Az inkvizíció (latinul inquisitio, „vizsgálat”, „nyomozás”, „tudakozódás”) a középkori és kora újkori latin keresztény Európában kialakult bírósági eljárás, illetve több, egymástól jogilag és történetileg is különböző egyházi vagy egyházi–állami intézmény összefoglaló neve. Elsődleges feladata a nyilvános eretnekség kivizsgálása, az eretneknek minősített tanok terjedésének megakadályozása, a megtévedtnek tartott személyek visszavezetése az egyházi közösségbe, illetve – súlyosabb esetekben – az elítéltek átadása a világi hatóságnak volt.
A szó a köznyelvben gyakran egyetlen, központosított, mindenütt azonos módon működő „Szent Inkvizíció” képét idézi fel. A történeti kutatás azonban inkább többes számban, inkvizíciókról beszél: különbséget tesz a püspöki vizsgálatok, a 13. századi pápai vagy középkori inkvizíció, a spanyol inkvizíció, a portugál inkvizíció, az amerikai és ázsiai gyarmati törvényszékek, valamint az 1542-ben létrehozott római inkvizíció között. Ezek a fórumok eltérő jogi keretben, eltérő politikai viszonyok között, eltérő hatáskörrel és sokszor eltérő gyakorlattal működtek. A spanyol inkvizíció például pápai felhatalmazással létrehozott, de a spanyol koronának alárendelt intézmény volt, míg a római inkvizíció közvetlenebbül a Szentszék szervezetébe tartozott.
Az inkvizíció története szorosan összefügg azzal, hogy a középkori Európában a vallási egységet nem pusztán magánhitbeli kérdésnek, hanem a közösségi rend, a jog és a politikai lojalitás részének tekintették. Az eretnekség ezért nem egyszerűen belső véleményként, hanem nyilvánosan hirdetett, közösségszervező és a kor felfogása szerint az egyházi–társadalmi rendet veszélyeztető magatartásként jelent meg. Ez a háttér nem teszi a mai mércével mérve problematikus eljárásokat jogállami értelemben elfogadhatóvá, de magyarázza, miért tartották azokat a kortársak – katolikusok, később protestánsok és világi hatóságok is – a társadalmi önvédelem lehetséges eszközeinek.
Az inkvizíció megítélése a 16. századtól kezdve jelentős politikai és vallási viták tárgya lett. A spanyol hatalom ellenfelei, protestáns vitairatok, felvilágosodás kori szerzők, később antiklerikális és nacionalista irányzatok gyakran az inkvizíciót tették meg a katolikus vagy spanyol „zsarnokság” jelképévé. A modern történetírás ezzel szemben igyekszik elválasztani a tényleges intézménytörténetet az úgynevezett „fekete legenda” irodalmi és politikai hagyományától. Edward Peters szerint a mindenható, mindent átfogó, monolitikus „Inkvizíció” mint fogalom nagyrészt utólagos kulturális konstrukció; a valóságban helyi, regionális és korszakonként változó intézmények működtek. Henry Kamen hasonlóképpen hangsúlyozza, hogy a spanyol inkvizícióról alkotott népszerű képben a valós erőszakos vonások, a politikai propaganda és a későbbi irodalmi képzelet elemei keverednek.
bélyegkép|jobbra|250px|Galileo Galilei a római inkvizíció előtt Cristiano Banti 19. századi festményén. A jelenet nem kortárs ábrázolás, hanem későbbi történeti kép. bélyegkép|jobbra|250px|Francisco Goya: Az inkvizíció törvényszéke. A 18–19. századi művészet jelentősen alakította az inkvizícióról kialakult modern képet.
Elnevezés és fogalmi különbségek A latin inquisitio eredetileg nem sajátos intézménynevet jelentett, hanem a római és kánonjogi eljárás egyik típusát: a bíró vagy hatóság hivatalból folytatott vizsgálatát. A középkori jogban az inquisitio szemben állt a pusztán magánváddal vagy nyilvános vádlóval induló eljárással; célja az volt, hogy a hatóság maga derítse fel a tényállást. Ebből alakult ki az inquisitio haereticae pravitatis, vagyis az „eretnek romlottság vizsgálata”.
A történeti szakirodalomban több fogalmat kell elkülöníteni:
inkvizitórius eljárás: általános jogi technika, amelyben a bíróság hivatalból is vizsgálódhat; püspöki inkvizíció: a helyi püspökök feladatkörébe tartozó, 12–13. századi eretnekségellenes vizsgálatok összefoglaló neve; pápai vagy középkori inkvizíció: a pápai megbízással működő, rendszerint szerzetesrendekből – főként domonkosokból és ferencesekből – választott inkvizítorok 13–15. századi tevékenysége; spanyol- és portugál inkvizíció: állandó, intézményesült kora újkori törvényszékek, amelyek az Ibériai-félszigeten és gyarmataikon működtek; római inkvizíció: az 1542-ben alapított Római és Egyetemes Inkvizíció Szent Kongregációja, a későbbi Szent Hivatal elődje; „az Inkvizíció” mint kulturális jelkép: a kora újkortól kialakuló polemikus, irodalmi és politikai kép, amely sokszor erősen eltér a konkrét törvényszékek történetétől.
A „szent inkvizíció” kifejezés egyes korabeli hivatalos megnevezésekben valóban előfordult, különösen a spanyol Santo Oficio („Szent Hivatal”) elnevezésben. Enciklopédikus használatban azonban célszerű mindig megadni, hogy melyik intézményről van szó, mert a középkori pápai inkvizíció, a spanyol inkvizíció és a római inkvizíció között jelentős jogi, szervezeti és politikai különbségek voltak.
Történeti háttér Vallási egység és közrend a középkorban A középkori latin keresztény társadalmakban a vallás nem különült el élesen a jogtól, a politikától és a társadalmi identitástól. A keresztény hitvallás, a szentségi élet, az ünnepek, az eskü, a házasság, a végrendelkezés és a közösségi hűség mind egy összefüggő rend részei voltak. Ebből következett, hogy a nyilvános eretnekséget a kortárs hatóságok nem pusztán teológiai tévedésként, hanem a közösség egységét megbontó cselekményként értékelték.
Az eretnekség fogalma a kereszténységen belüli, a hivatalos tanítással szemben álló, makacsul képviselt és nyilvánosan terjesztett tanítást jelölte. A nem keresztények – például zsidók vagy muszlimok – önmagukban nem számítottak eretneknek, mivel nem tartoztak a keresztény hit és egyházi fegyelem kötelékébe. A kora újkori spanyol- és portugál inkvizíció sajátossága éppen az volt, hogy joghatósága nem a meg nem keresztelt zsidókra vagy muszlimokra, hanem elsősorban azokra az újkeresztényekre, conversókra és moriszkókra terjedt ki, akik formálisan keresztények voltak, de akiket titkos zsidó vagy muszlim vallásgyakorlattal gyanúsítottak.
A középkori és kora újkori államok – katolikusok és protestánsok egyaránt – gyakran alkalmaztak kényszert vallási kérdésekben. Ez nem menti fel az inkvizíciós bíróságok túlkapásait, de megakadályozza azt az anakronisztikus értelmezést, amely a vallási kényszert kizárólag katolikus sajátosságnak tekinti. A korszak világi büntetőjoga általában is kemény volt: testi fenyítéseket, szégyenbüntetéseket, száműzetést, vagyonelkobzást, kínvallatást és halálbüntetést egyaránt alkalmazott.
Ókeresztény és késő antik előzmények A keresztény egyház első évszázadaiban az eretnekség elleni fellépés fő eszközei a tanítás, a zsinati elítélés, a kiközösítés és a közösségből való kizárás voltak. A kereszténység állami elismerése és később a római állam keresztény jellegének erősödése után a császári hatalom is beavatkozott teológiai vitákba. Az első nikaiai zsinat (325), majd a későbbi zsinatok dogmatikai határozatai a keresztény tanítás határait rögzítették, de a zsinati ítéletek végrehajtásában a császári állam is szerepet játszott.
A 4. század egyik legismertebb ügye Priscillianus kivégzése volt 385-ben Trierben. Priscillianust és követőit manicheizmussal, mágiával és erkölcsi visszaélésekkel vádolták. A kivégzés ugyanakkor már saját korában is vitákat váltott ki: Tours-i Szent Márton és más egyházi szerzők elítélték, hogy eretnekségi ügyben világi halálbüntetést alkalmazzanak. Ez jelzi, hogy a keresztény hagyományban kezdettől voltak eltérő álláspontok a vallási kényszer és a halálbüntetés kérdésében.
Szent Ágoston és a kényszerítés kérdése Hippói Szent Ágoston álláspontja különösen fontos volt a későbbi latin egyházi gondolkodásban. Ágoston a donatista szakadás kapcsán eleinte a meggyőzés, a vita és a lelkipásztori érvelés eszközeit részesítette előnyben. Később, a donatista mozgalomhoz kapcsolódó erőszakos csoportok és a császári törvények tapasztalata nyomán elfogadta az állami kényszer korlátozott alkalmazását, de azt javító, gyógyító célú fegyelemként értelmezte, nem öncélú bosszúként.
Ágoston gyakran hivatkozott a Lukács evangéliuma 14,23 szavaira („kényszerítsd bejönni őket”), de értelmezése nem az erőszakos térítés korlátlan igazolása volt. Több levelében kifejezetten kérte, hogy a donatistákkal szemben ne alkalmazzanak halálbüntetést. Donatus prokonzulhoz írt levelében szerepel a sokat idézett megfogalmazás: corrigi eos cupimus, non necari („megjobbítani akarjuk őket, nem megölni”). Ágoston tehát a vallási kényszerítés történetének egyik fontos előzménye, de álláspontja nem azonosítható egyszerűen a későbbi inkvizíciós gyakorlat egészével.
Aquinói Tamás és a középkori teológiai érvelés
Aquinói Szent Tamás a 13. században már abban a jogi és társadalmi közegben írt, amelyben a nyilvános eretnekséget súlyos közösségellenes bűnnek tekintették. A Summa theologiae II–II. részének 11. kérdésében az eretnekséget a hit elleni bűnként tárgyalja, és az akkori büntetőjogi analógiák alapján úgy érvel, hogy a megátalkodott eretnek a kiközösítésen túl világi büntetés alá is eshet. Érvelésében az Egyház először figyelmeztet és a megtérésre törekszik; a világi hatóságnak való átadás csak a makacs és közveszélyesnek ítélt eseteknél jelenik meg.
Aquinói álláspontja a modern vallásszabadság és büntetőjogi garanciák fényében nyilvánvalóan problematikusnak tűnik, de a középkori szerző saját korának jogi analógiáiban gondolkodott. A középkori teológusok és kánonjogászok általában nem a lelkiismeret belső világát kívánták kényszeríteni, hanem a nyilvános, közösségszervező és másokat is eltérítő tanítást tekintették büntetendőnek. A gyakorlatban ugyanakkor az ilyen megkülönböztetések gyakran nem védték meg a vádlottakat a túlkapásoktól, a kényszerítő vallatástól vagy a politikai érdekekkel összefonódó eljárásoktól.
A középkori inkvizíció kialakulása
Eretnekmozgalmak a 12–13. században
A 11–13. században Nyugat- és Dél-Európában több olyan mozgalom jelent meg, amelyet az egyházi hatóságok eretneknek minősítettek. A legjelentősebbek közé tartoztak a katharok vagy albigensek, a valdensek, a bogumilok és különböző apostoli szegénységi mozgalmak. Ezek közül nem mindegyik volt azonos jellegű. A katharok dualista tanítása például a látható világot gyakran rossz princípiumhoz kötötte, elutasította a katolikus szentségi rendszert, és saját egyházi szervezetet alakított ki. A valdensek eredetileg a szegénység, az evangéliumi prédikáció és a laikus igehirdetés kérdésében kerültek konfliktusba az egyházi hatóságokkal, majd később több tanbeli eltérés is elválasztotta őket Rómától.
A katharok dél-franciaországi elterjedése különösen nagy jelentőségű volt. Languedocban a mozgalom nemcsak vallási csoportként, hanem társadalmi kapcsolatrendszerként is jelen volt, és több helyi nemesi család védelmét élvezte. Az egyházi reform és a prédikációs mozgalmak – köztük Szent Domonkos és a későbbi domonkos rend fellépése – részben arra irányultak, hogy az eretneknek tartott tanításokat prédikációval, tanítással és szegényebb, hitelesebb papi életformával ellensúlyozzák.
Szent Domonkos személyét a későbbi hagyomány gyakran összekapcsolta az inkvizícióval, de történetileg pontatlan őt a későbbi intézményes pápai inkvizíció megalapítójaként vagy működtetőjeként bemutatni. Domonkos 1221-ben meghalt, míg a pápai inkvizítori megbízások rendszeres gyakorlata főként az 1230-as évektől bontakozott ki. Domonkos jelentősége inkább a prédikáció, a teológiai képzés és a hitvédelmi vita területén állt.
Az albigens keresztes hadjárat