Az állam és egyház szétválasztása – a hatályos magyar alkotmányjogi szóhasználatban az állam és a vallási közösségek különvált működése – azoknak az alkotmányos, jogi és intézményi megoldásoknak a gyűjtőfogalma, amelyek megkülönböztetik az állami közhatalom és a vallási közösségek szervezetét, feladatait és hatásköreit. A kifejezés nem egyetlen, minden országban azonos modellt jelöl: az elválasztás lehet szigorúbb vagy együttműködőbb, és különbözőképpen érvényesülhet a jogállás, a finanszírozás, az oktatás, a szociális ellátás, a vallási jelképek vagy a közéleti részvétel területén.Aernout J. Nieuwenhuis: State and Religion, a Multidimensional Relationship: Some Comparative Law Remarks. International Journal of Constitutional Law, 10. évf. 1. sz. (2012), 153–174. DOI: 10.1093/icon/mor087.Jonathan Fox: Do Democracies Have Separation of Religion and State? Canadian Journal of Political Science, 40. évf. 1. sz. (2007), 1–25. JSTOR 25166062.
Az elválasztás rendszerint összefügg a vallásszabadsággal, az egyházi autonómiával, az állam vallási és világnézeti semlegességével, valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmával, de ezek analitikusan különálló elvek. Formális államegyház mellett is fennállhat széles körű vallásszabadság, miközben egy magát szekulárisnak nyilvánító állam erős ellenőrzést gyakorolhat a vallási közösségek fölött. A valóságban sem a teljes intézményi egység, sem az abszolút elkülönülés nem gyakori: a jogrendszerek többnyire vegyes, történetileg kialakult megoldásokat alkalmaznak.John T. S. Madeley–Zsolt Enyedi (szerk.): Church and State in Contemporary Europe: The Chimera of Neutrality. London: Frank Cass, 2003.
A politikai és vallási illetékesség megkülönböztetésének előzményei az ókorig és a késő antik kereszténységig vezethetők vissza, a mai értelemben vett, egyéni jogokon és alkotmányos garanciákon alapuló elválasztási formák azonban főként a kora újkor, a reformáció, a lelkiismereti szabadságról folytatott viták, az amerikai és a francia alkotmányfejlődés, valamint a 20. századi emberi jogi rendszer nyomán alakultak ki. A fogalom euroatlanti jogtörténeti közegben született, ezért más vallási és jogi kultúrákra csak azok saját intézményeinek figyelembevételével alkalmazható.
Magyarországon a 2010 utáni Orbán-kormányok idején az egyházpolitika, valamint az állam és a vallási közösségek kapcsolatának alakulása szakmai és közéleti viták tárgya lett. A szabályozás bírálói egyebek mellett a vallási közösségek eltérő jogállását, az állami támogatások elosztását és a kormányzatnak egyes egyházakkal kialakított szoros kapcsolatát az állami semlegesség gyengüléseként értékelik. Más megszólalók ugyanezeket a jelenségeket a történelmi egyházakkal folytatott együttműködés, a vallási közösségek közfeladat-ellátása és társadalmi szerepük állami elismerése felől közelítik meg.A Fidesz egyházpolitikája: a kereszténység elleni legsúlyosabb támadás vagy politikai bátorság? Szabad Európa, 2023. március 29.Balavány György: Az orbánizmus mint államvallás. HVG, Vélemény, 2012. december 23.
Fogalma és kapcsolódó elvei Analitikusan elkülöníthető követelmények Az „állam és egyház szétválasztása” elnevezés alatt több, egymással összefüggő, de egymásból nem szükségképpen következő szabályt értenek. Ide tartozhat az állami és vallási szervezetrendszer elkülönülése; a közhatalmi és az egyházi tisztségek összeférhetetlensége; az állam tartózkodása a hitigazságok eldöntésétől; a vallási közösségek belső önkormányzata; az állami valláskényszer tilalma; a felekezeti egyenjogúság; valamint az állami támogatásra és a közfeladatok ellátására vonatkozó semleges szabályozás.
A modern demokratikus elválasztás egyik ideáltípusa kizárja, hogy az állam valamely vallási közösség belső vezető szervévé váljon, vagy hogy egy egyházi intézmény saját jogán gyakorolja az általános állami közhatalmat. Ebből azonban nem következik az állam és a vallási közösségek minden érintkezésének tilalma. A közoktatás, a felsőoktatás, az egészségügy, a szociális ellátás, a műemlékvédelem, a tábori lelkészség, a börtön- és kórházlelkészi szolgálat, az adózás, a történeti vagyonvesztés rendezése és a közfeladat-finanszírozás olyan területek, ahol a különálló intézmények között jogilag szabályozott kapcsolat alakulhat ki.
Az állami semlegesség sem azonos a vallási hagyományok minden kulturális nyomának eltávolításával. Meg kell különböztetni az állam alkotmányos vagy intézményi azonosulását valamely vallással, a történeti-kulturális utalásokat, a közhivatal viselőjének személyes meggyőződését, a vallási közösségekkel kötött együttműködési megállapodást és a polgárok vallási indíttatású közéleti részvételét. E jelenségek alkotmányos megítélése nem szükségképpen azonos.Schweitzer Gábor: Az állam és egyház kapcsolatának lehetséges alapmodelljei. In: Bende Zsófia–Halász Iván (szerk.): Összehasonlító alkotmányjog. Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2014, 165–175.
Pozitív és negatív vallásszabadság A szabadságjogként értelmezett vallásszabadságnak negatív és pozitív oldala van. Negatív értelemben védelmet biztosít a vallás elfogadására, megvallására, megváltoztatására vagy elhagyására irányuló állami és társadalmi kényszerrel szemben; magában foglalja azt is, hogy valaki ne valljon és ne gyakoroljon vallást. Pozitív értelemben védi a vallás egyéni és közösségi, magán- és nyilvános gyakorlását, a vallási tanítást, a szertartásokat, a közösségalapítást és az intézményfenntartást. A két oldal nem úgy viszonyul egymáshoz, hogy az egyik lenne a főszabály, a másik pedig kivétel: a semleges államnak mindkettőt védenie kell.4/1993. (II. 12.) AB határozat. Nemzeti Jogszabálytár. (Hozzáférés: 2026. július 18.)
A vallási közösségek autonómiája a közösségi vallásszabadság egyik lényeges eleme. Kiterjedhet a tanítás, a liturgia, a tagság, a belső szervezet, a tisztségviselők kiválasztása és a fegyelmi rendszer meghatározására. Nem jelent azonban általános mentességet a jogrend alól. Az állam általános törvényei, a büntetőjog, a közrend, a gyermekvédelem, a közösség tagjainak alapjogai, a munkajogi és diszkriminációtilalmi szabályok, valamint a bírósághoz fordulás joga korlátot állíthatnak. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a vallási autonómiát védi, de a konkrét állami beavatkozás jogalapját, legitim célját, szükségességét és arányosságát is vizsgálja.Article 9 – Autonomy of religious organisations. Európa Tanács, frissítve: 2026. március 5. (Hozzáférés: 2026. július 18.)Sindicatul „Păstorul cel Bun” kontra Románia, 2330/09. sz. ügy, Nagykamara, 2013. július 9.
A felekezeti egyenlőség nem követeli szükségképpen valamennyi vallási közösség teljesen azonos közjogi státuszát vagy támogatását. Eltérő történeti jelenlét, taglétszám, intézményfenntartás vagy közfeladat-ellátás alapot adhat különbségtételre, de annak tárgyilagos, észszerű, átlátható és arányos indokon kell nyugodnia. Különösen el kell választani a személyek vallási alapú diszkriminációjának tilalmát, a vallási közösségek alapvető jogegyenlőségét és az egyes közösségekhez kapcsolódó, igazolható közjogi vagy finanszírozási különbségeket.
Elválasztás, szekularizáció, szekularizmus és laicitás Az elválasztás nem azonos a szekularizációval. A szekularizáció jelentheti a vallásgyakorlás vagy az egyházi intézmények társadalmi súlyának csökkenését, az egyházi javak világi tulajdonba vételét, illetve az állami legitimáció vallási alapoktól való eltávolodását. Az elválasztás ezzel szemben elsősorban alkotmányjogi és intézményi technika. Lehetséges vallásos társadalom elválasztott állami rendszerrel, illetve erősen szekularizált társadalom formálisan fennmaradó államegyházzal.
A szekularizmus politikai vagy filozófiai álláspont is lehet, amely a közhatalom világi jellegét, a vallás és az állam szigorúbb elkülönítését vagy a vallási intézmények közéleti szerepének korlátozását támogatja. A francia laïcité ezzel szemben meghatározott alkotmányos-jogi és köztársasági hagyomány neve. A magyar „laicizmus” szó gyakran ideológiai, esetenként vallásellenes programot jelöl, ezért nem tekinthető minden összefüggésben a laïcité pontos szinonimájának.
Többdimenziós vizsgálat Az összehasonlító állam- és vallásjogi szakirodalom több szempont együttes vizsgálatát alkalmazza. Az alábbi felsorolás Nieuwenhuis, Fox, valamint a kortárs európai összehasonlító munkák alapján kialakítható szintézis, nem pedig egyetlen szerző változatlan taxonómiája:
Intézményi dimenzió: valamely egyház része-e az államszervezetnek; rendelkezik-e az uralkodó vagy a kormány egyházi kinevezési joggal; vannak-e hivatalból parlamenti helyek vagy állami egyházi tisztségek. Joghatósági és autonómiai dimenzió: milyen mértékben önálló a vallási közösség belső joga, és mely ügyekben járhat el állami bíróság. Jogi személyiségi dimenzió: milyen feltételekkel alapítható és jegyezhető be vallási közösség; a jogállás megszerzése közigazgatási, bírósági vagy törvényhozási döntéshez kötött-e; biztosított-e a jogorvoslat. Személyi dimenzió: összekapcsolódhatnak-e állami és egyházi tisztségek; előírható-e vallási feltétel közhivatal vagy uralkodói méltóság betöltéséhez. Pénzügyi dimenzió: létezik-e közvetlen hitéleti támogatás, egyházi adó, adófelajánlás, adókedvezmény, műemléki támogatás, vagyonrendezés vagy közfeladat-finanszírozás. Oktatási és szociális dimenzió: működtethetnek-e vallási közösségek közpénzből finanszírozott iskolákat, egyetemeket, kórházakat vagy szociális intézményeket, és milyen feltételekkel férhetnek hozzá ezekhez a szolgáltatásokhoz a különböző világnézetű személyek. Alkalmazkodási dimenzió: biztosít-e a jog észszerű alkalmazkodást a vallási gyakorlatokhoz, például öltözködés, munkaszünet, étkezés, lelkiismereti kifogás vagy vallási ünnepek esetében. Munkajogi dimenzió: milyen eltérések vonatkoznak az egyházi tisztségviselőkre és a vallási intézmények alkalmazottaira, továbbá hogyan egyensúlyozzák az intézményi identitást az alkalmazottak alapjogaival. Szimbolikus dimenzió: milyen szerepet töltenek be vallási jelképek, állami imák, esküformák, ünnepek és szertartások a közhatalmi nyilvánosságban. Közéleti dimenzió: hogyan különül el az állam saját vallási állásfoglalása, a közhivatal viselőjének hivatali vagy magánjellegű megszólalása, valamint a vallási közösségek és polgárok politikai részvétele.
E megközelítés alapján ugyanaz az ország az egyik területen szigorú elkülönülést, más területen kiterjedt együttműködést valósíthat meg. Az intézményi forma önmagában nem határozza meg sem a vallásszabadság, sem az állami pártatlanság tényleges szintjét.
Történeti fejlődés
Ókor és késő ókor
Az ókori társadalmakban a politikai és vallási intézmények többnyire szorosan kapcsolódtak egymáshoz, de nem voltak mindenütt teljesen azonosak. A Római Birodalomban állami és városi papi testületek, helyi kultuszok, misztériumvallások, valamint bizonyos önállóságot élvező zsidó közösségi intézmények működtek egymás mellett. A közösségi kultuszhoz való viszony politikai lojalitási kérdéssé is válhatott, miközben a modern, általános és egyéni jogként felfogott vallásszabadság fogalma nem létezett.Mary Beard–John North–Simon Price: Religions of Rome. 1. köt. Cambridge: Cambridge University Press, 1998, különösen 1–72.
A kereszténység sajátosságát nem pusztán egy új vallási intézmény megjelenése adta. Univerzális igazságigénye, a császárkultusszal kapcsolatos konfliktusai, a helyi közösségeken átívelő püspöki szervezete és az egész birodalomra kiterjedő egyházi hierarchia új típusú viszonyt hozott létre a politikai hatalommal. Az evangéliumi mondást – „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” – a keresztény hagyomány a világi és vallási kötelességek megkülönböztetéseként értelmezte, de ez önmagában nem fogalmazott meg modern alkotmányos szeparációt.