Az angol irodalomtörténetben a regény fejlődésének nyitánya a 18. századra tehető. Ebben a polifonikus összhangzatban az egyik legfontosabb és legkülönlegesebb összetevő Henry Fielding három regénye, a Joseph Andrews (1742), a Tom Jones (1749) és az Amelia (1751). Ezek a művek nem csak regénytörténeti jelentőségükkel és poétikai tanulságaikkal emelkednek ki, hanem korunkra is érvényesíthető igazságokkal okítják az olvasót, s ez különösen igaz a Tom Jonesra, amely egyértelműen a fieldingi életmű csúcspontja.
Keletkezésének előzményei Ehhez a remekműhöz, alighanem hozzájárult Henry Fielding életpályájának és írói ténykedésének egy sajátos jellemzője: az író életében, értékrendjében és munkájában vissza-visszatérő helyzet, amikor is a 18. századi szélsőséges Anglia világában egyensúlyoznia kellett a személyes fennmaradás és a művészi életforma között. Már fiatalkorától kezdve fennállt ez a helyzet: 1707-ben született, Somerset megyében középnemesi, arisztokrata ősöket felsorakoztató családban. A kapzsi rokonság elperelte apjától – Edmund Fieldingtől, aki nem mellesleg Malborough seregében volt tábornok – a birtokot, így bizonytalan anyagi helyzetet és társadalmi hovatartozást hagyott örökül fiának. Ráadásul a fiú édesanyja – a magas rangú bíró lányaként ismert Sarah Gould – korai halálát is tragédiaként élte meg. Az ifjú Henry szerencséjére a megmaradt rang, a jó név, az összeköttetések és nyughatatlan nagyanyja révén Eton College-ban, az előkelő „public school”-ban végezhette tanulmányait, ám a létbizonytalanság és az ingatag anyagi helyzet miatt, hamarosan kenyérkereső állás után kellett néznie. Így válik – akarata ellenére – az irodalom piaci vállalkozássá számára, annak ellenére, hogy mindig is megvetette ezt, hiszen nem volt méltó példaképeihez: Alexander Pope-hoz és Jonathan Swifthez, akik egyértelműen a magasirodalom alkotói voltak.
Később, Londonban már színházi tevékenységével kereste meg a napi betevőjét: komédiák, drámai szatírák, drámai paródia-travesztiák sora került ki keze alól. Színházigazgatóként is dolgozott egészen addig, amíg a Robert Walpole féle cenzúratörvény – amely magába foglalta az engedély nélkül működő színházak bezáratását, amilyen Fieldinggé is volt – véget nem vetett ennek. Így az író megélhetés nélkül maradt. Ezután jogi tanulmányokba kezdett és az általános hat év helyett három év alatt elvégzi az iskolát. Ügyvédi pályája nehézkesen indult, így egy whig politikai lap szerkesztésébe kezdett, de nem ért el nagy sikereket. 1734-ben megházasodott: feleségül vette Charlotte Cradockot akitől 2 gyermeke született. Mindent megtett családja fenntartása érdekében, hosszabb-rövidebb füzetes olvasmányokat adott ki, szatírákat, hosszabb prózai allegóriákat írt, így vetett papírra például A néhai nagy Jonathan Wild úr élettörténetét, amely egy Walpole ellenes szatíra. Ezen az úton haladva jutott el nagy lélegzetvételű műveinek megírásához is. Az első ilyen műve a Joseph Andrews és barátja, Mr. Abraham Adams kalandjai (1743) volt, amelyet Samuel Richardson – nagy irodalmi ellenlábasa – Pamela (1740) című írásának paródiája. (Egy korábbi paródiáját is megírta a Pamelának: névtelenül adta ki Shamela címmel.) Időközben, minden erőfeszítése ellenére elvesztette feleségét a rossz életkörülményeik miatt, viszont későbbi műveiben Sophia és Amelia képében állított emléket a szeretett asszonynak. Mégis ez volt az oka annak, hogy az alkoholért nyúl, ami később – még ha csak közvetve is – halálát okozza. Felfelé ívelő jogi pályafutása miatt hamarosan békebírói kinevezést kapott, és lelkiismeretes munkába kezdett. Felvette a harcot a városban nagymértékben elharapódzott bűnözés ellen és valódi rendőrséget szervezett. Eközben folytatta írói munkásságát is: egy ifjú író, Tobias Smollett első regénye – Roderick Random (1748) – új ihletet adott Fieldingnek, így írta meg örökéltű klasszikusát, a Tom Jonest (1749).
Műfaj Henry Fielding Tom Jones című műve 1749-ben látott napvilágot. Műfaját tekintve 3 lehetőség közül is választhatunk.
Prózában megírt polgári eposzparódia Maga az író különös megjelölést ad rá: prózában megírt polgári eposzparódia. Formáját tekintve tényleg próza, ám szerkezetét tekintve messze maga mögött hagyja az eposz határait, annak ellenére, hogy tartalmaz eposzi kellékeket (például van enumeráció/seregszemle és invokáció/segítségkérés Molly templom előtti jelenténél, amikor az irigyei rátámadnak) is. A regény valóban mind stílusában, mind tartalmában parodizálja Tobias Smollett Roderick Randomját, ám ennél mégis sokkal több. Fielding felállította az ellentétek elvét az klasszikus eposzok jellemábrázolás alapján, amelyet olyannyira fontosnak tartott, hogy a gyakorlatban is alkalmazta. Az író szerint, ez az elv segít bekapcsolódni az olvasónak az elképzelést kialakító folyamatba, amelyet valójában maga az olvasó indít el reakcióival. Ez igazából két jelenség közti kontrasztreláció útján jön létre, amelyek közt a különbségeket az olvasónak kell áthidalnia saját erejéből. „A Fielding-féle visszafordító kontraszt világossá teszi, hogy egy idea, egy norma vagy egy esemény csak akkor képes az olvasó képzeletében teljességgel kialakulni, ha előáll az ellentétes helyzet, amelyben a szándékolt jelenség és negatívja többé-kevésbé megjelenik.” Ez gyakorlatban leginkább a jellemábrázolásban mutatható ki. Fielding többféle jellemábrázolási módot is kipróbál a regényben.
Az egyik típus az ellentétek szimmetriája, amikor több szereplő közt von párhuzamot, a másik típus pedig az ellentétek többszörös szimmetriájára épül, amikor a két főszereplő (Sophia és Tom) áll szemben a többi szereplővel. Ezek kifejtését az utóbbival kezdeném, mert összetettebb képet ad a történet főhőseiről és sokoldalú magyarázattal szolgál. Az első kontrasztreláció Tommal három alakot állít szembe: Blifilt, Nightingalet és Lord Fellamart. Thomas Blifil, gyermekkori barátja, majd később féltestvére, aki mindig kifogástalanul viselkedik, tudja, mikor mit kell mondania, hogy megnyerje magának az embereket. Nagy szerepet játszik abban, hogy Tomot kiebrudalják az Allworthy birtokról. Nightingale talán egy fokkal jobb Blifilnél, de ennek ellenére erkölcsileg nagyon mélyre süllyedt. Jószívű és könnyelmű, Nancynek, Millerné lányának udvarol, egészen addig mikor egy napon váratlanul eltűnik. Kiderült, hogy teherbe ejtette Nancyt, de nem akarja feleségül venni – pedig nagyon szereti -, mert apja, a dúsgazdag kapzsi bankár kitagadná az örökségből. Lord Fellamar pedig maga a bűn megtestesítője azzal, hogy belemegy Lady Bellaston tervébe: magáévá akarja tenni Sophiát erőszakkal, hogy megszerezze a vagyont a kényszerházassággal. Ezen kívül Thwackum és Square is ellentétben áll Tommal – kapcsolatuk szinte parabola minőségű történetet ad -, de a Tommal való kontrasztjuk elhanyagolható ahhoz képest, amit egymással szemben mutatnak. A történet másik főszereplőjével, Sophiával szemben szintén három személyiség áll szemben: Molly Seagrim, Jenny Jones (Mrs. Waters, vagy később Mrs. Partridge) és Lady Bellaston. Molly Tom szeretőjeként jelenik meg, aki szíves-örömest vállalja ezt a szerepet a fiú jószívűsége miatt kapott támogatásért. Jenny Jones könnyedén eladja becsületét, amikor vállalja Tom anyjának szerepét jutalom fejében Bridget kisasszonytól. Lady Bellaston pedig a nagyvilági asszony, aki soha nem menne feleségül Tomhoz (nem mintha a fiú akarná), de mégis féltékeny mikor együtt látja a szerelmeseket, ezért is eszeli ki a gonosz tervet, amit fentebb Lord Fellamarnál is említettem.
Az első jellemábrázolási típus, ahol párokban valósul meg az ellentétek szimmetriája, magában hordozza fent csoportokba rendezett szereplők párhuzamát is, ezért az ezektől különbözőeket szeretném csak kiemelni ennél a pontnál. Az első páros Allworthy úr és Western úr. Allworthy nagylelkű, jószándékú, emberséges, bölcs és jótékony úriember. Mindig szívesen segít az arra vetődő rászorulókon. Igazságos békebíró, és mint beszélő neve is mutatja „Csupaérdem”. Egyetlen hibája, hogy jóhiszemű és naiv, ezért gyakran bolondot csinál belőle az író, de be is vallja, hogy nem ok nélkül, mert nem akar hibátlan és tökéletes alakokat felvonultatni előttünk. Western úr jakobinista, heves természetű földesúr, aki nem győzi szidalmazni a Hannover-házat, akik Anglia trónján ültek (és ülnek a mai napig) – ezért gyakran kerül ellentétbe saját nővérével is a regényben. Imád vadászni, lakomázni és inni, de gyöngéd szeretettel fordul egyetlen lánya felé, aki mindig is engedelmes volt hozzá, ám a sok halihózás közben valahol mégis kisiklott a kezéből az irányítás. Hullámzó hangulata miatt, akár bipolárisnak is tekinthetnénk, hiszen olyan szélsőséges a viselkedése, akár a tavaszi időjárás. Allworthy és Western kontrasztrelációja meglepő módon kiegyenlített, hiszen jól megférnek egymás mellett és sosem viszálykodnak, ráadásul a két család a regény végén egyesül. A másik kiemelkedő páros Square filozófus és Thwackum tiszteletes. Ellentétük komikussá válik a regény folyamán. Square klasszicista műveltségű gondolkodó aki neoplatonista deista nézetek vall. Sokkal emberibb szereplő hibáival együtt is, mint Thwackum. A bigott anglikán lelkész az ortodoxia szerint éli életét, ám vallásossága ellenére tette elvetendőek, mert még a Tízparancsolat pontjait is kijátssza a maga kedvére.
Összességében láthatjuk, hogy Fielding kontraszt elve azon alapszik, hogy egy jó dolog pozitív mivolta nem nyer addig értelmet rendesen addig, ameddig nincs ott valamilyen formában a negatív ellenpontja. Ez az el végigvonul az egész regényen – gyakran ez adja a komikum alapját is –, így ösztönözve az olvasót a saját tapasztalatainak bővítésére, hogy később sikeresen felismerje a különböző embertípusokat, ha találkozik velük életében.
Polgári realista regény Egyes elméletek szerint a Tom Jones valójában egy polgári realista regény. Nem kevesen bizonyították is, hogy a mű „az akkori angol élet majd ezer-oldalas monumentális freskója”. Ez lényegében igaz is, hiszen a regény átfogó képet ad az akkor angliai vidéki életről, az országúti fogadók hangulatáról és a londoni elit erkölcstelenségéről. Helyet kap a polgárság különböző rétegeinek a bemutatása is, valamint a kor intézményrendszere és szokásai is fel-feltűnnek egy-egy utalásban, de igazából ez a műfajmegnevezés sem felel meg minden szempontnak.
Pikareszk regény A harmadik és egyben legelfogadottabb válasz a műfaj kérdésére a pikareszk regény vagy kópéregény. Ez a műfaj a 16. századi Spanyolországból ered. Az akkori, általában laza szövésű elbeszélést a kópé-hős (pikaró, ha férfi és pikara, ha nő) alakja tart össze, aki alsóbb társadalmi osztályból származik.