Somme-i csata (1916)

A somme-i csata vagy somme-i támadás néven ismert összecsapás, amelyet 1916. július 1. és november 18. között vívtak a nyugati fronton, az első világháború egyik legnagyobb csatája volt. Ez volt a háború egyik legvéresebb csatája, hiszen a két oldal veszteségei meghaladták az 1,5 millió főt halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban. A brit és francia szövetséges csapatok a Somme folyó völgyében 19 km széles arcvonalon kísérelték meg áttörni a német vonalakat. A csata megindításának közvetlen előzménye a verduni csata, ahol a németek igen nehéz helyzetbe hozták a franciákat. A Somme mentén indított támadástól a szövetségesek azt remélték, hogy jelentős német erőket von el Verdun ostromától és ezzel lehetőséget teremt a francia veszteségek pótlására. A somme-i csata veszteségei azonban még a verduni veszteségeket is meghaladták.

Az első világháború jelentős ütközetei közül a verduni lett a franciák nemzeti szimbóluma, míg a somme-i csata ugyanilyen szimbolikus értékkel bír a britek számára. A csata egyik legemlékezetesebb mozzanata az első nap, 1916. július 1-je volt, amikor a britek összesen fős veszteséget szenvedtek, köztük halottat – ez máig a brit hadsereg legsúlyosabb, egy napon elszenvedett veszteségének számít. A csata első napjaiban készített felvételek felhasználásával forgatták a The Battle of the Somme propagandafilmet, amely a háború során első alkalommal mutatta be teljes valóságában a brit közönségnek a lövészárok-hadviselés borzalmait.

Érdekesség, hogy német részről a csatában részt vett Adolf Hitler, aki a harcok során megsebesült.

A csata előzményei

A szövetségesek 1916-os katonai stratégiáját az 1915. december 6–8. között megtartott államközi konferencia határozta meg, amelyet a franciaországi Chantillyben rendeztek. A konferencia döntései értelmében egyidejű és nagyszabású támadásokat kellett indítania az oroszoknak a keleti fronton, az olaszoknak az Alpokban, valamint a brit–francia erőknek a nyugati fronton, ezzel lekötve a németek és szövetségeseik erőit minden hadszíntéren.

1915 decemberében a Brit Expedíciós Haderő parancsnokságát Sir Douglas Haig tábornok vette át, aki Flandriában akart támadást indítani, mivel a hadszíntér jóval közelebb lett volna a brit csapatok ellátását biztosító kikötőkhöz, és a támadás sikere esetén további kikötők kerültek volna a szövetségesek kezére a belga tengerparton. A kikötők elfoglalásával felszámolták volna a szövetségesek utánpótlási vonalait fenyegető német tengeralattjárók bázisait is.

Erről azonban Haig semmilyen formális megegyezést nem írt alá a szövetségesekkel és mivel a nyugati front hadműveletei során a brit haderő a francia parancsnokságnak volt alárendelve, alkalmazkodnia kellett a francia elképzelésekhez. Joseph Joffre tábornok, a francia főparancsnok 1916. januárban még beleegyezett, hogy a britek Flandriában indítsák a fő támadást, azonban februárban már a Somme folyó vonalától északra és délre található frontszakaszt jelölte ki a támadás fő helyszínének, ahol a brit és francia csapatok állásai találkoztak.

A somme-i csata még csak az előkészítési szakaszban volt, amikor 1916. február 21-én a németek megtámadták Verdunt. A francia hadvezetés elhatározta, hogy mindenáron megvédik a várost és ezért erőik nagy részét Verdun környékére csoportosították át, jelentős erőket vonva el a somme-i támadástól. Az ütközet megkezdésekor csak három hadtestet, a 6. francia hadsereg kötelékébe tartozó XX., az I. gyarmati és a XXXV. hadtest állt rendelkezésre.Doughty, Robert A. Pyrrhic Victory: French Strategy and Operation in the Great War. Cambridge, MA: The Belknap Press of Harvard University, 2005. p.291 A verduni csata egyre növekvő veszteségei láttán a somme-i csata célkitűzései is változtak: a német vonalak áttörése helyett egyre inkább a franciák tehermentesítése volt a cél, hogy némileg enyhüljön a francia vonalakra nehezedő nyomás Verdun környékén.Regan, Geoffrey. The Guinness Book of More Military Blunders (London: Guinness Publishing, 1993), p.154.

A brit hadvezetésen belül sem volt egyetértés a csata során követendő taktika tekintetében: a brit 4. hadsereg parancsnoka, Sir Henry Rawlinson tábornok lokalizált támadásokat és az így elfoglalt területek megtartását tűzte ki célul ("„bite and hold”"), míg Haig tábornok mindenáron ragaszkodott az általános és mindent elsöprő rohamhoz ("„decisive battle”").Regan, Geoffrey. The Guinness Book of More Military Blunders (London: Guinness Publishing, 1993), p.155.

Az első világháború kezdetén Európába küldött reguláris hadsereg, a Brit Expedíciós Haderő (BEF), hat hadosztálya az 1914-es és 1915-ös csaták során szinte teljesen megsemmisült. Az újonnan létrehozott brit hadsereg magvát a brit „Territorial Force” önkéntesei, illetve Herbert Kitchener hadügyminiszter felhívására toborzott önkéntesek („Kitchener's Army”) adták. A hadsereg létrehozása és kiképzése nyaktörő ütemben folyt, de ugyanilyen gyors volt a sereg irányító tisztek és főtisztek előléptetése is, amely sok esetben egyáltalán nem tükrözte a tisztek képességeit vagy rátermettségét. Maga a főparancsnok, Haig tábornok is a BEF egyik hadtestének volt parancsnoka, mielőtt átvette a brit I. hadsereg, majd pedig a teljes BEF parancsnokságát. A csata kezdetén a BEF 4 (később 5) hadseregből, összesen hatvan hadosztályból állt, de ezek jó része frissen vagy alig kiképzett újonc volt, akiket tapasztalatlan tisztek vezettek a csatába.Regan, Geoffrey. The Guinness Book of More Military Blunders (London: Guinness Publishing, 1993), pp. 155–6.

A csata kezdetének idejére véget ért a németek Fokker típusú repülőgépeinek (különösen a Fokker E.I vadászrepülőgépnek) fölénye a nyugati fronton és a Royal Flying Corps kivívta a légifölényt a somme-i csatatér körzetében. A csata kezdetén az RFC-nek összesen 185 repülőgépe állt szemben 129 német repülővel. A britek meglehetősen agresszív támadó taktikát folytattak, amely lehetővé tette, hogy felderítsék a frontot és információt gyűjtsenek a szövetséges tüzérség számára, ezzel egy időben igyekeztek megakadályozni a németek hasonló tevékenységét.

Német részről a hírszerzési adatok alapján már régóta várták a támadást a Somme körzetében, és mivel 1914 októbere óta jelentősebb harccselekményre nem került sor a frontnak ezen a szakaszán, bőven volt idejük jól kiépített, többszörösen tagolt lövészárokrendszer és mélyen a földbe ásott, a tüzérségi támadásoknak jól ellenálló fedezékek létrehozására.

A második albert-i csata (1916. július 1–13.)

right|thumb|225px|Újfundlandi katonák a támogató lövészárkokban, 1916. július 1. A csata első napja

A csata megkezdése előtt Péronne városától nyugatra június 24-étől 7 napig tartó tüzérségi előkészítésre került sor,Galántai, 301. o. amelynek során a britek 1,5 millió tüzérségi lövedéket lőttek ki, július 1-jén további negyedmilliót. Közvetlenül a csata előtt a britek 17, a német állások alá ásott aknát robbantottak fel, ezek közül a három legnagyobb egyenként 21 tonna robbanóanyagot tartalmazott.

Az első támadás végrehajtására 13 brit hadosztályt (11 hadosztályt a brit 4. hadsereg és 2 hadosztály a brit 3. hadsereg kötelékéből) jelöltek ki, míg francia részről a 6. hadsereg 11 hadosztálya vett részt a támadásban. Német oldalon a 2. hadsereg egységei védekeztek Fritz von Below tábornok parancsnoksága alatt. A brit–francia támadás tengelye az Albert – Bapaume között húzódó régi római út volt. thumb|right|225px|A „Hawthorn Ridge” alatt elhelyezett akna felrobbantása, 1916. július 1., reggel 7.20

A támadás megkezdését 1916. július 1-jén reggel 7.30-ra tűzték ki. 10 perccel a támadás megindítása előtt felrobbantották a „Hawthorn Ridge” alatt elhelyezett aknát – az időzítés kompromisszum eredménye volt, mivel az itt elhelyezkedő hadtest parancsnoka, Aylmer Hunter-Weston altábornagy biztonsági okokból több órával a támadás előtt akarta felrobbantatni az aknát. A műszakiak és más tisztek csak két perccel a támadás előtt akarták felrobbantani – 7. 28-kor robbantották fel a további 16 aknát (kivéve a Kasino Point alá elhelyezett aknát, amelyik elkésett). A támadásra kijelölt időpontban a brit tüzérség a németek második vonalát kezdte el támadni. A brit Darcy S. Hodgson tizedes volt az első, aki elhagyta a lövészárkot és megkezdte a támadást, amelyet John Masefield költő így írt le:

"…a nagymutató elérte a félórás jelet és a brit vonalak mentén egyszerre sípszó és kiáltások hangoztak fel. Az első hullám emberei kimásztak a mellvéden, sötétségben, kavarodásban, a halál jelenlétében és maguk mögött hagyva minden szépet és jót, előrenyomultak a senki földjén keresztül, hogy megkezdjék a somme-i csatát." John Masefield: The Old Front Line, 1917 A brit hadsereg gyalogsági egységei kb. 32 kilogrammos felszerelés súlya alatt nyögveEgyes vélemények szerint ez az adat tévedés és minden felszerelés – bakancs, egyenruha – súlyát is beleszámolták ebbe. és egyes esetekben csatasorba fejlődve, lassú ütemben közelítette meg a német állásokat.Gordon Corrigan könyvében (Mud, Blood and Poppycock, p. 274), így védelmezte ezeket a taktikai hibának tűnő döntéseket: A somme-i csata kritikusai gyakran hozzák fel a parancsnokok hozzá nem értésének példájaként, hogy ragaszkodtak a katonai parádékon megszokott alakzatokhoz. Corrigan szerint ennek semmi köze nem volt a parádéhoz, hanem azt akarták biztosítani, hogy az előrenyomulás során se veszítsék el a kapcsolatot az alárendeltjeikkel és hogy azok ne fáradjanak ki, mire elérik a német vonalakat. A másik mítosz a somme-i támadással kapcsolatban a katonák által cipelt felszerelés súlya és szükségessége. Gyakorlatilag a katonák teljes felszerelésének súlya, beleértve az egyenruhát, a bakancsot, a sisakot, a lőfegyvert és a szükséges lőszereket, valóban elérte a 32 kg-ot. A támadás előtt azonban a felszerelés nagyobb részét az árokban hagyták és csak egy kisebb csomagot kellett cipelniük. Ennek ellenére minden katonának magával kellett vinnie az árokásó felszerelést, néhány napi ellátmányt, gázmaszkokat, szögesdrótvágó szerszámot, 220 db tartaléklőszert, két kézigránátot és két (üres) homokzsákot. Ezen felül a támadás első hullámába beosztott századok 10 csákányt és 50 ásót is vittek az elkerülhetetlen lövészárok ásási feladatok végrehajtására. Ez sem volt kevés, és az első vonalbeli katonák mögött, a második hullámban támadók esetenként még ennél is többet cipeltek.Ennek oka, hogy nem volt elegendő csak elfoglalni az ellenséges lövészárkot, hanem azt meg is kellett tartani. A német lövészárok elfoglalása és megtisztítása után a katonáknak fel kellett készülni az elkerülhetetlen ellentámadás kivédésére. Ez azt jelentette, hogy a támadás során megrongálódott árkokat ki kellett javítani, a szögesdrótakadályokat át kellett helyezni és a hátországgal a kommunikációs kapcsolatokat ki kellett építeni (azaz lefektetni a tábori telefonok vezetékeit). A támadás során felhasznált lőszerek, gránátok utánpótlását, az erődítési munkálatokhoz szükséges eszközöket, vizet és élelmiszert is kellett szállítani és mindez szinte elkerülhetetlenné tette, hogy a katonák igen súlyos terheket cipeltek.