek az eljárásnak a fokozatos tökéletesítése vezetett a ma is ismert síkhurkológép, a feltalálójáról cotton-gépnek nevezett gép kifejlesztéséhez, amelyen – a megfelelő helyeken alkalmazott szélességnövelő szaporítások és keskenyítő fogyasztások (azaz szaknyelven: idomozás) alkalmazásával – a síkban kiterített harisnya tökéletes formájában készíthető el. Ennek hosszanti összevarrásával létrehozható a lábformának megfelelő, most már zárt „cső” alakú termék. A síkhurkolt harisnya jellegzetessége a termék teljes hosszában hátul végighúzódó varrat. Ennek esztétikai jelentősége is volt, mert szépen kiemelte a karcsú női láb esztétikus formáját. Ha viszont a harisnyaszár hordás közben elcsavarodott a lábon, ez az elferdült varrat nagyon rontott az összhatáson.
A harisnyaszár készítésére alkalmas első körkötőgépet 1767-ben Samuel Wise szerkesztette meg. Ez már nem síklapú, hanem cső alakú kelmét készített. Az első olyan körkötőgép, amely már arra is alkalmas volt, hogy a harisnya sarkát és orrát is kialakítsa, az amerikai William H. MacNary nevéhez fűződik (1866). Voltaképpen ennek a gépnek az utódai azok a rendkívül bonyolult automata gépek, amelyek manapság szinte ontják magukból a legkülönfélébb célra szolgáló és különböző mintázatokkal készülő termékeket. Ezeken egy-egy nyers zokni vagy harisnya néhány perc alatt elkészül és csak az orrhegyet kell rajtuk lezárni és a kikészítő műveleteket (például méretrögzítő formázást, esetleg a színezést) kell utólag végrehajtani. A harisnya vagy zokni kötése körkötőgépen is a szárnál, mégpedig az annak felső részén kialakítandó szegélynél kezdődik. A kötést és az orrhegy lezárását követően a harisnyát vagy zoknit esetleg színezik (hacsak nem már eleve színes fonalból kötötték), azután a lábformához igazodó fémformára (formalábra) húzva, hőkezeléssel megadják a végső formáját.
Síkban kiterített harisnya készítése bélyegkép|250px|Síkhurkolt harisnya kiterített állapotban, ahogy a kötőgépről lekerül Az első kötőgépek csak síkban kötött lapok készítését tették lehetővé, de már William Lee kidolgozta azt a módszert, amellyel gépén a síkban kiterített harisnyaformán a sarok és az orr kötéssel kialakítható volt. Végül is ennek az eljárásnak a fokozatos tökéletesítése vezetett a ma is ismert síkhurkológép, a feltalálójáról cotton-gépnek nevezett gép kifejlesztéséhez, amelyen – a megfelelő helyeken alkalmazott szélességnövelő szaporítások és keskenyítő fogyasztások (azaz szaknyelven: idomozás) alkalmazásával – a síkban kiterített harisnya tökéletes formájában készíthető el. Ennek hosszanti összevarrásával létrehozható a lábformának megfelelő, most már zárt „cső” alakú termék.
Síkhurkológépen a harisnya kötése a szegélynél kezdődik, amit egy már elkészült kelmeszakasznak a tűkre való visszaakasztásával kétrétegűvé tesznek, hogy a harisnyának ez a része erősebb legyen (bírnia kell a harisnyakötő kapcsainak igénybevételét). A kötés a szárral folytatódik, amit fogyasztásokkal több lépcsőben elkeskenyítenek, hogy a lábszár alakjához idomuljon. A szár rész elkészülte után szaporítással, majd fogyasztással kialakítják a sarkat. Ezt a lábfej kötése követi, ami azután ismét fogyasztásokkal az orrhegy kiképzésével zárul. Ennek a meglehetősen komplikált, a hossztengelyére teljesen szimmetrikus formának a létrehozását – amit ezen kívül az is bonyolít, hogy a sarok és az orrhegy helyén vastagabb fonallal meg kell erősíteni a kelmét, hogy a viselésben jelentkező nagyobb koptató igénybevételnek jobban ellenálljon – a 20. századra teljesen automatizálták és olyan gépeket konstruáltak, amelyeken egymás mellett egy időben akár 48 harisnya is készülhetett. Megoldották azt is, hogy a gépen különböző szín- és kötésmintázatok is készülhessenek, így nem csak sima, hanem gazdagon díszített harisnyák is köthetők voltak rajta.
Ezeken a síkhurkológépeken eleinte főleg pamutból, gyapjúból és selyemből készítettek harisnyákat, nők, férfiak és gyermekek számára, hosszú harisnyákat, térdharisnyákat és zoknikat egyaránt. Óriási esemény volt a 20. század elején a viszkózfonal (az ún. „műselyem”) megjelenése a harisnyagyártásban, ami nagy mértékben fellendítette a női harisnyadivatot. Elterjedését követően a női harisnyák főleg ebből készültek. Kétségtelen hátránya azonban abban jelentkezett, hogy sérülékenysége miatt könnyen elszakadt, ha a harisnya bármibe beleakadt, ami csúnya esztétikai hibához, szemfutáshoz vezetett. Minthogy ez viszonylag gyakran előfordult, ki is alakult az ennek javítására épült szemfelszedés szolgáltató iparága. A harisnya ugyanis túl drága volt ahhoz, hogy emiatt csak úgy eldobják. Forradalmi újdonságnak számított az 1950-es években a nylonharisnya megjelenése,A poliamid alapanyagú szintetikus selyemfonalat Nylon néven 1938-ban az amerikai DuPont cég szabadalmaztatta és kezdetben elsősorban ejtőernyők készítésére használták, hernyóselyem helyett. A II. világháború után azután bevonult a ruházati termékek – először a harisnyák, nem sokkal később a fehérneműk, hálóruhák, blúzok stb. – divatvilágába is. amelynek nagy előnye volt, hogy sokkal erősebb, mint a viszkózselyem, ezért a belőle készült harisnya sokkal tartósabb is volt.
A síkhurkolt harisnya jellegzetessége a termék teljes hosszában hátul végighúzódó varrat. Ennek esztétikai jelentősége is volt, mert szépen kiemelte a karcsú női láb esztétikus formáját. (Ha viszont a harisnyaszár hordás közben elcsavarodott a lábon, ez az elferdült varrat nagyon rontott az összhatáson.)
A síkhurkolt harisnyákat a 20. század ötvenes éveitől gyakorlatilag teljesen kiszorították a sokkal nagyobb termelékenységgel és változatosabb mintázatokkal készíthető körkötött harisnyák, ma már cotton-gépen csak kivételes esetekben, kifejezetten luxustermékek gyanánt készítenek női finomharisnyát.
Körkötött harisnya és zokni
bélyegkép|400px|bal|Harisnya-körkötőgép feje felnyitott állapotban A harisnyaszár készítésére alkalmas első körkötőgépet 1767-ben Samuel Wise szerkesztette meg. Ez már nem síklapú, hanem cső alakú kelmét készített. Az első olyan körkötőgép, amely már arra is alkalmas volt, hogy a harisnya sarkát és orrát is kialakítsa, az amerikai William H. MacNary nevéhez fűződik (1866). Voltaképpen ennek a gépnek az utódai azok a rendkívül bonyolult automata gépek, amelyek manapság szinte ontják magukból a legkülönfélébb célra szolgáló és különböző mintázatokkal készülő termékeket. Ezeken egy-egy nyers zokni vagy harisnya néhány perc alatt elkészül és csak az orrhegyet kell rajtuk lezárni és a kikészítő műveleteket (például méretrögzítő formázást, esetleg a színezést) kell utólag végrehajtani.
bélyegkép|220px|A zokni kialakítása. Az orrhegy fölötti varrási ráhagyást a nyílás összevarrását követően lefejtik. bélyegkép|220px|A sarokzsák kialakulása a kötőgépen. A kötés alulról fölfelé halad. a-e és c-g: fogyasztás, e-h és c-j: szaporítás. Fogyasztás és szaporítás közben az adc szakaszon a tűk nem működnek, a szemek a tűkön maradnak, és ezek a tűk a szaporítás befejeztével tovább működve a hkj szakaszon folytatják a kötést. bélyegkép|220px|A sarok és orrhegy fogyasztás-szaporítási helyének szemszerkezete bélyegkép|220px|Harisnyaformázó gép
A harisnya vagy zokni kötése körkötőgépen is a szárnál, mégpedig az annak felső részén kialakítandó szegélynél kezdődik.
Harisnyák esetében itt is visszaakasztott, kétrétegű szegélyt készítenek a harisnyatartóhoz való illesztéshez, vagy rugalmas fonalat kötnek be a felső szegélybe, ezzel feleslegessé téve a harisnyatartót – ez az ún. combfix harisnya. Ez a rugalmas szakasz sok esetben csipkés vagy fodros kiképzésű.
A zoknikon mindig rugalmas szegélyt alakítanak ki, akár megfelelő - szerkezeténél fogva rugalmas - kötésmóddal, csak az alapfonalból, akár gumi- vagy gumirugalmas szintetikus fonal (elasztánfonal) bekötésével. Sok esetben itt is visszahajtott, rugalmas szegélyt alkalmaznak.
A szegély kötését követi a cső alakú szár rész, majd a sarok elkészítése. A harisnya szárát a lábszár formájához némileg igazítva, a boka felé kissé keskenyítve készítik el, amit a kötött szemek méretének változtatásával hoznak létre. A fentebb már említett szemfutás veszélye ezeknél a harisnyáknál is fennáll, de körkötőgépen készíthető olyan kötésmód (ennek angol eredetű fantázianeve: micromesh), amely az esetleges fonalsérülésből származó szemfutást csak néhány szemre korlátozza, így nem keletkezik hosszan lefutott szem, csak viszonylag kis lyuk – ez azonban láthatatlan módon utólag sajnos már nem javítható.
A körkötött harisnya technikailag legérdekesebb része a sarok és az orr kialakítása, amit itt is fogyasztással (a működő tűk számának csökkentésével) és szaporítással (a fogyasztás során működésen kívül helyezett tűk újbóli működésbe helyezésével) oldanak meg. Ez a művelet csak a henger alakú tűágy egyik felére korlátozódik, az átellenes oldalon a szemképzés ezalatt szünetel, így a cső alakú kelmén zsákszerű kidudorodás keletkezik. (A fogyasztás-szaporítás helye a kész harisnya sarkán, orrán kétoldalt egy-egy látható vonal alakjában megfigyelhető. Mivel a fogyasztás és szaporítás kivitelezésére különböző műszaki megoldásokat fejlesztettek ki, ezek az ún. fogyasztási vonalak gyártmányonként különböző alakúak lehetnek.)
A sarok elkészülte után következik a szintén cső alakú lábfej rész kötése, majd ehhez csatlakozik az orrhegy, amit ugyanolyan módon állítanak elő, mint a sarkat. Az orrhegy kötésével befejeződik a kötőgépen végzett műveletsor, az orrhegy utáni nyitott részt utólag varrással zárják le. A legjobb minőségű orrlezárást egy speciális varrattal, ún. láncolással végzik (ezt német eredetű szóval „kettlizésnek” is nevezik). Ez a varrat a lábujjak fölött helyezkedik el és olyan szoros, hogy nem engedi a szemek kibomlását, de ugyanakkor olyan lapos is, hogy a viselésben nem zavar, nem nyomja a lábat. Nagyon kényes esetekben az orrhegy kiképzése olyan is lehet, hogy ez a varrat a talp felőli oldalra, a lábujjak alá kerüljön.
Vannak egyébként olyan finomharisnya-körkötőgépek, amelyek az orrlezárást is automatikusan elvégzik. Ilyen harisnyáknál a varrás elmarad, de az orrhegynél egy kis összehúzott kelmecsomó keletkezik.
Ma már vannak olyan zoknikötőgépek is, amelyeken az orrhegy lezárása magán a kötőgépen, automatikusan megy végbe. Ehhez a cső kör alakú végződéséből két félkört képeznek, amelyeket a gép egymás mellé illeszt és összedolgoz. Ez tökéletesen sima záródást eredményez.
Ez a műveletsor ma már teljesen automatizált, számítógéppel vezérelt, nagy mintázó képességű gépeken folyik. A harisnya- és zoknikötő gépek között találjuk a mai kötőipar talán legbonyolultabb berendezéseit.
A harisnya-körkötőgépeket különböző átmérőkben készítik, annak megfelelően, hogy milyen nagyságú termékek gyártására szolgálnak. A gépek finomsága – azaz a körkerület mentén mért hosszegységre, az 1 hüvelykre (25,4 mm) eső tűk száma – attól függ, hogy vastagabb vagy vékonyabb harisnya ill. zokni előállítására szolgálnak. A női finomharisnyák készítésére szolgáló tűk vékonyabbak és nagyon sűrűn helyezkednek el, a zoknikötő gépeken – a termék jellegének megfelelően – vastagabb és ritkábban elhelyezkedő tűket találunk.