Tommaso Cajetan De Vio

Tommaso Cajetan De Vio OP (születési nevén Giacomo vagy Jacopo de Vio; latin műveiben többnyire Thomas de Vio Caietanus, Cajetanus vagy Gaetanus; Gaeta, 1469. február 20. – Róma, 1534. augusztus 10.; egyes régebbi források szerint augusztus 9.) olasz domonkos szerzetes, bíboros, egyházkormányzó, teológus, filozófus, bibliaértelmező és pápai diplomata. A reneszánsz kori tomizmus és a később „második skolasztikának” nevezett irányzat egyik meghatározó alakja volt. Az Aquinói Szent Tamás Summa theologiae című művéhez írt nagy kommentárja évszázadokon át a Tamás-értelmezés egyik alapművének számított; emellett jelentős munkákat alkotott az analógiáról, az egyházi tekintélyről, a szentségekről, az erkölcsteológiáról és a Biblia értelmezéséről.

Cajetan egyháztörténeti ismertségéhez különösen hozzájárult, hogy X. Leó pápa legátusaként 1518 októberében Augsburgban három alkalommal tárgyalt Luther Mártonnal. Az esemény azonban életművének csak egyik fejezete: már a reformáció nyilvános kibontakozása előtt sürgette a rendi és egyházi fegyelem megújítását, részt vett az ötödik lateráni zsinat munkájában, védelmezte a pápai primátust a konciliarizmus ellen, és a pápaság megbízásából az oszmánellenes együttműködés megszervezésén is dolgozott. 1523–1524-ben pápai követként a Magyar Királyságban tartózkodott, ahol II. Lajos udvarában tárgyalt az oszmán fenyegetés elhárításáról.

Nem azonos kortársával, Thienei Szent Kajetánnal, a theatinus rend egyik alapítójával.

Neve és származása

A Nápolyi Királysághoz tartozó Gaetában született. A keresztségben a Giacomo – a források egy részében Jacopo – nevet kapta. A Domonkos-rendbe lépésekor vette fel a Tommaso nevet, valószínűleg Aquinói Tamás iránti tiszteletből. A Caietanus, illetve ebből származó Cajetan tudósnév szülővárosára, Gaetára utal; ezért a szakirodalomban a Tommaso de Vio, Thomas de Vio, Thomas Cajetan és Cajetan bíboros névalakok egyaránt használatosak.

A család társadalmi helyzetét a régebbi életrajzok előkelőként írják le, de Cajetan későbbi pályáját elsősorban nem származása, hanem rendi képzettsége és tudományos teljesítménye határozta meg. Tizenöt éves korában, családja kezdeti ellenkezése ellenére lépett be a domonkosok közé.

Élete és pályafutása

Tanulmányai és egyetemi működése

Cajetan Nápolyban, Bolognában és Padovában tanult. A 15. század végi itáliai egyetemeken egyszerre volt jelen az arisztotelészi–skolasztikus oktatás, a humanizmus filológiai érdeklődése, a skotizmus, valamint a padovai averroizmus több változata. Ebben a szellemi közegben alakult ki Cajetan saját módszere: Aquinói Tamás szövegét tekintette elsődleges tájékozódási pontnak, de rendszeresen vitába bocsátkozott más skolasztikus iskolákkal, és az egyes filozófiai kérdéseket nem pusztán tekintélyi idézetekkel, hanem fogalmi elemzéssel tárgyalta.

1492-ben teológiai baccalaureusi fokozatot szerzett, 1494-ben pedig a teológia magiszterévé avatták. Ugyanebben az évben a domonkos rend ferrarai nagykáptalanján nyilvános disputációt tartott, amelyben a hagyomány szerint Giovanni Pico della Mirandola is részt vett. A későbbi életrajzok ezt a vitát Cajetan tudományos hírnevének kezdeteként emelték ki; a biztosan megállapítható tény az, hogy a következő években több jelentős egyetemi megbízást kapott.

Padovában metafizikát tanított, majd Bresciában és Paviában működött; Paviában 1497 és 1499 között Aquinói Tamás teológiáját magyarázta. Korai művei között szerepeltek Porphüriosz Isagógéjához, Arisztotelész logikai műveihez és A lélekről című értekezéséhez írt kommentárok, továbbá Tamás De ente et essentia című művének magyarázata és az analóg nevekről szóló De nominum analogia. Ezek a munkák még a reformáció kezdete előtt megszilárdították helyét az itáliai skolasztikus filozófiában.

1500–1501 táján Rómába került. 1501-től a rend általános prokurátora, egyúttal a La Sapienza Egyetem filozófiai és teológiai oktatója lett. E tisztségeiben a rend római ügyeit intézte, tanított, prédikált, és folytatta Aquinói Tamás műveinek kommentálását.

A Domonkos-rend generálisa és a reform ügye

Jean Clérée rendfőnök halála után II. Gyula pápa 1507-ben vikárius-generálissá nevezte ki, a következő évben pedig a rend nagykáptalanja a Domonkos-rend generálisává választotta. Ezt a tisztséget 1518-ig viselte. Kormányzatában hangsúlyozta a közös szerzetesi életet, a fegyelmet, a rendszeres tanulmányokat és a prédikátori hivatás szellemi megalapozását. Rendi körlevelei nem pusztán adminisztratív előírásokat tartalmaztak: a tudományos munkát a domonkos hivatás lényegi elemének tekintette, ezért a tanulás elhanyagolását a rend küldetésének veszélyeztetéseként értékelte.

Generálisként több rendtartományt meglátogatott, rendezni próbálta a Girolamo Savonarola emlékéhez kapcsolódó belső feszültségeket, és támogatta az újvilági domonkos missziókat. Reformtörekvései időben megelőzték Luther 1517-es fellépését, ezért Cajetan egyházmegújító tevékenysége nem írható le egyszerűen a protestáns reformációra adott válaszként. A korabeli katolikus reform szélesebb folyamatába illeszkedett, amely a papság képzettségének, a szerzetesi fegyelemnek, a lelkipásztori gondoskodásnak és az egyházkormányzatnak a megújítására irányult.

A pisai gyűlés és az ötödik lateráni zsinat

1511-ben francia támogatást élvező bíborosok és püspökök Pisában gyűlést hívtak össze II. Gyula ellen. A pápai oldal a tanácskozást nem ismerte el törvényes egyetemes zsinatnak, és gyakran conciliabulum, vagyis szabálytalan ellenzsinat néven említette. A konfliktus hátterében egyháztani nézetkülönbségek, a pápa és a francia királyság politikai ellentétei, valamint a késő középkori konciliarista hagyomány egyaránt szerepet játszottak.

Cajetan megtiltotta rendtársainak a pisai tanácskozás támogatását, ugyanakkor II. Gyulának azt javasolta, hogy a válságot egy szabályosan összehívott egyetemes zsinattal rendezze. Ekkor írta De comparatione auctoritatis papae et concilii című művét, amelyben a pápa és a zsinat tekintélyének viszonyát elemezte. A műre a párizsi teológus Jacques Almain konciliarista szempontból válaszolt; Cajetan erre Apologia című írásával felelt. A vita nem pusztán arról szólt, hogy melyik intézmény „erősebb”, hanem arról is, miként kapcsolódik egymáshoz az egyház isteni alapítása, látható egysége, kormányzati rendje és a súlyosan vétkező vagy eretnekséggel gyanúsított pápa megítélése.

Az 1512-ben megnyílt ötödik lateráni zsinaton Cajetan a koldulórendek képviseletében vett részt, védelmezte a pápai primátust, és támogatta az egyházi reformot. Bekapcsolódott az averroizmusról, az emberi lélek halhatatlanságáról és a szeplőtelen fogantatásról folytatott tanácskozásokba is. A zsinati részvétel jól mutatja gondolkodásának kettős irányát: a pápai kormányzat egységét szükségesnek tartotta, de ezzel együtt sürgette az egyházi intézmények és életgyakorlat tényleges megújítását.

Bíborosi kinevezése és németországi küldetése

X. Leó 1517 júliusában bíborossá kreálta, címtemploma a római San Sisto Vecchio lett. Rövidesen Palermo érsekévé nevezték ki, de a szicíliai politikai ellenállás miatt az érsekséget ténylegesen nem vette birtokba, és 1518-ban lemondott róla. 1519-ben szülővárosa, Gaeta püspöke lett, ezt a tisztséget haláláig megtartotta.

1518-ban pápai legátusként a Német-római Birodalomba küldték. Megbízatása több részből állt: elő kellett mozdítania az oszmánok elleni hadjárat pénzügyi és politikai támogatását, képviselnie kellett a Szentszéket a birodalmi ügyekben, továbbá foglalkoznia kellett Luther tanainak ügyével. A német fejedelmek álláspontját nem kizárólag teológiai megfontolások alakították. A búcsúkkal és a római pénzügyi igényekkel kapcsolatos elégedetlenség, a birodalmi rendek jogai, a választófejedelmek versengése és a közelgő császárválasztás egyaránt befolyásolta Luther ügyének kezelését.

1519-ben Cajetan részt vett a frankfurti császárválasztás körüli pápai diplomáciában. A Szentszék politikája a jelöltek és az itáliai erőviszonyok függvényében változott; a választás végül V. Károly győzelmével zárult. Cajetan később is közvetítő szerepet játszott a pápaság és a birodalmi hatalmak között.

Cajetan és Luther Augsburgban

bélyegkép|jobbra|Cajetan és Luther augsburgi találkozásának historizáló ábrázolása

Luther 1517 őszén közzétett tézisei eredetileg a búcsúk teológiájához és gyakorlatához kapcsolódtak, de az ügy 1518-ra az egyházi tanítóhivatal, a pápai dekretálisok és az engedelmesség kérdését is érintő kánoni eljárássá vált. III. Frigyes szász választófejedelem közbenjárására Luther nem Rómában, hanem Augsburgban jelenhetett meg, és biztosítékot kapott arra, hogy meghallgatják.

Cajetan és Luther 1518. október 12. és 14. között három alkalommal találkozott. A legátus megbízása valóban magában foglalta a visszavonás elérését, ezért a találkozó nem volt mai értelemben vett szabad akadémiai vita. Cajetan azonban Luther írásait előzetesen tanulmányozta, a vitatott tételeket megkülönböztette egymástól, és teológiai érvekkel igyekezett megmutatni, mely állításokat tartja összeegyeztethetetlennek az egyház tanításával. A modern kutatás ezért a találkozót sem a „merev bíboros” és a „haladó reformátor”, sem a „tudatlan lázadó” és a „hibátlan egyházi bíró” egyszerű szembeállításával nem írja le kielégítően.

A vita két közvetlen csomópontja a búcsúk alapja, illetve a hit és a szentségi bizonyosság viszonya volt. Cajetan VI. Kelemen pápa 1343-as Unigenitus dekretálisára hivatkozva védte azt a tanítást, hogy Krisztus és a szentek érdemeinek „kincstára” az egyház szolgálatában áll, és a pápa az egyházi jogrendben rendelkezhet a búcsúk engedélyezéséről. Luther vitatta a dekretális értelmezését és kötelező erejét. A másik kérdésben Cajetan attól tartott, hogy Luther a feloldozás hatását a hívő szubjektív bizonyosságától teszi függővé; Luther viszont azt hangsúlyozta, hogy a szentségi ígéretet hittel kell elfogadni. Cajetan későbbi elemzésében elismerte, hogy Luther némely megfogalmazása katolikus értelemben is olvasható, de a központi vitákban nem jött létre megegyezés.

Luther nem vonta vissza tételeit, hanem írásos fellebbezést készített, majd október 20-án titokban elhagyta Augsburgot. Cajetan ezután Frigyes választófejedelemhez fordult, és kérte, hogy Luthert adja át az egyházi hatóságnak vagy távolítsa el területéről. A választófejedelem ezt nem teljesítette. Az eseménysort az 1519-es császárválasztás körüli diplomácia is lassította: a pápai kúria kerülni kívánta, hogy Luther szász patrónusát egy politikailag érzékeny pillanatban végleg maga ellen fordítsa.

Cajetan a tárgyalás után értekezést készített a búcsúk kérdéséről. Ennek érvelése hozzájárult X. Leó 1518. novemberi Cum postquam kezdetű dekretálisának megfogalmazásához, amely pontosabban rögzítette a búcsúkról szóló római álláspontot. 1520-ban Cajetan részt vett azon konzisztóriumi tanácskozásokban, amelyek Luther egyes tételeinek elítéléséhez és az Exsurge Domine bullához vezettek; a bulla szövegének közvetlen szerzőségét azonban nem lehet egyszerűen neki tulajdonítani.

Az augsburgi találkozót anakronisztikus volna úgy bemutatni, mintha Cajetan az 1870-ben dogmaként meghatározott pápai tévedhetetlenség teljes, későbbi fogalmát védte volna. Saját korának kérdése a pápai primátus, a dekretálisok tanbeli tekintélye, a zsinatok szerepe és a kánoni engedelmesség egymáshoz való viszonya volt. Cajetan e kérdésekben határozott pápapárti álláspontot képviselt, de álláspontja a késő középkori és kora újkori egyháztani viták fogalmi keretében értelmezendő.

Pápai diplomácia és a magyarországi legáció