An-Nászír Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb (arab írással: صلاح الدين يوسف بن أيوب, átírásban: Ṣalāḥ ad-Dīn Yūsuf ibn Ayyūb; Tikrit, 1137 vagy 1138 – Damaszkusz, 1193. március 4.), a magyar és európai történeti irodalomban leggyakrabban Szaladin, kurd származású közel-keleti hadvezér és uralkodó, az Ajjúbida-dinasztia megalapítója. 1169-től a fátimida Egyiptom vezírje, 1171 után Egyiptom tényleges ura, 1174-től haláláig Egyiptom és Szíria szultánja volt. Hatalma csúcsán Egyiptom, Szíria jelentős része, Észak-Mezopotámia, Jemen, a Hidzsáz és Núbia egyes vidékei tartoztak közvetlen vagy közvetett ajjúbida ellenőrzés alá.
A szócikk a továbbiakban a magyar nyelvben meghonosodott Szaladin alakot használja, kivéve ott, ahol a teljes arab név, a tiszteleti cím vagy a kortárs muszlim források szóhasználata a tárgy. Szaladin történeti jelentősége nem merül ki Jeruzsálem 1187-es elfoglalásában. Pályája egyszerre kapcsolódik a fátimida Egyiptom felszámolásához, a szunnita vallási intézményrendszer megerősítéséhez, a Núr ad-Dín halála után széteső szíriai hatalmi tér átrendezéséhez és a Jeruzsálemi Királyság elleni háborúkhoz.
Jeruzsálem 1187-es eleste után a keresztény világban eleinte kifejezetten ellenséges kép alakult ki róla. A Harmadik keresztes hadjárat során folytatott diplomáciai érintkezések, a fogolycserék és a jeruzsálemi kapituláció mérsékeltebb körülményei azonban lassan átalakították ezt a képet. A 13. századra egyes nyugati szerzők már a „nemes pogány” toposzával ábrázolták. Az arab és muszlim udvari szerzők ezzel szemben elsősorban a szunnita rend helyreállítójaként, az abbászida kalifa formális hűbéreseként és a dzsihád vezetőjeként mutatták be. Mindkét hagyomány forráskritikát igényel: a nyugati szövegekben a vereség traumája, az arab udvari művekben a legitimáció és a dicsőítő irodalom szempontjai alakították az elbeszélést.
Neve, származása és a források jellege Szaladin személyneve Júszuf volt. A Szaláh ad-Dín megtisztelő melléknév jelentése nagyjából „a hit üdve” vagy „a vallás igazsága”. Uralkodói címként gyakran szerepel mellette az al-Malik an-Nászír, vagyis „a győzedelmes király”. A „Szaladin” névalak a latin közvetítésű európai hagyományból került a modern nyelvekbe.
Családja a középkori források szerint kurd eredetű volt. Apja, Nadzsm ad-Dín Ajjúb, és nagybátyja, Aszad ad-Dín Sírkúh a zengida katonai elitben emelkedett fel. Szaladin politikai pályája azonban már nem törzsi kurd környezetben, hanem a szíriai és egyiptomi katonai-udvari világban bontakozott ki. Hatalmi bázisa soknemzetiségű volt: kurd, török, arab, örmény, egyiptomi, szíriai és később rabszolgakatonai, azaz mamlúk elemeket is magában foglalt.
A róla fennmaradt forrásanyag gazdag, de egyenetlen. A legfontosabb arab szerzők közé tartozik Bahá ad-Dín ibn Saddád, Imád ad-Dín al-Iszfahání, Ibn al-Aszír és az ajjúbida levelezés kulcsfigurája, al-Kádi al-Fádil. A nyugati elbeszélések közül a Jeruzsálem elvesztését magyarázó beszámolók, a krónikák és a keresztes hadjárathoz kapcsolódó levelek fontosak. A források nem egyetlen, egységes képet őriztek meg. Az udvari arab szerzők többnyire az eszményi szunnita uralkodót mutatták be, míg a nyugati szerzők Szaladint gyakran a keresztény világ büntetéseként vagy félelmetes ellenfeleként értelmezték.
Korai évei Szaladin Tikritben született. A későbbi életrajzi hagyomány szerint családjának éppen születése körül kellett elhagynia a várost. Ez az elbeszélés szimbolikus kezdetté vált: a száműzetésszerű indulás után a család Moszulban, Baalbekben, majd Damaszkuszban talált helyet a zengida szolgálatban.
Ifjúkoráról kevés biztos adat maradt fenn. Valószínű, hogy vallási, jogi és irodalmi képzést kapott, de pályája elején nem önálló politikai szereplőként lépett fel. Katonai és közigazgatási tapasztalatait apja és főként nagybátyja, Sírkúh mellett szerezte. A háttérben a 12. század közepének széttagolt szíriai viszonyai álltak: a keresztes államok, a zengida fejedelmek, a helyi városi elitek és a fátimida Egyiptom belső válsága egymással összefonódó konfliktusrendszert alkottak.
Núr ad-Dín udvara döntő hatással volt Szaladin későbbi politikai nyelvére. Núr ad-Dín a szunnita rend védelmét és a keresztesek elleni háborút összekapcsolta. Szaladin ezt az örökséget vette át, de saját dinasztikus érdekeihez igazította. A kortárs propaganda gyakran a muszlim egység természetes vezetőjeként ábrázolta, a valóságban azonban ezt az egységet hosszú hadjáratokkal, alkukkal és kényszerített egyezségekkel kellett létrehoznia.
Egyiptom megszerzése Az 1160-as években Egyiptom a térség legfontosabb politikai tétjévé vált. A fátimida állam belső válsága, a vezírek vetélkedése és a Jeruzsálemi Királyság beavatkozási kísérletei miatt Núr ad-Dín több hadjáratot küldött a Nílus völgyébe. Ezeket Sírkúh vezette, Szaladin pedig nagybátyja kíséretében vett részt bennük.
1167-ben, Alexandria ostroma idején Szaladin már önálló parancsnoki feladatot kapott, de még nem ő számított a hadjárat meghatározó alakjának. 1169-ben Sírkúh bevonult Kairóba, és a fátimida kalifa vezírje lett. Röviddel ezután meghalt. A vezíri tisztséget Szaladin kapta meg. Kinevezése eleinte kompromisszumnak tűnt: fiatalabb, kevésbé beágyazott katonai vezető volt, akit a kairói udvar egyes csoportjai talán könnyebben irányíthatónak véltek.
A következő két évben Szaladin fokozatosan saját embereivel töltötte fel a hadsereg és az adminisztráció kulcspozícióit. Közben még formálisan a fátimida kalifa és Núr ad-Dín szolgálatában állt. 1171-ben, al-Ádid halála körül, megszűnt a fátimida kalifátus Egyiptomban. A pénteki hutbában az abbászida kalifa nevét kezdték említeni. Ez jelképesen is lezárta a síita iszmáilita fátimida államiság korszakát Egyiptomban, és a szunnita uralom helyreállítását jelezte.
A fátimida udvari kultúra felszámolásáról több későbbi, erősen leegyszerűsítő hagyomány született. Közéjük tartozik az az állítás is, hogy Szaladin teljes egészében megsemmisíttette a fátimida könyvgyűjteményeket. A modern kutatás óvatosabb következtetésre jut. A középkori beszámolók inkább eladásról, szétosztásról, részleges elszállításról és több éven át tartó vagyonfelszámolásról tanúskodnak. Fozia Bora vizsgálata szerint a teljes könyvtárpusztítás tézise nem bizonyítható; több fátimida kori szöveg és hagyomány későbbi szerzőknél tovább élt.
Önállósodás és a szíriai hatalom megszerzése 1171 és 1174 között Szaladin Egyiptom tényleges ura volt, de formálisan továbbra is Núr ad-Dín alárendeltjeként szerepelt. A két hatalmi központ között nőtt a feszültség. Egyiptom jövedelmei, a Nílus völgye, a kikötők és a Vörös-tenger irányába vezető utak olyan erőforrást jelentettek, amely önálló dinasztikus politika folytatására is alkalmassá tette Szaladint.
Núr ad-Dín 1174-es halála döntő fordulatot hozott. Kiskorú örököse körül zengida emírek és városi elitek versengtek. Szaladin Egyiptomból Szíriába vonult, és Damaszkusz viszonylag gyorsan megnyitotta előtte kapuit. Ez nemcsak katonai siker volt, hanem legitimációs előny is: Damaszkusz a szíriai szunnita vallási és politikai élet egyik központja volt.
A következő években Szaladin zengida fejedelmekkel, helyi emírekkel, moszuli ellenfelekkel és az asszaszinokkal is konfliktusba került. Többször tárgyalt, fegyverszünetet kötött, majd újra hadjáratot indított. Aleppó csak 1183-ban került a kezére, Moszullal pedig 1186-ban jutott egyezségre. Ekkorra északi hátországa elég biztos lett ahhoz, hogy nagyobb erővel forduljon a keresztes államok ellen.
Államszervezés Közigazgatás és dinasztikus hatalom Az Ajjúbida Birodalom nem egységes, központosított állam volt a modern értelemben. Inkább családi és katonai függőségekből álló hatalmi rendszerként működött. Szaladin rokonokat és hűséges emíreket állított Egyiptom, Damaszkusz, Aleppó, Jemen és más területek élére. Ez a módszer gyors terjeszkedést tett lehetővé, de hosszú távon belső törékenységet is okozott. Halála után a birodalom felosztása és a rokonok közötti rivalizálás ennek a szerkezetnek a következménye volt.
Az írnokok, jogtudósok és udvari titkárok kiemelt szerepet kaptak. al-Kádi al-Fádil a diplomáciai levelezés és az állami nyelvezet egyik meghatározó alakja volt. Imád ad-Dín al-Iszfahání az udvari történetírás és a győzelmi retorika formálásában játszott szerepet. Bahá ad-Dín ibn Saddád későbbi életrajza pedig Szaladin személyes jámborságát, önfegyelmét és bőkezűségét emelte ki.
Gazdaság, utak és jövedelmek Szaladin hatalmának anyagi alapja Egyiptom volt. A Nílus völgyének adóbevételei, a gabonatermelés, a kikötők és a keleti kereskedelmi útvonalak ellenőrzése nélkül nem tudott volna tartósan hadsereget fenntartani Szíriában. Egyiptom megszerzése után az ajjúbida uralom a Vörös-tenger és a Hidzsáz felé is terjeszkedett. Ez részben stratégiai biztonságot szolgált, részben a zarándok- és kereskedelmi útvonalak ellenőrzését.
A földbirtok- és jövedelemjuttatásokat az iqṭāʿ rendszerén keresztül osztották ki. Ez nem egyszerű magántulajdont jelentett, hanem katonai és közigazgatási szolgálatokhoz kapcsolódó bevételi jogot. A rendszer fenntartotta az emírek lojalitását, és biztosította a lovas hadsereg ellátását. Ugyanakkor erősítette a tartományi katonai elit önállóságát is. Ez a kettősség az ajjúbida állam egyik alapvető feszültsége volt.
A Vörös-tenger felé irányuló politika különösen fontos volt. A kereskedelmi kapcsolatok, a zarándoklat biztonsága és a Rajnáld-féle tengeri fenyegetések miatt Szaladin számára a tenger nem mellékes hadszíntér volt. A Hidzsáz és Jemen felé való terjeszkedés azt szolgálta, hogy Egyiptom ne maradjon elszigetelt, és hogy az ajjúbida állam a keleti kereskedelem egy részét is ellenőrizni tudja.
Hadsereg Szaladin hadserege sokféle elemből állt. Magját kurd és török lovasok, zengida eredetű katonai csoportok, egyiptomi és szíriai alakulatok, arab segédcsapatok, valamint fokozatosan egyre fontosabb rabszolgakatonai, mamlúk elemek alkották. A hadsereg nem állandó, modern értelemben vett központi hadsereg volt. A hadjáratok idején a dinasztikus tartományok, emírek és szövetségesek erői gyűltek össze.
A keresztes államok elleni hadviselésben a mozgékonyság, az utánpótlási útvonalak zavarása, a vízforrások ellenőrzése és az ellenség kimerítése különösen fontos volt. Hattín előtt Szaladin nem egyszerűen nagyobb sereget állított szembe a frankokkal, hanem olyan helyzetet teremtett, amelyben a Jeruzsálemi Királyság hadereje vízhiánnyal, hőséggel és folyamatos zaklatással szembesült.
Vallási intézmények és építkezések Szaladin uralma alatt Egyiptomban és Szíriában erősödtek a szunnita vallási intézmények. Új medreszék, mecsetek és vallásjogi alapítványok jöttek létre. A medreszék támogatása egyszerre szolgált vallási, politikai és közigazgatási célokat: képzett bírákra, jogtudósokra és írnokokra volt szükség, akik az új rendet működtetni tudták.
Építkezései közül a legismertebb a kairói citadella kiépítése, amely a város új katonai és kormányzati központjává vált. Jeruzsálem elfoglalása után az iszlám szent helyek helyreállítása és a város kultikus rendjének átalakítása szintén politikai üzenetet hordozott. Nem pusztán vallási gesztus volt, hanem annak jelzése, hogy Jeruzsálem ismét muszlim uralom alatt áll.
Udvari kultúra és mecénásság Szaladin udvara nemcsak katonai központ volt. Írnokok, költők, történetírók, jogtudósok és vallási tekintélyek működtek körülötte. A korszak udvari kultúrája a győzelmeket gyakran magas irodalmi stílusban, Korán-utalásokkal és klasszikus arab retorikával formálta meg. Ez különösen Imád ad-Dín al-Iszfahání műveiben látható.