Az EA–6B Prowler (jelentése „csavargó”) az A–6 Intruder bázisán létrehozott kéthajtóműves, középszárnyas, rádióelektronikai hadviselésre felkészített repülőgép, melyet a Grumman (napjainkban Northrop Grumman Aerospace) fejlesztett ki az Amerikai Haditengerészet és a Tengerészgyalogság megrendelésére, ahol üzemeltetése során alapvető repülőgéptípusuk lett. Magasfokú integrált elektronikai rendszereinek köszönhetően bármilyen időjárási viszonyok között bevethető, nagy hatótávolsággal és ellentevékenységgel rendelkezik. A fedélzeti elektronikai berendezések a pilótafülke előtt lettek elhelyezve, illetve a farok felső részére került az az elektronikai műszergondola, amely később az EF–111A Raven-re is felkerült.
A repülőgép elsődleges bevetési profilja a támadó repülőgépek és a földi csapatok oltalmazása az ellenséges elektronikai aktivitás zavarásával, valamint harcászati elektronikai hírszerzés, felderítés a célterületen, legfőképpen az ellenfél korai előrejelző rádiólokátorainak (Early Warning Radar, EWR) és adatkommunikációjuk bénítása. A Boeing által fejlesztett EA–18G Growler fogja fokozatosan és folyamatosan leváltani 2009 végétől, 2010 első felétől, amely elektronikailag jóval korszerűbb és harcászatilag sokoldalúbb repülőgép, mindössze kétfős személyzettel.
Az utolsó hordozófedélzeti Prowler az előzetes ütemtervek szerint 2012-ben kerül visszavonásra. Ezzel párhuzamosan azonban a Tengerészgyalogság hosszabb ideig fogja üzemben tartani ezt az altípust és az ICAP III segítségével saját üzemeltetési profilja szerint fogja átalakítani őket, hogy megfeleljenek az MAGTF-eknek (Marine Air-Ground Task Force, magyarul Tengerészgyalogsági repülőcsoport-csapásmérő kötelék). Rendszerazonos legyen, és képes az egyesített haderőnemi műveletek végrehajtására. Képes legyen pilóta nélküli repülőgéprendszerek hordozására és az F–35 Lightning II hadrendbe állításával megfeleljen az akkori idők elvárásainak is.
Az utolsó alakulat, amely repülte a típust, a tengerészgyalogsági VMAQ–2 Death Jesters, melyet 44 év aktív szolgálat után 2019. március 08-án feloszlattak.
Története bélyegkép|jobbra|250px|A VMAQ–2 század 147865-ös EA–6A Electric Intrudere. Ez a század volt a típus utolsó üzemeltető alakulata bélyegkép|jobbra|250px|A 149481-es első prototípus 1969. május 25-én
Az altípus közvetlen elődjének az EA–6A Electric Intruder (eredeti nevén A2F–1Q) tekinthető. A 27 példányban (12+15 db-os sorozat) legyártott elektronikai lefogó repülőgépet az Amerikai Tengerészgyalogság rendelte meg és üzemeltette a vietnámi háború idején, egészen az 1970-es évek második feléig, majd az utolsó példányokat az 1990-es években vonták csak ki.
A 27 gépből 15 db volt teljesen új építésű, a többi A–6A-ból lett átalakítva.A globalsecurity szerint 28 db és mind átalakított példány volt. Az összegyűjtött fotók alapján is 22 db gép egyértelműen azonosítható. Mivel az EKA–3B Skywarrior-ok üzemideje gyorsan csökkent és üzemeltetésük sem volt hatékony, valamint az A–6B Iron Hand változatból is meglehetősen csekély példányszám állt rendelkezésre – 19 darab – az A–6-os támadószázadokban, a haditengerészeti hadvezetés is megrendelt egy, az EA–6A-hoz hasonló, de nagyobb teljesítményű elektronikai lefogó repülőgépet (az EA–6A-kból a USN is üzemeltetett pár darabot).
A fejlesztés szintén az A–6 bázisán kezdődött 1966-ban. A törzset módosították úgy, hogy előrébb helyezték a pilóta és a BN kabinját, és mögéjük, az eredeti helyre újabb kétüléses fülkét alakítottak ki az elektronikai műszereket kezelő személyzetnek. A négyfős kabinon kívül egyértelműen azonosítható a típus a függőleges vezérsík felső részére szerelt elektronikai gondoláról, amelyet később – az altípus sikerein felbuzdulva – az EF–111A Raven-re is beépítettek. Az így átalakított első tesztpéldány (BuNo 149481), 1968. május 25-én szállt fel először, majd őt követte a 2. (BuNo 149479) és a 3. prototípus (BuNo 148615). A tesztrepüléseket újabb öt nullsorozatpéldánnyal végezték (BuNo 156478–156482), majd 1971 júliusában állt hadrendbe az első alakulat (a VAQ–132 Scorpions század), az utolsó pedig 1977-ben (a VAQ–136 Gauntlets század). 1991-ig, a gyártás leállításáig, kb. 170 dbEz a darabszám egyelőre nem igazolható pontosan. repülőgépet vett át az Amerikai Haditengerészet és a Tengerészgyalogság.
Gyártás Összesen körülbelül 170 darabot épített ebből az altípusból a Northrop Grumman. Prowler-prototípusok (3 db): 149481, 149479, 148615 Nullsorozat (5 db): 156478, 156479, 156480, 156481, 156482 Az ADVCAP-modernizáció tesztgépei (3 db): BuNo 156482 (az FSD-hez), 158542 (a VEP-hez), 158547 (az AIP-hez).
Az utolsó, 170. Prowlert 1991 júliusában adták át a flottának.
A hadrendbe állt repülőgépek századokon belül és századok között is rendszeresen helyet váltottak, amit a sárkányra felfestett századbeli sorozatszámaik, századjelzéseik és farokkódjaik jól mutatnak.A farokkódok változása a Hordozófedélzeti repülőezred repülőgép-hordozókon való „vándorlását” is mutatja.
Szerkezeti felépítés bélyegkép|jobbra|250px|Egy szögfedélzetről felszálló Prowler 2004-ben. Jól megfigyelhető az előre tolt orr-rész, valamint a farok tetejére épített elektronikai gondola. Ezzel a repülőgéppel szakítottak el 1998. február 3-án Olaszországban egy sífelvonó-kábelt (lásd Incidensek fejezet)
A repülőgép-hordozó fedélzetére kifejlesztett A–6 Intruder minden szerkezeti elemével rendelkezik, így hordozó-fedélzetről és szárazföldről egyaránt üzemeltethető.
Törzs és szárny bélyegkép|jobbra|250px|A VAQ–129 egyik gépe visszatér a USS John C. Stennis-re. Orrsegédszárnyai lehajtva, fékszárnyai leengedve, törővégi osztott féklapjai kinyitva. A gépre 3 db 300 gallonos póttartályt és két AN/ALQ–99 konténert függesztettek bélyegkép|jobbra|250px|Egy hordozófedélzetre leszállt gép lefordul a szögfedélzet leszálló sávjáról, miközben felhajtja szárnyfeleit bélyegkép|jobbra|250px|A jobb oldali szárnyfelhajtó mechanika. A külső felfüggesztésre egy gyakorló AGM–88 HARM van függesztve
A típusra jellemző „baseball ütő” formája ennél az altípusnál sem változott. Legnagyobb változtatás a törzs mellső részében történt, ahol is a kibővített kabin kapott helyet, illetve módosult az orr alakja is. A szárny-magassági kormány közötti, kétoldalt elhelyezett törzsféklapokat ennél az altípusnál már elhagyták. Helyükre elektronikai berendezések kerültek. A modernizációk során a törzsgerincre több új, kisebb beömlőnyílás is került.
A repülőgép két főtartós, középszárnyas elrendezésű. A külső 1/2-e felhajtható, statikus állás esetén ferde dúcokkal támasztható ki, az alaptípusnál rendszeresített módon. A fékszárnyak és a csűrők felett végig áramlásrontó lapok vannak beépítve, amelyek a csűrőket segítik, olykor kiváltják. A kilépőéleknél találhatóak az egyszeresen réselt fékszárnyak és a csűrők. A szárny törővégeinek kilépőél felőli részén meghagyták az A–6 felfelé-lefelé szétnyíló osztott féklapjait, a belépőéleken pedig lehajtható orrsegédszárnyak (lécek) vannak kialakítva.
A gép 5 db felfüggesztési csomóponttal rendelkezik, melyek mindegyike „nedves”, azaz tüzelőanyag-póttartályok egyaránt rögzíthetek rájuk. Az eredeti típuson még opcionálisan van 1-1 külső ezeken kívül, de a Prowler-ekről készült fotókon egyetlenegyszer sem használták ki ezeket. Szemben az EA–6A-knál: a félszárnyak külső és középső felfüggesztési csomópontjaira elektronikai konténerek voltak felszerelve, a belsőre pedig póttartály.
Teherbírásuk: törzs: az alaptípushoz képest nem változott, körülbelül 1500 kg a teherbírása (6 db Mk 82 MER-en). szárny: belső: 1500 kg középső: 1500 kg
A hajófedélzeti üzemeltetés miatt az altípus szárnyfelein gyorsabb ütemben kezdtek megjelenni a szerkezeti fáradás jelei. 1998-ban megkezdték 114 db kompozit anyagú szárnyközéprész legyártását 94 db gépnek, amit egy időre felfüggesztettek. 2003. december 17-én a NAVAIR (Naval Air Systems Command) újraindította a külső szárnypanelek gyártását a floridai St. Augustine-i gyárban és 2006 közepén még folyamatban volt az átszerelés. Több gépen nagyobb javításokat is eszközölni kellett korosságuk miatt. Az eredeti életciklus-elemzés szerint a legyártott gépek élettartama 1984 és 1988 között lejárt volna.
Az elemzések elkezdésekor a kiválasztott gép sárkányában 1873 repült óra volt és a program-menedzselés közben nem gondolták, hogy a várható élettartam végét szükséges megállapítani. Végül 14 000 óra lett maximalizálva a sárkányra. 32 gép új szárnyközép-részének átszerelése 170 millió USD értéket képviselt. Ezzel 2019-re több mint 90 db gép lehetne még repülőképes. Mégis a vizsgálatokat vezetők a szárnyközép-részek további gyártásának leállítása mellett döntöttek 2006 késő nyarán és minden legyártott új alkatrészt beépítettek 2006-ban, a programot pedig félbehagyva leállították a költségvonzatokra hivatkozva.
Futómű bélyegkép|jobbra|250px|Ezredparancsnoki (CAG) gép gőzkatapult-indítás előtt. Látható, hogyan van az orrfutó rögzítve a katapult „szánkójához”
Az eredeti típus „hárompontos” tricikli-elrendezésű futóművét nem módosították. A tengerészgyalogos és a haditengerészeti példányok nem térnek el egymástól, azonban megfigyelhetőek az egyes példányok eredeti főfutókerekeinek eltérései. Egységesítés nem valószínű, hogy volt.
Pilótafülke bélyegkép|jobbra|250px|A hátsó kabintető tisztítás alatt. Korábban többször áramütés érte a tisztítómunkást a statikus feltöltődés miatt bélyegkép|jobbra|250px|Az ECMO–3 és –4 munkahelye
A Prowler személyzete négy fő, melyből a pilóta a bal első ülésben foglal helyet, mellette és mögötte pedig a három ECMO (Electronic Countermeasures Officer). A pilóta melletti az ECMO–1, a mögötte ülő az ECMO–2 és az amellett ülő pedig az ECMO–4. Mind a négy fő Martin Baker katapultülésben ül. A kétrészes, felfelé nyíló kabintetők plexianyaga arannyal van felületkezelve, amely az elektronikai eszközök rádióhullám-kisugárzás védelmét szolgálja (másodsorban a napsugárzás ellen is hatásos, de erre a hajózósisakban található megfelelő árnyékoló eszköz). A kezdeti üzemeltetés során a takarító személyzetet rendszeresen áramütés érte tisztítás közben a statikusan feltöltött plexitetőn.
Hajtómű bélyegkép|jobbra|250px|Egy J52–P408 fékpadi tesztje 2004. december 1-jén a USS Ronald Reagan (CVN–76) fedélzetén, valahol a Csendes-óceánon bélyegkép|jobbra|250px|Ellenőrzés alatt a jobb oldali hajtómű kompresszorfokozatai
A Prowler-t két darab, utánégető nélküli egyáramú gázturbinás sugárhajtóművel szerelték fel, az A–6 Pratt & Whitney gyártmányú J52–P8-ának módosított változatával, így a J52–P408 gázturbinának közel 5 kN-nal nőtt a tolóereje az elődhöz képest, melyekkel a gép csak szubszónikus sebességre (950 km/h) tud gyorsulni vízszintes repülésben, 1840 km-es hatósugárral. A hajtóművek javításához, ki- és beszereléséhez a törzs alsó részét teljesen le lehet nyitni, amely kellően megkönnyíti az időszakos ellenőrzési, karbantartási és hajtóműcserélési munkákat. Később, az ICAP III-mal módosítják a hajtóművet, melynek jele J52–P409.
Üzemanyagrendszer A belső tüzelőanyag-mennyiséggel 1840 km-t képes megtenni közepes magasságban, melyet 1136 literes (300 gallon) belső térfogatú póttartályokkal egészíthet ki mind az 5 felfüggesztési csomóponton. Ezeken felül rendelkezik az orr tetején, a szélvédő előtt elhelyezett merev tankolócsővel is. Az alaptípustól eltérően ezt kissé jobbra elferdítve/elhúzva építették be. Modernizált példányok esetében a tövébe beépítettek egy elektronikai „szemölcsöt” is.
Avionika és fegyverzet