Egyiptomi újbirodalom

jobbra|245px|bélyegkép|II. Ramszesz szobra a kairói Egyiptom Múzeumban Az egyiptomi újbirodalom korszaka a hükszoszok kiűzésével kezdődött i. e. 1532-ben. Az ókori Egyiptom ebben a korszakban érte el hatalmának csúcspontját, s III. Thotmesz korában a korszak vezető nagyhatalmává vált. A hadsereget kibővítették, a harcosok pedig túlnyomórészt hivatásos katonák voltak. Új fegyverzetet honosítottak meg, és alkalmazni kezdték a testet védelmező páncélt. Alakítottak egy harci kocsikból álló hadtestet is, amelyet a legtöbbször maga az uralkodó vezetett. Egyiptom befolyása ekkor délen a negyedik kataraktától a mezopotámiai Eufráteszig terjedt. Núbiában és Kúsban teljesen elsajátították az egyiptomi életmódot, a keleti vazallusok egy része viszont lázadozott az egyiptomi uralom ellen. Mozgalmaikat támogatták Egyiptom vetélytársai, a mitanniak és a hettiták. Az Ehnaton vallási reformja miatt kialakult belpolitikai válság következtében részben elvesztek az ázsiai hódítások, és védekezni kényszerültek a hettitákkal szemben.

I. Széthi és II. Ramszesz fáraó megkísérelte visszahódítani az elveszített földeket, de ez teljes egészében már sohasem sikerült. II. Ramszesz alatt békét kötöttek a hettitákkal, majd III. Ramszesz idején sikerrel verték vissza az egész Közel-Keletet letaroló tengeri népek, majd a líbiaiak támadását is.

Az újbirodalom a nagy építkezések időszaka is, ekkor keletkezett a ma álló hatalmas templomok többsége, melyek romjai ma Egyiptom fontos nevezetességei. A történetírás a korszakot egységesen Egyiptom aranykoraként említi, s ekkor lett egyértelműen Théba Egyiptom fővárosa.

Az újbirodalom kezdetei A hükszósz megszállás új, támadó szellemet fejlesztett ki az egyiptomiakban. Ez űzte őket a hagyományos határokon túl fekvő területek meghódítására és a kor leghatalmasabb birodalmának megteremtésére, s ez vitte őket nyílt viszályba más birodalomépítő hatalmakkal, így a mitanniakkal és a hettitákkal. Az újbirodalom királyai sokkal tevékenyebb katonai szerepet vállaltak, mint legtöbb elődjük. Személyes felelősséget viseltek a hadjáratok hadműveleti tervéért, egy-egy csata tényleges megszervezéséért, s az ütközetben katonáik oldalán harcoltak. Az ifjú hercegek oktatásában fontos szerep jutott a katonai tudnivalóknak. Királyok és katonatisztek közt barátságok szövődtek; békében aztán az ilyen emberek magas kormányzati állásokhoz jutottak. Az egyiptomiak tanultak a hükszósz-uralom példájából, jól használták a hükszószoktól átvett vasfegyvereket és harci szekeret.

Az újbirodalom hadserege A hükszoszokat el kellett űzni, s ez volt az oka, hogy az újbirodalom idejére a hadsereget gyökeresen átszervezték. A ló vontatta harci szekér megjelenése megnövelte a hadsereg méretét. A király mint főparancsnok gyakran személyesen vezette a hadjáratokat, a kisebb egységeket pedig különböző társadalmi állású tábornokok és tisztek irányították. Az egészséges ifjak között százból egy várhatta, hogy behívják, de általában tódultak az önkéntesek. A hadseregben kaland várt, jó életpálya, bár nem minden katonát vittek idegenbe, hadjáratra, hiszen otthon is szükség volt a határok őrzésére, a belső rend őrzésére, a bányák, a nagy építkezések felvigyázására.

A hadsereg szervezeteUsborne Képes Világtörténelem: Az ókori Kelet.Time-Life képes világtörténet: Harcos birodalmak i.e. 1500-600 balra|250px|bélyegkép|Egyiptomi harcos A hadsereget több, egyenként 5000 főből (4000 gyalogosból, 1000 harci kocsizóból) álló hadosztály alkotta. A hadosztályokat istenek után nevezték el. Így volt Amon, Ptah, Ré, Széth hadosztály például. A gyalogságot 20, egyenként 200 fős századba osztották. A harci kocsizók számítottak az elit alakulatnak, olyan sokba került felszerelésük, kiképzésük és fenntartásuk. A harci alakzatban elöl a harci szekerek küzdöttek. Az első vonalba tapasztalt katonákat állítottak, míg a második vonalba és a tartalékba a kevésbé tapasztaltak kerültek. Mint minden hadsereg, így az egyiptomi is jócskán el volt látva tisztekkel, így volt például „lovak mestere”, aki ellenőrizte a lovakat és a harci szekereket; a „sereg feljegyzéseinek vezetője”, aki az összeírásokat végezte; a „foglyok őrzője”, aki a hadifoglyok ellátásáért és ellenőrzéséért volt felelős. Emellett a fáraónak megvolt a maga kísérete is, így a „király fogathajtója”, a „király íjhordozója”, a „király vérthordozója”, sőt a „király borbélya”. Ezek a címek azonban nem jelentettek nyugalmas, a hátsó vonalakban eltöltött foglalatosságot, hisz a csatába is követniük kellett a fáraót. Hősiességüket a fáraó természetesen meghálálta, ezért kapott jutalmul egy borbély egy rabszolgát, akit saját maga fogott el, a király komornyikja pedig hét marhát.

Az egyszerű gyalogos katona élete nehéz volt, de mégsem lehetett fáradságosabb, mint a dolgos parasztoké, akik a mezőn vagy a fáraó valamelyik építkezésén dolgoztak, mert a katona jelentős ellátást kapott ételben, ruhában, az elszállásolással és az egészségügyi ellátással. Ezenkívül, bár a közkatonák nem kaptak rendszeres fizetést szolgálatukért, de gyakran osztozkodhattak a hadizsákmányon. Ennél még nagyobb hajtóerő volt az a lehetőség, hogy az ember a hadsereg legalacsonyabb szintjéről felemelkedhetett egészen a zászlóvivő büszke címéig, sőt katonai pályafutása végén akár zászlóaljparancsnok is válhatott belőle.

A tehetősek részére a katonai pályafutás határtalan lehetőségeket ígért. Sok magas rangú tiszt kora gyermekkora óta a fáraó környezetében élt. Arisztokrata származásuk és feltételezett érdemeik alapján választották ki őket arra, hogy a királyi óvodába járhassanak, majd, hogy a király udvarában nevelkedhessenek. Egy nem hivatalos, ám igen kizárólagos kört alkottak, melynek tagjai az udvaronc és a katona jegyeit viselték. Tisztekként ők is és mindazok, akik bizonyították rátermettségüket a csatamezőn, a hálás fáraótól csodás ajándékokra számíthattak; ezek lehettek díszfegyverek, „vitézi aranynak” nevezett értékes aranyláncok vagy adómentes földek, ahová aztán felépíthették birtokaikat. A tisztek olyan tisztségeket is kaphattak, melyeknek alig volt közük katonai szolgálatukhoz. Az egyik tehetséges tábornok, például, megkapta az „Amon épületeinek felügyelője”, a „Földek felügyelője” és a „Felső- és Alsó-Egyiptom papjainak felügyelője” címeket. Ezáltal a katonák fokozatosan befurakodtak a bürokrácia felső rétegeibe, sőt a tehetséges hadvezérek számára Egyiptom egyetlen posztja sem volt már elérhetetlen, még a félelmetes fáraói cím sem.

A fegyverzet

Az egyiptomi katonának sokféle fegyverhez kellett értenie, de az egységek arra törekedtek, hogy egy fegyver forgatásában mesteri tökélyre tegyenek szert. Az újoncok kemény kiképzést kaptak, melyből a hosszú menetelés sem hiányzott. A könnyű, ló húzta harci szekér mellett a hükszósz fegyverek közül az egyiptomi hadseregben is alkalmazták már a csatabárdot, a messze ellövő és igen gyors összetett íjat, amely fából, állati ínból és szaruból készült. A hagyományos fegyverzet részét képezte a tőr, a handzsár, a lándzsa, a dárda, a buzogány, melyek általában fából és bronzból készültek. Szintén a hükszószoktól vették át a bőrcsíkokból álló láncinget, melyet a mellkas köré tekertek és olykor fémlemezekkel erősítettek és páncélnak használtak.

Hadjáratok jobbra|250px|bélyegkép|Egyiptom az újbirodalom idején A hükszószoknak Palesztinába és Szíriába történt visszakergetése után Egyiptom birodalmi fényét katonakirályok sora által vezetett hadjáratok állítják helyre. Alig több, mint egy évszázad alatt egy 3000 km hosszú birodalom jött létre. III. Thotmesz 14 hadjáratot vezetett, s az ország határát az Eufráteszig tolta ki északon, melyet ettől fogva még a terjeszkedni szerető mitanniak is határfolyónak ismertek el. A szíriai és palesztin területek kormányzásánál III. Thotmesz és legtöbb követője olyan gyengéd magatartást tanúsított, mint sehol máshol. Núbiában például, ahol az egyiptomi birtokok már egészen a Nílus negyedik zuhatagjáig nyúltak, az egyiptomi urak megtiltották a helyi vezetőknek, hogy hatalmat gyakorolhassanak. Palesztina és Szíria urait azonban, általában meghagyták trónjaikon, és bizonyos függetlenséget is adtak nekik – mindaddig, amíg jó vazallusként viselkedtek, és az egyiptomiak ládáiba fizették adójukat. Mindenekelőtt pedig garantálniuk kellett, hogy az egyiptomiak korlátlanul használhatják az ősi kereskedelmi utakat, s ez így megnyitotta számukra az utat északon Kis-Ázsia, keleten Babilon és Asszíria, nyugaton Kréta és Ciprus, az Égei-tenger szigetei, sőt, a görög szárazföld felé is.

Amikor a hadsereg hadjáratra ment, szálláshelyül tábort vertek. A katonákat teherhordó szamarak kísérték, és nyomukban számos kisegítő erő járt: hírvivők, orvosok, papok, fegyverkovácsok, szakácsok, a terepet kikémlelő felderítők, állatápolók. A készletek beszerzéséről és a zsoldról az írnokok gondoskodtak, s ők jegyezték fel napról napra a hadjárat eseményeit. A tábor körül védősáncot ástak. A biztonság fokozása céljából a sánc tetejére pajzsokból falat vontak. A sátrakat rendezett sorokban verték fel. A tábor közepén állt a király sátra és Amon szentélye. A tisztek sátrai akár két vagy több helyiségből is állhattak. E sátrakat bebútorozták és ellátták minden szükséges dologgal. Tutanhamon sírjában találtak egy összecsukható tábori ágyat is.

A felkelések megelőzéseként a vazallus királyok fiait gyakran vitték túszul Egyiptomba. Itt királyi módon bántak velük, pompás palotában szállásolták el őket, és egyiptomi oktatásban részesültek. A gyakorlat meg is hozta hosszú távon a sikert: az apák halálakor gyakran ültették a megüresedett trónra a jócskán egyiptomizálódott hercegeket, akik boldogan és hűségesen emlékeztek vissza arra az időre, amikor gyermekként Egyiptomban éltek. Azonban az ázsiaiak a maguk sorsának kovácsai akartak lenni, és elkerülhetetlenek voltak a felkelések. Az ilyesfajta ellenszegülést, persze, keményen megtorolták. Másrészről viszont, meglehetős jutalom járt a hűségért, ami magában foglalta azt a fogadalmat is, hogy védelmezőként lépnek fel, minden külső vagy belső ellenséggel szemben. A legyőzött területek feletti uralom fenntartásához szükség volt az egyiptomi katonai jelenlétre. Íjászok és harci szekeresek táboroztak egész Palesztina- és Szíria-szerte. A vazallus államok tartották el őket.

A birodalom fénykora jobbra|200px|bélyegkép|Hatsepszut szobra Az egyiptomiak hihetetlen gazdagságra tettek szert a meghódított népekkel folytatott kereskedelemből, valamint a tőlük behajtott adókból. Jól látszik ez a korszak sírjaiban található kincstömegből. Az idegen népekkel állandósuló érintkezés együtt járt új eszmék, új szokások, új művészeti irányzatok beszivárgásával, s mindezek gazdagították az egyiptomi eszméket, szokásokat és művészeteket. Az élet élvezetében azonban alapvetően újat hoztak. A luxuscikkek elárasztották a királyi udvart és a templomokat, továbbá a katonáknak, tisztviselőknek és a szélesebb néprétegeknek is jutottak morzsák.

Az elhúzódó hódító háborúk felduzzasztották az állandó hadsereget. A belpolitikai színtéren voltaképpen két új erő jelent meg: a papság és a hadsereg, s ezek döntő befolyáshoz jutottak a társadalomban a későbbi időkben. De a vallás szerepe már a XVIII. dinasztia idején is megmutatkozott a háborús sikereken érzett hála kifejezéseként a templomoknak – különösen a karnaki Amon-templomnak – nyújtott királyi adományokban, továbbá abban, hogy egyes királyokat isteni jóslat alapján választottak ki. Isteni származására alapozott trónigénye révén kerül hatalomra a legjelentősebb királynő, Hatsepszut, akinek teraszos temploma Dejr el-Bahariban épült és romjai ma is láthatók. Hatsepszut oldalán egész uralkodása alatt egy Szenenmut nevű férfi állt, aki egyszerű tisztviselő fiából lett királyi építésszé és Nofruré hercegnő nevelőjévé, de elképzelhető, hogy Hatsepszut szeretőjévé is.

A mindennapi élet jellemzői