Pál első levele a thesszalonikaiakhoz

jobbra|bélyegkép|256px|Andrej Rubljov: Szent Pál

Pál első levele a thesszalonikaiakhoz vagy a tesszalonikieknek írt első levél az Újszövetség egyik páli levele, a második thesszalonikai levéllel együtt a makedóniai Thesszalonikében élő keresztény közösséghez címzett irat. A levél feladójaként Pál apostol, Szilvánusz és Timóteus szerepel, de a szövegben több helyen világossá válik Pál személyes, vezető szerepe. A történeti kutatás túlnyomó része a levelet Pál hiteles írásai közé sorolja, és általában Korinthoszban, Kr. u. 50–51 vagy 51–52 körül keletkezettnek tartja.Raymond F. Collins: „Első levél a tesszalonikieknek”, in Raymond E. Brown – Joseph A. Fitzmyer – Roland E. Murphy szerk.: Jeromos bibliakommentár II. Az Újszövetség könyveinek magyarázata, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2003, 299–304.

A levél a fennmaradt keresztény irodalom legkorábbi rétegéhez tartozik; sok újszövetségi bevezetés az Újszövetség legkorábban megírt könyvének tekinti. A galata levél, Jakab levele vagy ritkábban Máté evangéliuma korai datálását védő nézetek miatt a kérdés nem minden részletében lezárt, a mai kutatásban azonban az 1Tessz elsőbbsége széles körben elfogadott álláspont. Emiatt különösen fontos tanúja annak, hogyan hirdették az evangéliumot az első keresztény nemzedékben, kevesebb mint egy emberöltővel Jézus halála és feltámadása után. A levélben már felismerhetők olyan korai hitvallási formulák, mint Jézus halálának és feltámadásának összekapcsolása, valamint az a meggyőződés, hogy a feltámadt Krisztus szabadítja meg híveit az eljövendő ítélettől.Collins: „Első levél a tesszalonikieknek”, 303–304.

A levél fő tárgyai a thesszalonikaiak megtéréséért mondott hálaadás, Pál apostoli szolgálatának felidézése, a fiatal közösség megerősítése az üldöztetések között, az erkölcsi megszentelődésre és a testvéri szeretetre adott buzdítás, valamint az elhunyt keresztények sorsáról és Krisztus eljöveteléről szóló tanítás. A szöveg személyes hangú, mégis közösségi felolvasásra szánt apostoli levél: a végén Pál kéri, hogy az iratot „minden testvérnek” olvassák fel (1Tessz 5,27).

Címe és helye az Újszövetségben

A görög kéziratokban a levél címe rendszerint Πρὸς Θεσσαλονικεῖς Αʹ („A thesszalonikaiakhoz, első”), latinul Epistula prima ad Thessalonicenses. A magyar bibliafordításokban több címváltozat fordul elő: Tesszalonikaiaknak írt első levél, Első levél a tesszalonikieknek, Szent Pál apostol első levele a tesszalonikaiakhoz vagy Pál első levele a thesszalonikaiakhoz. A „thesszalonikaiak” és „tesszalonikiek” alak ugyanarra a közösségre utal; a város mai magyar neve többnyire Szaloniki, történeti formában Thesszaloniké vagy Tesszalonika.

A kanonikus sorrendben az irat a páli levelek között, a kolosszei levél után és a második thesszalonikai levél előtt található. A keresztény hagyomány a levelet a protokanonikus könyvek közé sorolta: kanonikus voltát az ókori egyházban nem övezte olyan vita, mint néhány később általánosan elfogadott újszövetségi iratét. A rövid levél az 1. századi egyház életéből nem dogmatikai értekezésként, hanem egy konkrét közösséghez intézett lelkipásztori írásként ad képet.

Szerzőség, egység és keletkezés

Pál, Szilvánusz és Timóteus

A levél első mondata három feladót nevez meg: „Pál, Szilvánusz és Timóteus a thesszalonikaiak egyházának az Atyaistenben és az Úr Jézus Krisztusban” (1Tessz 1,1). Szilvánusz az Apostolok cselekedeteiben szereplő Szilással azonosítható; a jeruzsálemi közösségből ismert keresztény munkatárs volt, aki Pál második missziós útján kapcsolódott az apostolhoz. Timóteus Pál fiatalabb munkatársa, bizalmas küldötte és későbbi levelezőtársa volt. A három név nem puszta formai dísz: az Apostolok cselekedetei szerint is Pál, Szilás és Timóteus együtt működött Makedóniában, és a levél többször többes szám első személyben idézi fel a thesszalonikai missziót.Collins: „Első levél a tesszalonikieknek”, 306–307.

A szöveg ugyanakkor Pál saját hangját is megőrzi. A 2,18-ban az általános többes számból egyes számba vált: „el akartunk menni hozzátok, én, Pál, egyszer is, másszor is”. A 3,5-ben ismét személyes formában szól aggodalmáról. E jelenség alapján a levél apostoli munkaközösség nevében írt irat, amelyben Pál a meghatározó szerzői tekintély. A levélben Pál nem nevezi magát apostolnak. Ezt rendszerint azzal magyarázzák, hogy a közösséghez fűződő kapcsolata közvetlen és szeretetteljes volt, ezért nem kellett tekintélyét külön címként hangsúlyoznia; emellett a feladónevek közös felsorolása sem kívánt külön rangmegjelölést.

Hitelesség és korai tanúságok

A levél páli szerzőségét az ókori keresztény hagyomány egyöntetűen elfogadta. A szöveg ismert volt a 2. századi egyházban: a Muratori-töredék a páli levelek között tartja számon, Ireneusz, Tertullianus és Alexandriai Kelemen is hivatkozik rá, és szerepelt Markión páli levélgyűjteményében is.James F. Driscoll: „Epistles to the Thessalonians”, in The Catholic Encyclopedia, Robert Appleton Company, New York, 1912. A levél kanonikus elfogadottságát erősíti, hogy a későbbi kánonlisták és zsinati felsorolások a páli levelek közé sorolták.

A 19. századi kritikai kutatásban, főként a tübingeni iskola körében, voltak kísérletek a levél hitelességének kétségbevonására. Ferdinand Christian Baur és néhány követője a levélben kevésbé fejlettnek látott teológiát vagy egyes történeti részleteket nem tartotta összeegyeztethetőnek Pál későbbi leveleivel. Ezek az érvek a későbbi kutatásban nem bizonyultak meggyőzőnek. A levél nyelvezete, személyessége, eszkatológiai gondolkodása, valamint a korai külső tanúságok miatt a páli szerzőséget ma csak kivételesen vitatják.Collins: „Első levél a tesszalonikieknek”, 302–303. A levél esetleges részletkérdésekről folytatott vitái sem változtatnak azon, hogy a szöveg a legkorábbi, hiteles apostoli hagyomány egyik hordozója: közvetlen páli szerzőség esetén Pál saját hangját, szerkesztési hipotézisek esetén is a páli misszió nagyon korai emlékezetét őrzi.

A levél egysége és a 2,13–16 kérdése

A levél egységével kapcsolatban több részletkérdés merült fel. Egyes kutatók úgy vélték, hogy a kanonikus 1Tessz két korábbi levél egybeszerkesztéséből jött létre, mások az 5,1–11 vagy a 2,13–16 eredetiségét vitatták. A két levélre bontó elméletek többféle felosztást javasoltak, de nem alakult ki olyan egységes modell, amely széles körben elfogadottá vált volna. W. G. Kümmel és más bevezetésszerzők komoly ellenvetéseket fogalmaztak meg az ilyen szerkesztési hipotézisekkel szemben.

Az egységviták egyik irodalmi kiindulópontja a kettős hálaadás jelensége. A páli levelekben rendszerint a bevezető részben található nagy hálaadás; az 1Tessz-ben azonban az 1,2–10 után a 2,13-ban újabb, önálló hálaadó formula kezdődik. Egyes irodalomkritikai elméletek ezt a kettősséget két korábbi levél nyomának tartották. A legtöbb magyarázó szerint azonban a második hálaadás jól illeszkedik a levél érvelésébe: Pál először a közösség megtéréséért és példájáért ad hálát, majd külön kiemeli, hogy az apostoli igehirdetést Isten igéjeként fogadták be.

A legtöbbet vitatott rész a 2,13–16, amelyben Pál a júdeai keresztény közösségek szenvedésével hasonlítja össze a thesszalonikai hívek üldöztetését, és élesen beszél azokról a zsidó ellenfelekről, akik akadályozták az evangélium hirdetését a pogányok között. Többen későbbi betoldást láttak benne, részben a hangnem, részben a 2,17 és 2,12 közti lehetséges folytonosság, részben pedig az „Isten haragja” kifejezés értelmezése miatt. Más kutatók szerint a szakasz ellen felhozott érvek inkább teológiai vagy ideológiai természetűek, mert kézirati bizonyíték nincs a hiányára, és a prófétai-apokaliptikus nyelvezet nem idegen Pál korai gondolkodásától.Collins: „Első levél a tesszalonikieknek”, 303, 320–321.

A szakasz értelmezésénél lényeges, hogy Pál nem modern etnikai vagy faji értelemben beszél a zsidókról. A vita a korai zsidó-keresztény közeg belső, vallási természetű konfliktusaihoz kapcsolódik: Jézus és a próféták elutasításának motívuma megtalálható a zsidó prófétai hagyományban és az Apostolok cselekedeteiben is. A szakasz hangvétele éles, de nem választható el Pál más kijelentéseitől, különösen a Róm 9–11-től, ahol Izrael kiválasztottságáról, Isten hűségéről és a pogánykeresztények alázatának szükségességéről ír. Emiatt a 2,13–16-ot történeti üldözési helyzethez, nem pedig általános zsidóellenes programhoz kell kapcsolni.

A megírás helye és ideje

A levél belső adatai szerint Pál a thesszalonikai misszió után Athénből Timóteust küldte vissza a közösséghez, majd Timóteus jó hírekkel tért vissza hozzá. Az Apostolok cselekedetei szerint Timóteus és Szilás Makedóniából Korinthoszba érkeztek Pálhoz (ApCsel 18,5). Ez alapján a levél keletkezési helyeként általában Korinthoszt jelölik meg. Egyes kéziratok végén későbbi felirat Athént említ, de ez feltehetően abból a téves következtetésből ered, hogy Timóteus athéni küldetésekor vitte volna a levelet. A szöveg szerint azonban a levél Timóteus visszatérése után íródott.Driscoll: „Epistles to the Thessalonians”, The Catholic Encyclopedia, 1912.

A datálás Pál második missziós útjának kronológiájához kapcsolódik. A legtöbb bevezetés Kr. u. 50–51 vagy 51–52 körülre teszi a keletkezést. A korinthoszi tartózkodás időrendjéhez fontos támpont a Gallió akhájai prokonzulságára utaló felirat, amely Pál korinthoszi működését az 50-es évek elejére helyezi. A levél tehát alig néhány hónappal a thesszalonikai közösség megalapítása után íródhatott, amikor Pál még élénken emlékezett a városban töltött időre, és a közösség hite is friss, sérülékeny helyzetben volt.Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez, Szent István Társulat, Budapest, 1995, a thesszalonikai levelek bevezetése.

Történeti háttér

Thesszaloniké városa

Thesszaloniké Makedónia egyik legfontosabb városa volt. A települést Kasszandrosz alapította Kr. e. 315 körül az ókori Therma helyén, és feleségéről, Nagy Sándor féltestvéréről nevezte el. Miután a rómaiak Kr. e. 168-ban legyőzték a makedón királyságot, majd Kr. e. 146-ban Makedónia provincia lett, Thesszaloniké a térség politikai és igazgatási központjává vált. A város Kr. e. 42 után, Octavianus támogatása nyomán, szabad városi rangot nyert, ami saját helyi intézményeket és viszonylagos önkormányzatot jelentett.Collins: „Első levél a tesszalonikieknek”, 299–300.

A város gazdasági jelentőségét kikötője és a Via Egnatia biztosította. Ez az útvonal az Adriai-tenger térségét kötötte össze a Balkánon át Kis-Ázsia felé vezető kereskedelmi és katonai útvonalakkal. A forgalom kozmopolita lakosságot vonzott: görögök, rómaiak, keleti származású kereskedők és jelentős zsidó közösség élhetett a városban. Az Apostolok cselekedetei kifejezetten zsinagógát említ (ApCsel 17,1–2). A régészeti adatok a város sokszínű vallási világáról tanúskodnak: jelen voltak egyiptomi kultuszok, mint Ízisz és Szerápisz tisztelete, valamint a római állami kultusz és a császárkultusz formái is.

A városi környezet megmagyarázza a levél több jellegzetes témáját. A bálványoktól az élő és igaz Istenhez való megtérés (1Tessz 1,9) nem elvont gondolat volt, hanem társadalmi következményekkel járó vallási döntés. A keresztények kivonulása a város kultikus és társasági hálózataiból feszültséget kelthetett családi, gazdasági és közéleti kapcsolataikban. Thesszaloniké szabad városi státusza és jóléte a római rendhez való lojalitással is összefüggött; ezért a császárkultusz vagy a városi kultuszok elutasítása a pogány szomszédok szemében nem pusztán magánvallási választásnak, hanem a közösségi hűség megbontásának is tűnhetett. A levél ezért egyszerre buzdít hűségre és józan, rendezett életre: a közösségnek úgy kellett megőriznie új identitását, hogy a „kívülállók” előtt is tisztességesen éljen (1Tessz 4,12).

A thesszalonikai közösség alapítása