bélyegkép|jobbra|300px|Arisztotelész Logikájának egy 1570-es kiadása A Sztageirában született Arisztotelészt (i. e. 384 – i. e. 322), a görög filozófia nagy alakját tartjuk a logika megteremtőjének. Több logikai jellegű művet is írt, melyeket később (i. e. 50 körül) az „Organon” („Eszköz”) néven foglaltak össze, arra célozva, hogy Arisztotelész a logikát a legalapvetőbb és nélkülözhetetlen eszköznek tartotta a filozófia és a tudományok műveléséhez.

E cikk nagyjából az Organonban foglalt logikai elméletekről szól, e mű foglalkozik mind a logika lételméleti és nyelvfilozófiai alapjaival, mind a mondattannal (kijelentéslogika) és a formális következtetések (szillogizmusok) elméletével, mind a vitatkozás tanával (dialektika), mind ennek gyakorlati felhasználásával (pragmatika). A következőkben a benne foglaltakat fogjuk arisztotelészi logikának nevezni; azonban e kifejezés is többértelmű lehet. Arisztotelész más logikai műveket is írt, ezek mind elvesztek, s némi logikai vagy azzal rokon tárgyú értekezések még a Metafizika és A lélekről c. műveiben is találhatóak.

Bevezetés

Az arisztotelészi logikát e fogalom némi elmosódottsága miatt is nehéz röviden összefoglalni vagy jellemezni; nemcsak ama évezredek óta folyó filológiai vita miatt, hogy mennyiben írta maga Arisztotelész az Organont, és mennyi kiegészítést vagy törlést eszközöltek rajta a tanítványok és a kommentátorok, s így szövege mennyire hitelesen arisztotelészi – a tudomány jelenlegi állása szerint a hitelességgel kapcsolatos kételyeink (néhány formális logikai szempontból jelentéktelen részletet illető fenntartástól eltekintve) alaptalanok. Viszont az arisztotelészi logikát nem csak „az Arisztotelész műveiben található logika” értelmében használjuk, hanem szokás így nevezni sok olyan dolgot is, ami nem arisztotelészi, l. Arisztotelészi logika (egyértelműsítő lap).

Továbbá Arisztotelésznél még nem vált el teljesen a nyelvészet (és konkrétan az ógörög nyelvre vonatkozó elméletek), a dialektika és a formális logika: ez egyértelműen kiderül, ha az Organon pragmatikai jellegű részeit (Topika, Szofisztikus cáfolatok, de még az erősen elméleti logikai jellegű Katégoriák és Herméneutika is) megnézzük. Sőt, valójában a szemünk előtt formálódik ki a formális logika annak társadalmi, ontológiai és metafizikai alapjaiból, de épp ezért mindez nem választható szét teljesen: van még benne nyelvészet, pszichológia és metafizika jócskán. Tehát ha arisztotelészi logikáról beszélünk (ugyanúgy, mint a legtöbb ókori logikai elmélet, például a sztoikus logika esetében is), akkor abba sok metafizika, lételmélet, ismeretelmélet és grammatika is tartozik. Nem csak az a kérdés tehát, hogy az arisztotelészi logika mennyire arisztotelészi, hanem hogy mennyire logika. Erről lentebb.

Az arisztotelészi logika összefoglalásakor három főbb szempontot vettük figyelembe. Az első szempont az elmélet rengeteg és – sajnos – sokszor kevés biztos eredménnyel kecsegtető filológiai vonatkozása; a második szempont Arisztotelész elméletének néhány modern logikai vonatkozása – az elmélet kicsit mai szemmel; a harmadik szempont pedig az, hogy maga az Organon-szöveg milyen filozófiai megalapozást ad a logikának. Ez utóbbi kidolgozásánál elsősorban a három modern logikai szempontból legfontosabb Organon-rész, a Katégoriák, a Herméneutika és az Első Analitika szövegére alapoztunk (mondhatni, az első szempont szerinti vizsgálatok segítenek kialakítani a második és harmadik szempont szerinti eredményeket és segítenek azokat szétválasztani és hitelesíteni).

Az Organonról

Arisztotelész írásai nem kis részben, fennmaradt logikai írásai pedig teljes egészében az Organon c. gyűjteményben találhatóak. Ez öt nagyobb fejezetre, részre oszlik: A Katégoriák; A Herméneutika; Az Első Analitika (a következtetésről); A Második Analitika (a bizonyításról); Topika (dialektika); Szofisztikus cáfolatok (értsd: a szofisták cáfolásáról).

A Katégoriák a szavakkal mint jelentéssel bíró, de igazságértékkel nem rendelkező jelekkel foglalkozik; a neveket pedig mondattani szerepük szempontjából állíthatóakra és egyediekre, meg mindenféle egyéb, a matematikai logika számára kevésbé, de az Organon további részeinek megértése szempontjából alapvetően fontos szempont alapján csoportosítja. A Herméneutika az egyszerű kijelentő mondatok tanát, az asszertorikus (modalitást nem tartalmazó) és modális ítéleteket, valamint a tagadást tárgyalja (vessük össze e témákat Gottlob Frege Logikai vizsgálódásainak alcímeivel!). Az Első Analitika foglalkozik a következtetéssel (szillogizmus). A Hermeneutikában kifejtett mondattan némileg továbbfejlesztett, pontosított változatára alapozva tárgyalja a különböző egyszerű mondattípusok (ún. asszertorikus és modális kategorikus kijelentések) közti lehetséges következtetéstípusok érvényességét. A Második Analitika tárgyalja az Első Analitikában kifejtett rendszer szerint formalizálható bizonyításokat és ezek érvelésekben való felhasználását (következtetés és bizonyítás közt a különbség: a bizonyítás is következtetés, csak szükségképp igaz feltételekből kell hogy kiinduljon, míg a következtetés nem feltétlenül). A Topika a vitatkozás közbeni, dialektikus érvelés különféle módozatait, a Szofisztikus cáfolatok az álérveléseket, álbizonyításokat; az utóbbi kettő közül az előbbinek szilárd alapot adó, az utóbbinak pedig leleplezését segítő szillogisztika pedig a két Analitikában található.

Bővebben e témáról az Organon c. szócikkben és fia-cikkeiben írunk (melyek a fent megadott linkek által érhetőek el).

Metalogikai és ismeretelméleti alapok

Arisztotelész az érzéki észrevételt megvédi a szofistákkal szemben – nem az érzékek csalnak, hanem az érzékek adatainak téves kapcsolata. Bár a logikai gondolkodás három eleme közül: fogalom, ítélet, következtetés, csak a következtetést tárgyalta részletesen, ő az első, ki a gondolkodás eme (ti. logikai) formájának mivoltát és jelentőségét fölismerte. A következtetés elmélete elvezeti a bizonyításéhoz, melynek során a föltételezett állítások igazságát okaikból származtatva következtetjük ki. Ez meg lehetetlen volna, ha nem indulnánk ki oly legáltalánosabb alapelvekből, melyek bizonyításra nem szorulnak. Ezek az észben gyökereznek, mely ez elvek közvetetlen megismerésének tehetsége. Arisztotelész ehhez az indukció elméletét is kapcsolja, mely természetesen még nagyon kezdetleges, továbbá a definícióét és osztályozásét. A bizonyítás legfőbb elvei az ellentmondásmentesség elve és a kizárt harmadik elve (ld. az „Arisztotelészi logika” c. fejezetet a logika szócikkben).

A modern metalogika szerint egy logikai elmélet végső soron valamilyen nyelv tanulmányozását jelenti, mely áll egy jelentéssel rendelkező (interpretálható) alapelemeket tartalmazó halmazból, véges sok szabályból, melyek leírják, hogyan kapcsolhatóak ezek össze, hogyan használhatóak szabályosan, s végül azokból a szabályokból, melyek megadják, hogyan lehet a nyelvet értelmezni, interpretálni. Azaz:

LOGIKAI NYELV = Alapelemek + Szabályok + Értelmezési útmutató = (Ábécé) + (Szintaxis) + (Szemantika)

Arisztotelész logikáját is e szerint a modell szerint fogjuk tárgyalni. Az alapelemek (a nyelv meghatározott mondattani szerepű szavai, azaz a terminusok) leírása főként a Katégoriákban, a szintaxis leírása főként a Herméneutikában és az Első Analitikában, az interpretációra vonatkozó útmutatás a Topikában és a Második Analitikában található, ezenkívül a Topikában és a Szofisztikus cáfolatokban nem a formális logika körébe tartozó, hanem a logika és az azt felhasználó társadalom viszonyát taglaló pragmatikai vonatkozások tárgyalása is megtalálható. Megjegyezzük, hogy az arisztotelészi logikának a formális logikai nyelv modellje szempontjából való tárgyalása elsősorban egy szempontból, a történelmi hitelesség szempontjából, nem teljesen helytelen, de vitatható. Erről lentebb írunk.

Lételméleti és metafizikai alapok A kategóriaelmélet

A Kategoriák a nyelv szavainak vizsgálatát tartalmazza abból a szempontból, hogy mely dolgok mely dolgokról állíthatóak: az egyedi dolgok/nevek („ami egy és oszthatatlan”) semmi másról nem állíthatóak önmagukon kívül; például nem mondható az: „Szókratész épp Platón”; hisz ha mondható (igaz) lenne, akkor megszűnnének egyediek, megkülönböztethetőek lenni. Az általános dolgok/nevek épp azért általánosak (ti. ez lehetne a definíciójuk), mert önmagukon kívül több dologról is állíthatóak (Arisztotelész persze megkülönböztette a dolgokat és neveiket, és sok mást is, de ez terminológiailag nem mindig valósul meg nála). Általános tehát az „ember”, a „ló” stb., egyedi „Arisztotelész”, „a Váci utca első 1. házának számtáblájának színe(ssége)” stb.

Az általános dolgokat mai szóval (nem egyedi) fogalmaknak mondanánk, az egyedi dolgokat egyedi fogalmaknak. Arisztotelész a „fogalom” szót azonban az Organonban soha nem használja, és nincs rá komoly bizonyíték, hogy épített volna e fogalomra (II.26).

Az állítható dolgok közül a legáltalánosabban állíthatóak a kategóriák, tíz kategóriát sorol fel, ezek

kategória neve ontológiai típus 1.      szubsztancia szubsztancia 2. minőség 3. mennyiség 4. viszony 5. birtoklás 6. állapot 7. hely 8. idő 9. cselekvés 10. elszenvedés akcidens

A szubsztanciák; azaz egyedi és általános fogalmak, melyeknek bizonyos értelemben önálló létezést tulajdonít; az akcidensek, melyek csak a szubsztanciák tulajdonságai (ha egyedi szubsztanciákról van szó) vagy jegyei (ha másodlagos szubsztanciákról).

E megkülönböztetések igazából az arisztotelészi metafizika számára fontosak, de néhány helyen, például az egyszerű és összetett mondat definíciójában (Hermeneutika, 5. és 8. fej.), logikai felhasználásra is kerül. Az arisztotelészi kategóriaelmélet meglehetősen sok filológiai és filozófiai problémát vet fel. Az egyik legfontosabb egy regressus ad infinitum-paradoxon, amely fellépésének lehetőségét (nem véletlenül fogalmazunk ilyen óvatosan, terjengősen) Arisztotelész egyik legnagyobb kommentátora, a skolasztikus Boëthius észlelte.

A Kategóriák eme vizsgálódásainak fontosságát az adja, hogy az általános nevek lehetnek az Arisztotelészi szillogizmusok ún. középfogalmai.

A szubsztancia

Arisztotelész (ahogy később mások is) több szellemes érvvel is megdönteni vélte az ideatant, legalábbis annak platóni változatát (elindítva a filozófia szempontjából az egyik máig legjelentősebb, a középkorban nominalizmus-realizmus-vitának nevezett párbeszédet); mondván, hogy az ideák feleslegesen kettőzik meg a valóságot. Minthogy Platón szerint nem okai sem a dolgok létének, sem változásainak, így Arisztotelész szerint létezésük feltételezése haszontalan; továbbá „lehetetlennek látszik, hogy a dolgok lényege elválasztva létezzen maguktól a dolgoktól” (Metafizika, 991a-b). Tehát valami mást kell keresni az ideatan helyett a szofisták cáfolására – mert Arisztotelész utóbbi tekintetben hű maradt mesteréhez, és az ő tanaikat is elutasította. Nála Platón ideáit egy szintén többé-kevésbé metafizikai jellegű, de a köznapibb gondolkodáshoz talán közelebb álló fogalom, a szubsztancia (gör. ouszia ≈ „lényeg”) helyettesíti.

A szubsztancia az Organon szövege alapján részben nyelvfilozófiai, részben ettől elválaszthatatlanul ontológiai fogalomként értelmezhető. A szöveg a szubsztanciára két vagy három, egymással többé-kevésbé összefüggő, definíciónak vehető meghatározást ad (valójában a szubsztancia jóval több, mint amit az Organon szűkszavúan ír róla, de erről később). Ontológiai értelemben a szubsztancia olyan név, amely „nincs alanyban”. Az „alanyban van” Arisztotelésznél azt jelenti, hogy „noha nem mint rész van meg valamiben, mégsem létezhetik külön attól, amiben mint alanyban megvan”. Például „egy bizonyos nyelvtudás a lélekben mint alanyban van” (Katégoriák, 2.fej. 1a, 1b). De példát is ad: