Liguori Szent Alfonz Mária (olaszul Alfonso Maria de Liguori; Marianella, 1696. szeptember 27. – Pagani, 1787. augusztus 1.) olasz katolikus pap, teológus és népmisszionárius, a redemptorista rend alapítója, Sant’Agata de’ Goti püspöke, egyháztanító. Az egyháztanító címet a katolikus egyház olyan szenteknek adja, akiknek tanítását különösen fontosnak tartja. Erkölcsteológiája a népmissziók és a gyóntatás gyakorlati tapasztalataiból született. Emellett részletesen foglalkozott a lelkiismeret szerepével, és kialakította a redemptorista missziós lelkiség alapjait.L. Vereecke: „Alphonsus Liguori, St.” In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 1. kötet. The Catholic University of America – Gale, 2003, 306–311.Marciano Vidal García: „S. Alfonso: un obispo renovador de la teología moral. Aspectos innovadores y actualidad de la moral alfonsiana”. Spicilegium Historicum Congregationis SSmi Redemptoris, 60 (2012), 33–66.
Fő műve, a több kiadáson át átdolgozott Theologia moralis a katolikus morálteológia egyik nagy hatású újkori kézikönyve lett. Azt vizsgálta, hogy mikor bizonyos egy erkölcsi törvény kötelező ereje, milyen erős érvek szólnak a törvény vagy a szabadság mellett, és hogyan kell mindezt a konkrét ember lelkiismereti ítéletében alkalmazni. A későbbi szakirodalom ezt az álláspontot általában equiprobabilizmusnak nevezi. Maga Alfonz egy ideig „probabilioristának” mondta rendszerét, és határozottan elhatárolódott a tutiorizmustól.Francesco Chiovaro: „S. Alfonso Maria de Liguori. Ritratto di un moralista”. Spicilegium Historicum Congregationis SSmi Redemptoris, 45 (1997), 121–153.Raphael Gallagher: „The Moral Method of St. Alphonsus in the Light of the Vindiciae Controversy”. Spicilegium Historicum Congregationis SSmi Redemptoris, 45 (1997), 331–349. IX. Piusz pápa 1871-ben egyháztanítóvá nyilvánította.
Történeti háttér
Alfonz életének nagy része a Nápolyi Királyságban telt. Az új egyházi intézmények működését az uralkodói hatalom és az Szentszék közötti jogvita is befolyásolta. A nápolyi kormány igyekezett ellenőrizni az egyházi intézményeket és a pápai rendelkezések végrehajtását a királyságban. A királyi exequatur azt az állami engedélyt jelentette, amely a pápai okiratok kihirdetéséhez és világi joghatásához kellett. A redemptoristáknak ezért a pápai kánonjogi jóváhagyás mellett állami elismerésre is szükségük volt.
Ezért XIV. Benedek pápa 1749-es jóváhagyó brévéje Nápolyban nem kapta meg a királyi exequaturt. A kongregáció ennek ellenére tovább működött. Egy 1752. december 9-i királyi rendelkezés megtűrte működését, de nem ismerte el teljesen a pápai szabályzat világi joghatását. Ez a kettős helyzet évtizedekig megmaradt, és Alfonz öregkorában a Regolamento körüli válságban éleződött ki.Otto Weiß: „Alfons von Liguori und seine Biographen. Ein Heiliger zwischen hagiographischer Verklärung und historischer Wirklichkeit”. Spicilegium Historicum Congregationis SSmi Redemptoris, 36–37 (1988–1989), 151–284.
A kor katolikus erkölcsteológiájában sok vita szólt arról, hogyan kell dönteni, ha kétséges, hogy egy erkölcsi vagy egyházi törvény kötelezi-e az adott embert. Ezek a gyóntatószék mindennapos gyakorlati kérdései voltak. A tutiorizmus szerint kétség esetén a szigorúbb, biztosabb utat kellett választani. A probabilizmus megengedte a szabadságot támogató, komoly érvekkel alátámasztott vélemény követését akkor is, ha a szigorúbb álláspont mellett is szóltak erős érvek. A probabiliorizmus ennél nagyobb valószínűséget kívánt a követett véleménytől. Egyszerű példával: ha kétséges volt, hogy egy általános tilalom egy sajátos esetre is vonatkozik-e, a tutiorista inkább megtartotta a tilalmat; a probabilista kellően megalapozott ellenkező vélemény esetén a szabadabb döntést is elfogadhatta. Alfonz azt mérlegelte, milyen erősek az érvek, milyenek a körülmények, és mire jut a lelkiismeret.
A janzenizmus a 17–18. századi katolikus közeg szigorú teológiai és lelkipásztori irányzata volt; több tanítását az egyház elítélte. A kegyelem, az emberi romlottság, a bűnbánat és a szentségek vételének kérdéseiben a hozzá kapcsolódó rigorista gyakorlat magas követelményeket támasztott a feloldozás és a szentáldozás előtt. Alfonz a megtérés reményét, Isten irgalmát és a gyóntató jóindulatú, felelős ítéletét hangsúlyozta, az erkölcsi norma feladása nélkül.
Nápolyban ugyanebben az időszakban az etika és a természetjog egyetemi oktatása is változott. Felix Waldmann szerint a század közepére új természetjogi irányok jelentek meg a nápolyi egyetemen. Alfonz jogi képzése azonban már 1713-ban lezárult; morálteológiájának jogászi vonásai inkább saját tanulmányaiból és 1715–1723 közötti ügyvédi gyakorlatából eredtek.Felix Waldmann: „Natural Law and the Chair of Ethics in the University of Naples, 1703–1769”. Modern Intellectual History, 19 (2022), 54–80. doi:10.1017/S1479244320000360.
Élete
Családja, tanulmányai és jogászi pályája
Alfonz 1696. szeptember 27-én született a Nápoly közelében fekvő Marianellában, a család legidősebb gyermekeként. Apja, Giuseppe de Liguori nápolyi nemesi családból származott, és a királyi haditengerészet tisztjeként szolgált; anyja Anna Maria Caterina Cavalieri. Magántanároknál tanult, majd 1708-ban felvették a nápolyi egyetem jogi karára. 1713. január 21-én, tizenhat évesen doktori fokozatot szerzett in utroque iure, vagyis polgári jogból és egyházjogból.
A fennmaradt iratok alapján 1708 és 1713 között joghallgató volt, 1713–1715-ben Perrone és Domenico Caravita mellett végzett joggyakorlatot, majd 1715 és 1723 között ügyvédként dolgozott a nápolyi bíróságokon. A későbbi szentéletrajzok ezt rendkívüli sikersorozatként írták le, és azt állították, hogy 1723-ig egyetlen pert sem veszített. Ezt azonban semmilyen fennmaradt bírósági jegyzék nem támasztja alá. Az egyik korai és nagy hatású életrajzíró, a redemptorista Antonio Tannoia dicsérően írta le ezt az időszakot; Chiovaro ezt idealizáló rekonstrukciónak tartja.
1723 júliusában Alfonz elveszített egy nagy jelentőségű feudális pert, amelyben a gravinai herceg érdekeit képviselte a toszkán nagyherceg ellen. A későbbi életrajzok a vereséget többféleképpen, gyakran dramatizálva adták elő; a forráskritikai kutatás a vereség tényét és az ügyvédi pálya röviddel ezutáni feladását tekinti biztosnak. A későbbi tanúvallomások szerint 1723-at vallási fordulata meghatározó évének tekintette; az életrajzi hagyomány ehhez kapcsolja a nápolyi Ospedale degli Incurabiliban átélt vallási élményét. 1723. október 23-án felöltötte a klerikusi ruhát.
Jogi képzettsége később is fontos maradt. Chiovaro szerint morálteológiájában is felismerhető az ügyvédi gondolkodás: elkülönítette a tényállást, mérlegelte az érveket, és vizsgálta, hogyan alkalmazható a szabály az egyedi esetre. 1779-ben, nyolcvanhárom évesen is saját tapasztalatára hivatkozott egyik rendtársa előtt: „ügyvéd voltam, püspök voltam” – mondta, utalva arra, hogy hasonló ügyeket korábban már többször kellett intéznie.
Papi hivatása és nápolyi lelkipásztorkodása
Alfonz kezdetben az oratoriánusokhoz kívánt csatlakozni, apja azonban ellenezte, hogy a család legidősebb gyermeke szerzetesi közösségbe lépjen. A kialakult kompromisszum értelmében egyházmegyés papnak készült. Teológiai tanulmányait részben otthon végezte, 1724-től pedig bekapcsolódott a világi papokból álló Apostoli Missziók Kongregációjának munkájába. 1726. december 21-én szentelték pappá.
Korai szolgálatában a prédikáció és a gyóntatás állt előtérben. 1727-től alakította ki Nápolyban az úgynevezett esti kápolnák (Cappelle serotine) rendszerét. Ezek főként munkások és kézművesek helyi közösségei voltak: imádságot, vallási oktatást, kölcsönös segítséget és a résztvevő világiak tevékeny közreműködését kapcsolták össze. A kezdeményezés később több helyen elterjedt a városban.Giuseppe Orlandi: „S. Alfonso Maria de Liguori e i laici. La fondazione delle «Cappelle Serotine» di Napoli”. Spicilegium Historicum Congregationis SSmi Redemptoris, 35 (1987), 393–414. 1729-ben elköltözött a családi házból és Matteo Ripa nápolyi Kínai Kollégiumában (Collegio dei Cinesi) telepedett le; innen folytatta missziós és lelkipásztori munkáját.
Alfonz a hallgatóság nyelvéhez és műveltségéhez igazította előadásmódját. Giuseppe Orlandi levelezéskiadásának elemzése szerint a kifinomult irodalmi stílust is jól ismerte, lelkipásztori célból mégis inkább a világos, közérthető megfogalmazást választotta.Maciej Sadowski: recenzió: Alfonso Maria de Liguori, Carteggio. I: 1724–1743, a cura di Giuseppe Orlandi, Edizioni di Storia e Letteratura, Roma 2004. Folia Historica Cracoviensia, 12 (2006), 187–190. A népmissziók – többnapos prédikációs, vallásoktatási és gyóntatási alkalmak – során az egyszerű énekek, a rövid elmélkedések és a közvetlen prédikációs forma ugyanezt a célt szolgálták.
A redemptorista kongregáció alapítása
A Nápolytól délre fekvő Scalában végzett missziók során Alfonz olyan hegyvidéki és falusi közösségekkel találkozott, amelyek csak korlátozottan részesültek rendszeres vallásoktatásban, lelkigyakorlatban – vagyis többnapos, vezetett imádságos elmélyülésben – és népmisszióban. E tapasztalatból olyan missziós társulat terve nőtt ki, amely tartósan a vallási ellátásban leginkább háttérbe szoruló vidéki lakosságot kereste fel.
A scalai kezdetekben Tommaso Falcoia püspök és Maria Celeste Crostarosa szerzetesnő is meghatározó szerepet játszott. Crostarosa nevéhez kötődött a szemlélődő női közösség sajátos szabályzatának és lelkiségének kialakulása; Alfonz 1730–1731-ben támogatta a közösség átalakulását. Ebből fejlődött ki a redemptorista női közösség. A női alapítás kialakulásában tehát Crostarosa, Falcoia és Alfonz egyaránt részt vett.Domenico Capone: Suor Celeste Crostarosa e Sant’Alfonso de Liguori. Incontri – Spiritualità (per la storia della spiritualità nel Settecento). Valsele Tipografica, Materdomini, 1991.
Az együttműködést feszültségek is kísérték. A fennmaradt levelezés szerint Alfonz és Crostarosa között a lelki vezetés és az intézmény jövője körül nézetkülönbségek keletkeztek; egy Alfonztól Crostarosához írt levélben például megfeddi őt amiatt, hogy elhagyta Falcoiát mint lelki vezetőjét.Hernán Arboleda Valencia: „Regestum manuscriptorum Sancti Alfonsi in Archivo Generali Historico Redemptoristarum Romae”. Spicilegium Historicum Congregationis SSmi Redemptoris, 36–37 (1988–1989), 315–483, különösen a 361. tétel. Weiß szerint a későbbi életrajzok egy része e több szereplős alapítást szinte kizárólag Alfonz műveként mutatta be.
A férfi missziós kongregációt Alfonz 1732. november 9-én alapította Scalában, Falcoia irányítása mellett. Eredetileg a Legszentebb Üdvözítő nevét viselte, majd a pápai jóváhagyás után a Legszentebb Megváltó Kongregációja (Congregatio Sanctissimi Redemptoris) nevet használta. A közösség papokból és testvérekből állt, közös életet folytatott, és elsődleges feladatának a népmissziót, a katekézist és a lelkigyakorlatokat tekintette.
A kezdeti közösség instabil volt: több első társa távozott, miközben Alfonz a missziós cél, a közös élet és a szabályzat tartós formáját kereste. A következő években új házak létesültek Villa Liberiben (más forrásokban Villa degli Schiavi), Cioraniban, Paganiban, Delicetóban és Mater Dominiben. XIV. Benedek pápa 1749. február 25-én az Ad pastoralis dignitatis fastigium kezdetű brévével jóváhagyta a kongregációt; Alfonzot ugyanabban az évben élethosszig tartó általános elöljáróvá választották.
Az 1749-es pápai jóváhagyás mellett a Nápolyi Királyságban működő házak állami jogállása rendezetlen maradt. A királyi exequatur hiányában a pápai bréve és a szabályzat kánonjogilag meghatározta a kongregációt, a királyság világi jogrendjében azonban további engedélyezési kérdések maradtak. Az 1752-es királyi rendelkezés korlátozott állami biztosítékot adott a közösség működésére.
Püspöki szolgálata