A deklinációk felosztása
A régi-régi grammatikai hagyománynak megfelelően világszerte öt deklinációba sorolják a névszókat a tőhangzó alapján – bár nem teljesen következetesen, az úgynevezett harmadik deklinációban ugyanis egymás mellett vannak a mássalhangzós és az i-tövű szavak (ez utóbbi ugyanis félhangzónak számít tőhangzóként, ezért a mássalhangzós ragozást követi), a többi deklináció tisztán magánhangzós töveket tartalmaz (voltaképpen tehát a kétféle gyökeresen különböző ragozás a mással- és a magánhangzós; az utolsó két deklináció az előbbi ragjaival alakult ki, bár a tövek magánhangzósak, és messze ritkább tőtípust tartalmaznak, mint az első három).
A tőhangzót úgy kapjuk meg, hogy a többes genitivus ‑rum vagy ‑um végződését elhagyjuk: Sing. nom.Plur. gen. Tőhangzó Declinatio terra terrārum ā 1. avagy ā-deklináció dominus ō 2. avagy ō-deklináció rēx rēgum mássalhangzó 3. avagy mássalhangzós cīvis cīvium i 3. avagy i-deklináció frūctus frūctuum u 4. avagy u-deklináció diēs diērum ē 5. avagy ē-deklináció
Melléknevek csak az 1–3. deklinációhoz tartoznak, azon belül részleteket lásd a melléknevek ragozásáról szóló szakaszban.
A főnevek szótári alakja (averbó) a sing. nom.-t közli első helyen, azután a sing. gen. végződését,Sajnos az averbó, a szótári alak a kialakult hagyomány szerint éppen nem a többes genitivust adja meg utolsó alakként, hanem az egyes birtokost, amiből a tő pont a legkritikusabb deklinációhoz, a harmadikhoz tartozó szavak esetében nem derül ki. Számos próbálkozások voltak már e szótári hagyomány átalakítására, hogy az egyesnél a sokkal értelmesebb többes birtokos szerepeljen inkább, a hagyomány azonban makacsul tartja magát. azután a szó nemét, pl.: (föld); a mellékneveké a sing. nom. alakját, majd a többi nemhez tartozó sing. nom. végződést, például (jó), (könnyű) és (gazdag), de szokásos így is: , és (olykor felső kitevővel is), ez utóbbi esetben az indexszám azt adja meg, hány alakú a melléknév, azaz hány nemet különböztet meg (a három alakúak mindhármat, a kétalakúak esetében az első a hím- és a nőnem, a második a semleges, az egyalakúak mindhárom nemben ugyanazt az alakot használják).
Az összes deklinációra érvényes szabályok A vocativus alakilag egybeesik a nominativusszal, kivéve a 2. deklináció ‑us-ra végződő főneveit, melyeknek a vocativusa ‑e; az ‑ius végű tulajdonneveket, melyeknek a vocativusa ‑ī, például Pompeius → Pompeī; és egyetlen szókapcsolatot, melyben szintén ‑ī a voc.: mī fīlī (fiam!).Ennek nyomán a meus (enyém) és a fīlius vocativusa másutt is ‑ī-re szokott végződni, nem csak ebben a szókapcsolatban. A semlegesnemű (neutrum) névszók alany-, tárgy- és megszólító esete alakilag egybeesik mindenhol (úgynevezett „neutrum-szabály”), egyes és többes számban is, és többes számban e három esetben mindenütt ‑a a végződés. A plur. dativus és ablativus alakilag mindenütt egybeesik.
Első deklináció, ā-tövűek (declinatio prima) Az 1. deklinációhoz tartozó nevek a sing. nom.-ban a-ra végződnek, a szótári alakjuk: (lány), a tövük a plur. gen-ből (terrārum): '‑ā‑.
Sing. Plur. Nom. puellA lány puellAE lányok Acc. puellAM lányt puellĀS lányokat Gen. puellAE lánynak a [valamije] puellĀRUM lányoknak a [valamije] Dat. puellAE lánynak puellĪS lányoknak Abl. puellĀ lánytól puellĪS lányoktól
Az ide tartozó főnevek elsöprő többsége nőnemű (az ā-tő egy jellegzetesen nőnemű, magánhangzós grammatikai tő), például puella nostra (a mi lányunk). Kivételek: az olyan foglalkozást jelölő szavak, melyeket többnyire férfiak töltenek be: poēta bonus (jó költő) agricola sēdulus (szorgos földműves) nauta piger (lusta hajós) a népnevek általános alanyként alkalmazva: Persæ horrendī (rémisztő perzsák) Celtæ multi (rengeteg sok kelta) Ezekhez tehát a nőnemű tövük ellenére hímnemben illeszkednek a melléknevek.
Kivételes alakok A familia régies sing. gen. formája familiās megmarad e két szókapcsolatban: pater familiās (családapa), māter familiās (családanya); Ha egymás mellett áll a fīlius és a fīlia (illetve a deus és a dea) többes dativusa vagy ablativusa, akkor ez utóbbiak az alaki egybeesés elkerülésére szokásos végződése helyett rendszerint fīliābus illetve deābus végződést kap. Az 1. deklinációban ragozódnak az ‑ās, ‑ēs végződésű hímnemű (Ænēās, Anchīsēs), illetve az ‑ē végződésű nőnemű (Circē) görög tulajdonnevek, ragozásukat lásd külön, a Görög nevek és kölcsönszavak ragozása szakaszban.
A deklináció története az ‑a alkalmasint hosszú *‑ā volt,A hosszú ā azonos az alapnyelvi tővel, lásd például szanszkrit sēnā, görög θεα. ebből rövidült > ‑a. Lehetséges magyarázat: kéttagúak jambikus rövidüléséből általánosulhatott, így: *togā (hangsúly az első szótagon) > toga, ugyanígy aqua, mola, via etc. *‑ām > ‑am, szintén megrövidült (hosszú ‑ām-ra lásd: oszk paam ~ latin quam). az ‑æ mellett két további alak is volt „forgalomban”, 1) az ólatin ‑ās, 2) az ‑æ előzménye és 3) az ‑æs:‑ās = indoeurópai ‑ās (< *‑ā + ‑os), vesd össze pater familiās, māter familiās, filius familiās, de előfordul pater familiæ is. Livius Andronicusnál Latonās (Latona Létó latinos neve), Naeviusnál terrās, fortunās, Enniusnál viās sing. genitivusi alakok találhatóak.‑æ < ‑āī, a második deklináció ‑ī birtokosának analógiájára: agricolās bonī > agricolāī bonī stb.Ez a folyamat nagyon hasonlít ahhoz, ami a hímnemű ‑ας (például νεανιας) végű görög szavakkal történt az alfa-deklinációban, birtokosuk ‑ου lett (például νεανιου), azaz az omikron-deklináció ragja. Az ‑āī előfordul írásban Plautusnál: fīliāī, Enniusnál: viāī (Annales, 203), silvāī frondōsāī (191), rēx Albāī Longāī, Lucretiusnál: aquāī, animāī stb. (alkalmasint direkt archaizálás); már ‑æ formában előfordul Plautusnál: filiæ, Enniusnál: operæ pretium (465).‑æs < ‑æ és ‑ās kontaminációjából, azaz az előbbi kettő összemosásából. az ‑æ < ólatin ‑ai, feliratokon: Dianai (D 44), Meneruai (178), Iuturnai sacrum (135). Az ‑ai viszont < ‑āī-ra megy vissza, ami azonos az ieu. *‑āī-jal < *‑ā + ei. Claudius császár feliratában (kétségtelenül szándékos archaizálás) ‑ai dat.: Antoniai, Augustai és Agrippinai. Ólatinban előfordul: ‑ā, vesd össze Diana, Loucina, Matre Matuta (D 45–175) < ‑āi-ból, a második deklinációs sing. dat. analógiájára, ahol az ‑i dativusi rag szintén lekopott a tőhangzó mögül: ‑ōī > ‑ō. ‑ā < ‑ād, italikus új képzés az ō-deklináció sing. abl. ‑ōd ragja mintájára: ‑ad lásd a Senatusconsultum de Bacchanalibusban: sententiad, arvorsum ead, suprad, exstrad – a szóvégi ‑d Kr. e. 200 körülre kopott le.
Második deklináció, ō-tövűek (declinatio secunda) A 2. deklinációba tartozó főnevek sing. nom.-ban ‑us-ra és ‑um-ra végződnek,Eredetileg ‑os-ra és ‑om-ra, történetükről részletesebben a ragozásukat ismertető táblázatnál. illetve végződés nélküliek (puer).Ez utóbbiak eredetileg ‑ros-ra végződtek, történetükről részletesebben a ragozásukat ismertető táblázatnál. Szótári alakjuk: (úr), (szájacska, ajak) és (fiú), a tövük a plur. gen-ből (labellōrum): ‑ō-.
‑us-végűek (m.) Sing. Plur. Nom. dominUS úr dominĪ urak Acc. dominUM urat dominŌS urakat Gen. dominĪ úrnak a [valamije] dominŌRUM uraknak a [valamije] Dat. dominŌ úrnak dominĪS uraknak Abl. dominŌ úrtól dominĪS uraktól
‑er-végűek (m.)A puer és a hozzá hasonló, ‑er-re végződő szavak (például ager, termőföld) eredetileg *‑ros-ra végződtek, az utolsó szótag magánhangzója a szóvégi spiráns gyengesége és az utolsó előtti szótag hangsúlytalansága folytán kiesett, az ‑s hasonult az előtte álló ‑r-hez (rotacizálódás), majd lekopott, így végül az ‑os végződésből semmi sem maradt, az eredeti *puerosból így lett > puer. Hasonló képzésűek: gener (vő, vej), socer (após), vesper (este), liberī (gyerekek). Ha a *‑ros előtt mássalhangzó volt, az ‑r elé ejtéskönnyítő ‑e került a sing. nom.-ban: *agros > *agr- > ager. Sing. Plur. Nom. puer fiú puerĪ fiúk Acc. puerUM fiút puerŌS fiúkat Gen. puerĪ fiúnak a [valamije] puerŌRUM fiúknak a [valamije] Dat. puerŌ fiúnak puerĪS fiúknak Abl. puerŌ fiútól puerĪS fiúktól
‑um-végűek (n.) Sing. Plur. Nom. labellUM szájacska labellA szájacskák Acc. labellUM szájacskát labellA szájacskákat Gen. labellĪ szájacskának a [valamije] labellŌRUM szájacskáknak a [valamije] Dat. labellŌ szájacskának labellĪS szájacskáknak Abl. labellŌ szájacskától labellĪS szájacskáktól
Puer ragozását követi a vir (férfi).
Az ō-tövű főnevek neme Az ‑us, ‑er, ‑ir végűek általában hímneműek, az ‑um végűek semlegesneműek:
dominus benignus (bőkezű úr) ager publicus (állami föld) vir malevolus (rosszindulatú férfi) labellum pulchrum (szép szájacska)
Az ‑us végűek közül
nőneműek (a Jelentésük alapján kivételek szakaszban tárgyaltak és) a következők: humus, ‑ī f. (termőföld) alvus, ‑ī f. (has) semlegesneműek: vīrus, ‑ī n. (méreg) vulgus, ‑ī n. (tömeg, nép) pelagus, ‑ī n. (tenger)
A deklináció sajátságai Az ‑ius, ‑ium végű szavak a sing. gen. pro forma „szabályos” ‑iī végződést hajlamosak ‑ī-vé vonni össze, például Vergilius → Vergilī, Horātius → Horātī. Ez minden bizonnyal a beszédben is összevonódott, köznevek ilyen ragozására főleg költői szövegekből van példa: consilium → consilī. Az ‑ius végű tulajdonnevek sing. vocativusa ‑ī, például Tullius → Tullī (ugyanígy: mī fīlī, azaz „Fiacskám!”). *A plur. gen. végződése ‑ōrum-ból ‑ūm-má vonódhat össze ezeknél: sēsterius → sēstertiūm, nummus → nummūm, iugerum → iugerūm, superī → superūm, triumvirī → triumvirūm (költői szövegekben vir → virūm is). A deus, ‑ī m (isten) ragozása rendhagyó: Casus Sing. Plur. Nom. deUS deĪ / diĪ / dĪ (dīvī) Acc. deUM deŌS Gen. deĪ deŌRUM / deŪM Dat. deŌ deĪS / diĪS / dīs Abl. deŌ deĪS / diĪS / dĪS Voc. deUS (dīve) deĪ / diĪ / dĪ A locusnak kétféle többes száma van:locī m. (könyvbéli passzusok, helyek, idézetek)loca n. (földrajzi helyek) Az ‑eus végű görög tulajdonnevek (például Orpheus) ragozására lásd a Görög nevek és kölcsönszavak ragozása szakaszt.
Harmadik deklináció, msh.- és i-tövűek (declinatio tertia) A harmadik deklinációhoz tartoznak a mássalhangzós és az i-tövű névszók (ez utóbbiak azért, mert az i félhangzóként viselkedik a tőben, tehát az i-tövűek voltaképpen a mássalhangzós ragozást követik). Sing. nominativusuk változatos formákat mutat, de a gen. mindig ‑is-re végződik. Szótári alakjuk: (király), (hajó). E szavak tövét is a plur. gen. végződésének (‑um) elhagyásával kapjuk meg: rēgum → ‑g-, a rēx tehát mássalhangzós tövű, és nāvium → ‑i-, a nāvis tehát i-tövű.
Azokat az idetartozó főneveket, melyeknek a sing. gen.-ben a sing. nom.-hoz képest eggyel több szótag van, egyenlőtlen szótagszámúnak nevezzük; ha a szó szótagszáma a sing. nom.-ban és gen.-ben azonos, egyenlő szótagszámú a neve (ennek a nyelvtani nem és a tőtípus szempontjából lesz jelentősége).
Egyenlőtlen szótagszámra példák: rēx, rē|gis; con|sul, con|su|lis; mul|ti|tū|dō, mul|ti|tū|di|nis. Egyenlő szótagszámra példák: avis, avis; nūbēs, nūbis; cædēs, cædis.
Mássalhangzós tövűek Az idetartozó főnevek kevés kivételtől eltekintve egyenlőtlen szótagszámúak: sōl, sōlis m. (nap, az égitest); arbor, arboris f. (fa).
rēx, rēgis m. (mássalhangzós) Sing. Plur. Nom. rēx király rēgĒS királyok Acc. rēgEM királyt rēgĒS királyokat Gen. rēgIS királynak a [valamije] rēgUM királyoknak a [valamije] Dat. rēgĪ királynak rēgIBUS királyoknak Abl. rēgE királytól rēgIBUS királyoktólA deklináció sajátosságai:Rendhagyó a sing. nom.:Iuppiter, Iovis m. (Jupiter): Iovem, Iovis, Iovī, IoveVoltaképpen itt az történik, hogy a(z indoeurópai alapnyelv *dyeu-, „ragyogás, fényesség” jelentésű tövéből származó) Iov- tő (rokona az azonos jelentésű, azonos tőből származó deusnak, illetve a szintén azonos jelentésű cigány devlának és görög Zeusznak stb.) a teljes paradigmában önállóan ragozódik, de az alanyesetben összetapad az „atya” jelentésű paterrel, az összetétel jelentése így ~ „égi atya, fényesség atyja” (*Iov-pater > Iuppiter). A függő esetekben azonban nem tapadt össze a paterrel a tő, hanem önállóan ragozódik, ennyiben áll a „rendhagyósága”.bōs, bovis m./f. (marha):