bélyegkép|Móra Ferenc Múzeum, Szeged
Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. – Szeged, 1934. február 8.)Szegedi állami halotti anyakönyv 168/1934. magyar író, költő, újságíró, régész, muzeológus, a Móra Ferenc Múzeum és a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár igazgatója, a „tiszteletbeli makói”. Móra István testvéröccse, Móra László költő nagybátyja.
Élete Szegényparaszt családból származott, apja Móra Márton foltozó szűcslegény, majd szűcsmester, anyja Juhász Anna kenyérsütő asszony volt. Tanulmányait – a család szegénysége miatt – nehéz körülmények között végezte. A Budapesti Tudományegyetemen földrajz–természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de segédtanárként csupán egy évig tanított a Vas vármegyei Felsőlövőn.
Innen még a század elején a Szegedi Napló munkatársaként került Szegedre. A lapnak 1913–1919 között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amelyik nem állt a világháborús propaganda szolgálatába. 1904-től a Somogyi-könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa volt, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezte. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után a múzeum igazgatója lett.
Móra Ferenc 1911–1920 között a Szeged szabadkőműves páholy tagja volt, számos tisztséget betöltött,Földes Anna 1960: Adalékok Móra Ferenc szabadkőműves pályafutásához. In: Bóka László (szerk.): Irodalomtörténet 48, 347–351. avató beszédeket tartott és szabadkőműves verseket írt.
Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926).
Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa volt, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt. Széleskörű, sokoldalú tevékenységeihez tartozott, hogy 1910-ben a mai Ausztriában levő Felsőlövőn (Oberschützen) tanított, ahol erről emléktábla van.
Írói pályája
Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920). Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója volt. Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden, azonban ez nem az eredeti teljes szöveg volt, hanem cenzúrázott változat, amely több mint 200 változtatást – természetesen nem az író szándékai szerinti változtatást – tartalmazott. 1956-ban Hannibál tanár úr címmel filmre vitték, szintén az akkori hivatalos kultúrpolitikai „irányelveknek” megfelelően.Elveszettnek hitt Móra-regényt találtak – kontextus.hu.
1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták, a magyar ifjúsági irodalom klasszikusává tették. Mély barátság fűzte Juhász Gyulához.
Művei több idegen nyelven is olvashatók.
Régészeti tevékenysége
1904-ben került a szegedi „Kultúrpalotához” – a mai Móra Ferenc Múzeumhoz –, a természetrajzi tár rendezésére. E tevékenységen túl részt vett a néprajzi gyűjtésben is, de – mint múzeumi szakember – közismertté ásatásai révén vált. Az akkori igazgató, Tömörkény István volt. A munkáért a város fizetést nem tudott biztosítani, de a végeztével Tömörkény Mórát mint szakdíjnokot maga mellé vette. Első ásatására Tömörkény küldte ki. 1907-től indult a csókai ásatása, melyet aztán hét szezonon keresztül folytatott. Ez tekinthető egyik legnagyobb ásatásának. 1908-ban részt vett egy kolozsvári régészeti tanfolyamon, ahol a tudomány akkori állása alapján legkorszerűbbnek tekinthető ásatási módszereken túl alapos tipológiai ismeretekre is szert tett. 1917-től, Tömörkény halálától Móra vette át a Kultúrpalota irányítását. 1920-ban felvette a múzeum numizmatikai gyűjteményének kezelésére Banner Jánost, aki 1925-től már önálló ásatásokat is folytatott a megyében. 1924-től a korábbiakhoz képest nagyobb felületű és több ásatást folytatott a Dél-Alföld teljes területén, illetve még szabadsága alatt is foglalkozott régészettel, például amikor 1932-ben a Balatonnál egy bronzkori urnát bontott ki.
Móra múzeumi évei alatt 104 lelőhelyen ásatott, és 12 régészeti témájú cikkeEz így, ebben a formában valószínűtlenül alacsony számnak tűnik; talán szakcikkre lehet igaz. jelent meg. Pályafutását, és a vidéki múzeumok működését abban a korban az általános pénzhiány jellemezte. Többször előfordult, hogy nem tudtak feltárni egy-egy ígéretes lelőhelyet, mert ennek munkálatait a múzeum ásatásokra kapott pénzösszege nem tudta fedezni. Bizonyított tény, hogy Móra még a saját anyagi erejéből is finanszírozott ásatásokat, különösen az 1924 utáni időszakban. bélyegkép|jobbra|Juhász Gyula, Móra Ferenc és Réti Ödön Makón (1924) Publikációi közül kettő: a kunágotai honfoglalás kori lovassírok, valamint a népvándorlás és honfoglalás kori temetkezések néprajzi szemszögből vizsgáló publikációja.
1925-ben Balázs Péter, Kunágota segédjegyzője küldött néhány leletet Mórának, melyek homokbányászat közben kerültek elő. Móra még az év októberében elkezdte az ásatásokat, s a munkások által megbolygatott síron kívül még öt sírt tárt fel. Ebből három bolygatatlan és három erősen bolygatott volt. A sírokban talált leleteknek már akkor ismert volt több hazai analógiája (nyílhegyek, szíjelosztók), így Móra nagy biztonsággal a honfoglalás korára tudta keltezni az előkerült leleteket. Az ásatás a kor általános színvonalán, kutatóárkos módszerrel folyt, a temetőről Móra összegző felszínrajzot készített.
Az Ethnographia 1932-ben megjelent 43. számában Móra a népvándorlás kori temetők néprajzban előforduló lehetséges párhuzamait foglalta össze. A cikk megírása előtt olyan nagy népvándorlás kori temetőket tudott feltárni, mint a Deszk D, a makkoserdei, a Fehértó A, valamint a Kiszombor B temető, mindegyikben több mint 200 sírral. Móra ezen temetőkben tett megfigyeléseire hívta fel a szakma figyelmét.
A dolgozat első felében az egymás mellett elhelyezkedő egykorú temetők helyzetét vizsgálta meg. Felvetette, hogy Fehértó A (352 sír) és Fehértó B (90 sír) között társadalmi különbség állhatott fenn: míg az A temetőbe a köznép, a B temetőbe az „urak”, a gazdagok temetkeztek. Ezt a következtetést arra alapozta, hogy a B temető sírjai a másikéihoz képest nagyobbak és sírmellékletekben gazdagabbak voltak. Ugyanebben a részben foglalkozott a sírjelölésekkel, s arra a megállapításra jutott, hogy a sírrablások precíz volta miatt kellett lennie valamiféle sírt, és társadalmi rangot jelző fejfának. A dolgozatban felismeri a gyékény temetkezésekben játszott szerepét, valamint igazolja a rönkfa koporsós temetkezéseket. Egyértelműen cáfolni tudta azt a toposzt, miszerint a lovas temetkezések esetében a halottakat lóháton temették volna el. Leírja, hogy háromféle lovastemetkezés létezett a népvándorlás és honfoglalás korában: a teljes lovas, a ló fejével és lábszáraival való temetkezés, és a jelképes temetkezés, amikor csak a lószerszám kerül a sírba, ló nem. Az ásatásai során találkozott az avar fülkesíros temetkezési formával, de nem ismerte fel, s állva eltemetett halottaknak vélte őket.
Mórát mind kortársai részéről, mind pedig a későbbi kutatóktól sok bírálat érte. Kortársai főként a Szeged város illetékességi területén kívüli ásatások miatt támadták, amiben volt is némi igazság. Későbbi pályatársai közül sokan csak szerencsés kezű amatőrnek tartották. Való igaz, hogy Móra pályájának elején több szakmai hibát is elkövetett (mint a csókai leletek nem objektumonként való elkülönítése, valamint a részletes dokumentációk hiánya), ezek azonban nagyrészt jellemzőek voltak kortársai ásatásaira is. A mostani, részletesnek mondható dokumentációs rendszer kifejlődéséhez több generációnyi régészeti tapasztalat volt szükséges, melynek részét képezte a Móra és kortársai által gyűjtött rengeteg tapasztalat is.
Magánélete Családja 1902. július 14-én kötött házasságot, felesége Walleshausen Ilona (1880–1953) volt, akivel még 1896-ban ismerkedtek meg annak köszönhetően, hogy Móra korrepetálta a lány érettségire készülő fivérét. 1898-ban jegyezték el egymást, de a házasságkötésre csak akkor vállalkoztak, amikor az ifjú vőlegénynek már biztos állása volt a Szegedi Naplónál. Az asszony később, férjéhez hasonlóan szintén országos ismertséget szerzett Móra Ferencné néven írt és számos kiadást megért szakácskönyvével.
Házasságukból egyetlen lány született, Móra Anna (1903. július 17. – 1973.),http://szegedfolyoirat.sk-szeged.hu/2024/03/01/apro-ferenc-mora-neje-walleshausen-ilona/ aki az író sok művében megjelenik, Panka néven. Ő később Vészits Endre mérnökkel kötött házasságot, melyből két gyermek született, Vészits Ferenc – az első unoka, aki Móra munkáiban leggyakrabban „a Vadember” vagy „ifj. Ferenc” néven bukkan fel – és húga, „Mötyő”. Előbbitől született dédunokája Vészits Andrea dramaturg, író, Móra-kutató.
Családon kívüli szerelmi viszonyai Mára viszonylag széles körben ismertté vált, hogy Móra nem szerelemből házasodott: egy, csak évtizedekkel a halála után nyilvánosságot kapott – utolsó szerelmének, Kalmár Ilonának írott – magánlevelében ő maga így fogalmazott: „Senki se tudja a világon, csak te fogod megtudni most, hogy én akkor nemcsak azt nem szerettem, a kivel esküvőre mentem szánalomból, hanem nagyon szerettem egy lányt, a ki azóta rég meghalt s Erdélyben van eltemetve. Az ő karjaiból, a számon az ő csókjaival mentem az idegen lányhoz, a kit esküvőre kellett vezetnem s a kiről tudtam, hogy másra fogok gondolni, a mikor megölelem. S az esküvőm másnapján megirtam azt a verset, amelyik úgy végződik:
Két idegen gályarab, Egy bilincsbe verve, Nyomorultan űzetünk Végtelen vizekre…
Azóta eltelt harminc év s én még mindig megvagyok, – ma nyomorultabban, mint harminc évvel ezelőtt.” Annak, hogy vállalta – és élete végéig fenntartotta – a házaséletet azzal a lánnyal, akit e jelek szerint nem szeretett, már házasodásakor is inkább csak szánt (később pedig sokat emésztette magát költekezésre hajlamos habitusa miatt), Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténeti kutató szerint az lehetett a fő oka, hogy írói pályára készülve szükségét érezte a biztos családi háttérnek; később pedig az a késztetés, hogy megfeleljen a társadalmi konvencióknak, fenntartsa azt az ideálképet, ami mint szeretetreméltó, jó tollú íróról, tudós múzeumigazgatóról, régészről kialakult róla.Bíró-Balogh Tamás: Móra Ferenc gályarab létmetaforája - Egy 1903-as verses dedikációról Forrás, 2024. 4. szám, 52–59. oldal; online hozzáférés: 2025. február 16.
Boldogtalan házassága mellett Móra gyakran kereste a vigasztalódást más nők társaságában. Első szeretője, akiről az irodalomtörténet tud, Löllbach Emma volt, egyik közeli barátjának, Domokos Lászlónak a felesége. Hogy Domokos tudott-e a viszonyról, nem tudni, azt azonban igen, hogy szerelmük beteljesedett (a házaspár pedig 1923-ban elvált).