Az Ayers Rock, más néven Uluru egy óriási homokkősziklatömb Ausztrália közepén, az Északi területen. A legközelebbi nagyobb település az innen északkeletre fekvő Alice Springs. Az Uluru és a Kata Tjuta (az Olgák) az Uluru - Kata Tjuta Nemzeti Park két legfontosabb látnivalója. Az Uluru az itteni őslakos pitjantjatjara és yankunytjatjara törzsbeliek szent helye. Több forrás, vízgyűjtő, sziklabarlang és ősi rajz található itt. Az Uluru a világörökség része.
Ausztrália sivatagos középső területén, közigazgatásilag az Északi Területen, Alice Springstől 450 km-rel délnyugatra található nagy, vörös monolit. Ausztrália fehérbőrű lakossága csak halott szívnek nevezi az Ayers-sziklát, minden megfejthetetlen titokzatosságával együtt inkább turistalátványosságként tekint rá. Ausztrália közepén élő őslakók egy része ma is elzarándokol ide vallási (és más) okokból. Az Uluru egyike a világ legszentebb helyeinek.
Neve A helyi pitjantjatjara törzsbeliek a sziklát a () néven emlegetik. Ennek a szónak nincs sem nyelvükben, sem a helyi dialektusban különösebb jelentése, viszont az Uluru Hagyományos Birtokosai családnévként használják.
1873. július 19-én William Gosse felfedező az itt tett látogatásakor Ayers-sziklának nevezte el az -t Dél-Ausztrália akkori főkormányzója, Sir Henry Ayers tiszteletére. Azóta mindkét elnevezés használatos, bár mostanáig a nem idevalósiak inkább az Ayers-szikla kifejezést használták.
1993-ban hivatalosan is elfogadták a kettős elnevezést, így mind az őslakók által használt eredeti, mind az angol szó megengedetté vált. 1993. december 15-én a hely Ayers Rock/Uluru néven az első olyan látnivaló lett az Északi területen, ami két nevet viselt. 2002. november 6-án az elnevezést megfordították Uluru/Ayers Rock formára az Alice Springsben található Regionális Turisztikai Egyesület kérésére.
Leírás Az Uluru Ausztrália egyik legismertebb nemzeti jelképe. A világhírű homokkősziklatömb 348 m magasan emelkedik a tengerszint fölé és legnagyobb része a talajszint alatt van, kerülete 9,4 km. Az Uluru és a Kata Tjuta hatalmas kulturális jelentőséggel bírnak a föld hagyományos birtokosai, az számára, akik turistákat vezetnek itt körbe, hogy beszéljenek nekik a helyi élővilágról, a bokrok nyújtotta élelemről, és az őslakosok területhez kötődő történeteiről. bélyegkép|középre|650px|Az Uluru látképe a magasból Az Uluru arról is híres, hogy a nap és az év különböző időszakaiban ideeső fény hatására úgy tűnik, mintha változtatná a színét. Ez különösen figyelemreméltó jelenség naplementekor, amikor egy rövid ideig vörösen izzani látszik a szikla. Bár ezen a félsivatagos területen elég ritka az eső, nedves időben az Uluru színe ezüstszürke, amelyen a fekete csíkokat a víz folyása nyomát kialakuló algacsíkok alkotják.
A Kata Tjuta, ami érdekes alakja miatt más néven Olga hegy, avagy Az Olgák néven említenek, egy másik szikla mintegy 25 km távolságban az Ulurutól. Annak érdekében, hogy a turisták elé a legszebb látvány táruljon pirkadatkor és estefelé is, különleges, autóval megközelíthető nézőhelyeket alakítottak ki.
bélyegkép|középre|650px|Az Uluru látképe alkonyatkor
Geológiája Az Uluru egy tanúhegy avagy szigethegy, amely egy eredetileg itt húzódó hegylánc maradványa.Young, David N.; Duncan, N.; Camacho, A.; Ferenczi, P.A.; Madigan, T.L.A. (2002). Ayers Rock, Northern Territory, Map Sheet GS52-8 (second edition). 1:250 000 Geological Map Series Explanatory Notes, Northern Territory Geological Survey. Az Ulurut több forrás monolitként említi, bár ez a kifejezés így nem egyértelmű a szó több jelentése miatt, ezért a geológusok inkább kerülik. Az Uluru figyelemreméltó sajátossága az egyöntetűsége, homogenitása, és hogy nem oszlopok jöttek belőle létre. Ezek a jellemzők hozzájárultak fennmaradásához, miközben a körülötte levő kőzetek erodálódtak. A régió földtani feltérképezésének és leírásának szempontjából a geológusok a szikla rétegeire támaszkodva kijelentik, hogy az Uluru az Amadeus medencét feltöltő üledékes kőzetek közé tartozik.
Összetétele bélyegkép|Uluru sziklaalakzatok Az Ulurut túlnyomórészt az arkóza nevű durvaszemcsés homokkőfajta kőzet alkotja, amelyre bőséges földpát és némi konglomerátum jelenléte jellemző. A sziklatömb átlagosan 50% földpátból, 25-35% kvarcból, és legfeljebb 25% kőtörmelékből áll. A földpát nagy része K földpát csupán kisebb rész plagioklász törmelék. A kavicsok általában 2–4 mm átmérőjűek, szögletesek; a finomabb szemcsés homokkő esetén a szemcseméret növekedésével csökken a szemcse finomsága. A sziklatörmelékekben található bazalt, illetve más helyeken bazalt helyett klorit és epidot tartalmúak ezek. A kimutatott ásványok elsősorban gránit alkotta forrásra utalnak, mint ahogyan a délre fekvő Musgrave block anyaga is ez. Viszonylag frissen ez a kőzet szürke színű, de a vastartalmú ásványok az időjárás oxidációs hatására a szikla külső felszínének rozsdavörös árnyalatot adnak. Az üledék lerakódására olyan jelenségekből következtethetünk, mint a hullámok mozgásának lenyomata, amelyek elemzése megerősítette az üledékes lerakódás elméletét.
Kora és eredete A Mutitjulu Arkóz feltehetően egyidős a Kata Tjuta konglomerátummal, és bár nem egyforma típusú kőzetek, mégis valószínűleg hasonlóképpen jöttek létre, azonban az Uluru fiatalabb a keletre fekvő Conner hegynél, és nem tartozik hozzá. Az Uluru rétegei majdnem vízszintesek, délnyugati irányban 85°-ban dőlnek, és legalább 2400 m vastagságúak. A rétegek a környező síkság alá süllyedve folytatódnak, és kétségkívül hatalmas kiterjedésűek a felszín alatt, de nem tudjuk pontosan mekkorák. A szikla eredetileg homok volt, amely hordaléklerakódásnak volt kitéve, de elkülönült attól a közeli főntől, amely a mai Kata Tjutát alkotó homokot, kavicsokat és köveket hordta. Mára magyarázatot leltek a Mutitjulu Arkóz és a tőle délre elhelyezkedő gránitrétegek hasonlóságára. A deli rétegek elődei sokkal nagyobbak voltak, mint a ma látható maradványok. Ezek a Petermann orogenezisként emlegetett hegyképződés során emelkedtek ki, amely a Neoproterozoikum vége és a kambrium eleje között (550-530 millió évvel ezelőtt) történt. A Mutitjulu arkóz keletkezését ugyanerre az időre teszik. Az alakzatot létrehozó arkóz homokkő szemcséi nem mutatnak méretbeli különbséget, nagyon kevéssé lekerekített az alakjuk, és a bennük lévő földpát viszonylag frissnek tűnik. Ez jellemző erre a kőzetfajtára, és a délre kiemelkedő gránithegyek viszonylag gyors eróziójára utal. A homokrétegek csaknem vízszintesen rakódtak le, de egy későbbi, 400-300 millió évvel ezelőtt a paleozoikumban lejátszódott úgynevezett Alice Springs orogenezis hegyképződési folyamat során függőleges irányban torlódtak. Olyan, nem megerősített teória is felmerült, miszerint a sziklát egy óriási kisbolygóbecsapódást követő kilométeres szökőár görgette ide (MAPCIS-elmélet).
Növény- és állatvilága bélyegkép|balra|feketelábú szirtikenguru (Petrogale lateralis) 46 őshonos emlősfaj ismeretes az Uluru régióban, amelyek közül a közelmúlt kutatásai szerint 21 él ma. Az k elismerik, hogy a fajok számának csökkenése hatással van az egészségre és a tájra. Támogatják a kihalt helyi állatok visszatelepítését, ezek közé tartozik a homoki lábastyúk, közönséges rókakuzu, bolyhos nyúlkenguru (Lagorchestes hirsutus) más néven mala, közönséges erszényesnyúl, üregásó patkánykenguru (Bettongia lesueur) és a feketelábú szirtikenguru (Petrogale lateralis).
A mulgara, az egyetlen veszélyeztetett emlősfajta, leginkább csak a homoksíksági területen fordul elő, az Uluru környékétől a park északi határáig, az Ayers Szikla üdülőterületig terjedő keskeny részen. Ugyanitt él a déli erszényesvakond, Woma piton (Aspidites ramsayi) és a nagy sivatagi szkink.
A park denevér populációja legalább hét fajt foglal magában, amelyeknek napközbeni alvóhelyre van szükségük az Uluru és a Kata Tjuta barlangjaiban és hasadékaiban. A denevérek többsége légi zsákmányra vadászik a sziklafal mintegy 100 méteres körzetében. A park rendkívül gazdag ízeltlábú faunával rendelkezik, amelyek közül 73 fajt kiemelten védettként tartanak nyilván. Négy béka faj szaporodik el az Uluru és a Kata Tjuta lábánál a nyári esőzéseket követően. A nagy sivatagi szkink szintén a veszélyeztetett fajok listáján szerepel.
Az nép továbbra is vadássza és összegyűjti a park elhagyatott területein és anguföld más részein élő állatokat. A vadászat a következő állatokra korlátozódik: vörös óriáskenguru, az ausztrál golyvás túzok, emu és a gyíkok (például az óriás varánusz és homoki varánusz).
A parkban található 27 emlősfajból hat nem őshonos: a házi egér, egypúpú teve, vörös róka, macska, kutya és az üregi nyúl. Ezek a fajok az egész parkban elterjedtek, legnagyobb számban mégis a nagy vízbőségű területeken fordulnak elő.
bélyegkép|Fák az Uluru lábánál Az Uluru - Kata Tjuta Nemzeti Park növényvilága az Ausztrália középső részén élő növények nagy részét bemutatja. A fajok közül számos ritkaság, és csak a parkban, illetve közvetlen környezetében fordul elő. Sok ritka és endemikus növény él az Ulurunál és a Kata Tjutánál.
A növénytársulások száma és szaporodása a rendszertelen esőzéseket követi. Néhány növény túléli a tüzet, mások szaporodása pedig kifejezetten a tűztől függ. A növények fontos szerepet kapnak a Tjukurpa álmo-spiritualitásban, és minden egyes fontos növényi táplálék tiszteletére létezik szertartás. Sok növényt az ősi lényekkel azonosítanak.
Az Uluru - Kata Tjuta Nemzeti Park flórája a következőképp csoportosítható: Punu – fák Puti – cserjék Tjulpun-tjulpunpa – virágok Ukiri - fűfélék
A fák, mint a mulga vagy a vérfa (Corymbia opaca) eszközök, például dárdahegyek, bumeráng és edények készítésére használatosak. A vérfa vörös kérge fertőtlenítő hatású, és köhögés, illetve megfázás esetén inhalálnak vele.
Számos ritka és veszélyeztetett növényfaj él a parkban. Többségük, akárcsak az Ophioglossum, csupán a sziklatömb lábánál fekvő nedves területeken élnek, ahol nagy a látogatók forgalma, és az erózió veszélye.
Az első európaiak érkezése óta 34 egzotikus növényfajt jegyeztek fel a parkban, amely a park teljes növényvilágának közel 6,4%-át teszi ki. Ezek közül néhány, mint az évelő Cenchrus ciliaris évelő fűféle, az erózió által pusztított területekre lett telepítve. Ez a rendkívül agresszív gyomnövény elterjedt a vízben és tápanyagban gazdag területeken. Néhány más fajt véletlenül hurcoltak ide az emberek és az autók.
A Commonwealth Department of Environment (a Nemzetközösség Környezeti Osztálya) honlapja szerint:
„Sok Tjukurpa, mint például a Kalaya (emu), a Liru (mérgeskígyó), a Lungkata (kéknyelvű gyík), a Luunpa (királyhalász) és a Tjintir-tjintirpa (barázdabillegető) útvonala érinti az Uluru-Kata Tjuta Nemzeti Parkot. Más Tjukurpa lények csupán egy adott területen élnek.”
„Kuniya, a woma piton, az Uluru sziklái között élt, ahol a Liru, a mérgeskígyó volt a zsákmánya.”
Éghajlata bélyegkép|Bozótélelem az Alice Springs Sivatagi Parkból A park évi átlagos csapadékmennyisége 307,7 mm, az évi középhőmérséklet 37.8 °C nyáron és 4,7 °C télen. Az eddig mért legmagasabb nyári hőmérséklet 45 °C a legalacsonyabb téli pedig -5 °C volt. Az ibolyántúli sugárzás általában szélsőségesen magas, átlagosan 11 és 15 közötti értékű.
A helyi őslakosok szerint öt évszak jellemző az éghajlatra: Piriyakutu (augusztus/szeptember) – az állatok táplálkozása, és az ehető növények virágzása Mai Wiyaringkupai (november/december) – a forró évszak, amikor az élelem kevesebb Itjanu (január/február/március) – hirtelen, váratlan viharok ideje Wanitjunkupai (április/május) – hűvös időjárás Wari (június/július) – hideg évszak reggeli fagyokkal
Mítoszok, legendák és az őslakosok hagyományai Az Uluru hagyományos Anangu tulajdonosai szerint :Commonwealth Department of Environment's Uluru webpage Hozzáférés ideje: 15 April 2008.