A Led Zeppelin brit rockegyüttest 1968-ban alapította Jimmy Page gitáros, Robert Plant énekes, John Paul Jones basszusgitáros és John Bonham dobos. Aktív időszaka hivatalosan 1968. október 4. – 1980. december 4. közé esik, valójában azonban 1968 augusztusa és 1980. szeptember 25. között működtek együtt. A tagok a Led Zeppelin pályafutása alatt nem készítettek szólólemezeket, időnként dzsemmeléseken vettek részt, vagy felvételeken működtek közre barátaikkal. Az együttes a teljes fennállása alatt ugyanazokból a tagokból állt.
A korai albumaikon jellemzően a blues-, folk- és pszichedelikus hatásokat integrálták az elektromos hangzással, ezzel egyedi megszólalást hozva létre. Bár a kritikusok annak idején még eléggé vegyesen fogadták az albumaikat, rajongótáboruk folyamatosan nőtt. Az 1970-es években rengeteg nagy sikerű koncertet adtak világszerte.
Zenéjük sokszínű, blues- és hard rock- mellett folk-, rockabilly-, funk-, reggae- és soul-elemek fedezhetők fel benne, sokan az első heavy metal együttesnek tartják. Nyolc sorlemez, egy dupla koncertalbum és egy koncertfilm fémjelzi a zenekar tizenkét éves munkáját az aktív években. Bonham 1980-as halála után gyakorlatilag azonnal feloszlottak, és már csak egyetlen, a működés egészét reprezentáló, korábban felvett, de kiadatlan anyagot tartalmazó albumot állítottak össze. Az Egyesült Királyságban egyetlen kislemez sem jelent meg albumaikról, mert azokat sérthetetlen egésznek tartották. Nem csak az albumokat önmagukban, hanem az azokon szereplő dalok sorrendjét is. (Amerikában a kiadójuk a tagok beleegyezése nélkül jelentetett meg kislemezeket.)
A Led Zeppelin egyike a könnyűzene legsikeresebb és legelismertebb együtteseinek. Világszerte mintegy 300 millió albumot adtak el, ebből csak az Egyesült Államokban 111 milliót. Korai alkotásaik kemény, gitárvezérelt hangzásával a hard rock és heavy metal stílus legelső képviselői közt voltak, hatásuk a műfaj egészére döntő jelentőségű. A Rolling Stone magazin „az 1970-es évek legnagyobb együttesének” nevezte, a Rock and Roll Hall of Fame szerint „olyan befolyással voltak az 1970-es évekre, mint a Beatles az 1960-as évekre”. Máig a Led Zeppelin az egyetlen együttes, melynek az összes albuma felkerült a Billboard Top 10 listájára. 1975-ben rekordot döntöttek azzal, hogy az összes addig megjelent lemezük fent volt egyszerre az amerikai toplistákon. A VH1 zenecsatorna 100 Greatest Artists of Hard Rock listáján a Led Zeppelint sorolta az első helyre.
2007. december 10-én az együttes három tagja újra együtt zenélt az Ahmet Ertegün emlékére rendezett koncerten, a londoni The O2 arénában.
A Led Zeppelin jelenség A Led Zeppelin sok tekintetben az 1970-es évek legnagyobb hatású rockzenekara. A rockzene menedzselésétől a megakoncertek rendezéséig példát adott a műfajnak. Minden albumuk önálló hangzásvilágú és stílusú, ugyanakkor albumon belül is változatos. Ezt a fajta gazdag hangzásvilágot azonban saját korukban a kritika inkább hibának vélte. Minden egyes újabb albumot a megelőzőhöz hasonlítottak, és kifogásolták a másságot. Legkirívóbb példái ennek a két utolsó album, amelyek egyértelműen rossz kritikát kaptak megjelenésük alkalmával. Ma már tudható, hogy ezek közül a Presence a hard-rock egyik legmaradandóbb albuma.
Jimmy Page, teljes nevén James Patrick York Page (húros hangszerek általában, így gitár, slide-gitár, tamburin, mandolin); Robert Plant, teljes nevén Robert Anthony Plant (ének, szájharmonika), John Paul Jones; eredeti nevén John Baldwin (basszusgitár, mandolin, slide-gitár, billentyűs hangszerek, zongora, mellotron, farfisa); John 'Bonzo' Bonham, teljes nevén John Henry Bonham (dob és egyéb ütőhangszerek), valamint menedzserük, Peter Grant; így öten alkották azt a jelenséget, amelyet Led Zeppelinnek neveznek.
A menedzser irányában megnyilvánuló végtelen bizalomra jellemző, hogy az együttes és ő soha nem kötöttek írásban szerződést. Grant egyedülálló érdeme, hogy a kezdeti nagy promóciós turnék után „fiait” hagyta nyugodtan dolgozni, sosem erőltette rájuk elképzeléseit, a zenébe nem szólt bele. Mindenben az ő érdekeiket védte, és ha úgy látta jónak, akár a bevételkiesést is felvállalta. 1975-ben egy olyan egymillió dolláros szerződést utasított el, amely egyetlen koncertre vonatkozott volna.
A zenészek kiegészítették egymást, miközben egyéniségük is megmaradt. A gitárjáték virtuóz, az ének egyéni és karizmatikus, a basszusgitár mindig alapos és hihetetlenül pontos, a dobok pedig önfeledten tördelték szét a lágyabb számokat is. A virtuozitás, a precizitás, az improvizatív készség, a játékosság, a súlyos riffek és lágy dallamok keverékeEzek a jelzők a kritikák visszatérően használt jelzői a Led Zeppelin, amely tulajdonságokat a koncerteken is hozni tudták. Senki sem tolta előtérbe magát, és nem is vonta ki magát a közös teljesítményből. „A három hangszeres együtt vágtatott át az újabb és újabb témákon, szakaszokon, riffeken és ritmusokon, hogy más oldalról is megmutassák az adott zenét, hogy tempót váltsanak, hogy az adott szám játszi könnyedséggel kezelt, alapvető zenei felépítményét tengernyi változattal díszítsék.” Prince azt nyilatkozta, hogy a Led Zeppelint azért szereti, mert minden számuk más színű. Az improvizációs készség mindig is jellemzője maradt a zenekarnak, sosem játszottak kétszer ugyanúgy bármit is. Az ekkori rockzenekarok között nagy ritkaságszámba ment az a szoros együttműködés, amely Jones és Bonham játékát jellemezte, erre pedig azért volt szükség, mert rájuk épült minden. „Akkoriban nagyon ott kellett lenni a szeren. Különösen a rögtönzött részeknél, mert amit játszottunk, állandóan változott. Nagyon kellett egymás utalásaira figyelnünk. Fontos volt a szemkontaktus. Úgy tűnt, Page mindig a padlót nézi, de valójában mindig egymás kézmozgását figyeltük… A közönség meg csodálkozott: hát ezt hogyan csinálták? Hát csak úgy, hogy figyeltünk egymásra.” (Jones)
Az együttes sikerének egyik titka a tagok rendkívül szoros barátsága, a zenekar belső kohéziója, amit így fogalmaztak meg ők maguk még a '70-es évek első felében: John Bonham: „Egyes bandák túlságosan össze vannak zárva és a legenyhébb dolgoktól is szétrobbannak. Mi éppen annyira vagyunk összezárva, amennyire kell. Nálunk soha nem fordulhat elő, hogy valaki elejt egy mondatot, és mindenki szét akar széledni.” Robert Plant: „Nagyon szerencsések vagyunk, mert az idő múlásával egyre lelkesebben játszottunk. Zenei szempontból egyáltalán nem érzünk fáradtságot vagy fásultságot… A zene összetart minket.” Jimmy Page: „Nincs semmiféle zenei féreg a Led Zeppelinben, amely bomlasztaná. Változatosság uralkodik, nagy szabadság, és egyik zenésznek sem kell korlátozni a szabadságát. A mi bandánkban mindenki tisztel mindenkit… El sem tudom képzelni, hogy szétváljon a banda.” Peter Grant: „Az együttes mindig együtt marad, amíg élvezik a fiúk a közös muzsikálást.”A négy idézet közös forrása:
Chris Charlesworth, a Melody Maker újságírója ezt írta 1972-ben róluk: „Nincs szükség összehasonlításokra. Nincs szükség arra, hogy azt mondjuk: Page jobb, mint bárki más. Page gitározik, Bonham dobol, Jones basszusozik és orgonál, Plant énekel. És mindezt nagyon jól teszik.”Közli:
„A gondosan összecsiszolt csapatban természetes belső egyensúly uralkodott, a tagok keményen dolgoztak együtt és egymásért, mindenkinek megvolt a maga szerepe.”
Története The New Yardbirds bélyegkép|jobbra|200px|Jim McCarty, a Yardbirds dobosa 2008-ban bélyegkép|jobbra|200px|Chris Dreja 2008-ban bélyegkép|jobbra|200px|Jimmy Page, aki összehozta a Led Zeppelint A Led Zeppelin története a Yardbirdsszel kezdődött. Jimmy Page neve már 1964-ben felmerült, amikor Eric Clapton távozott, de Page akkoriban Tom Jones stúdiófelvételein dolgozott, ezért Jeff Becket ajánlotta maga helyett. 1966. június elején Paul Samwell-Smith, a basszusgitáros hagyta el a csapatot, ezért Page újra képbe került, és ekkor már Beck hívta meg, annak ellenére, hogy a Yardbirds menedzsere figyelmeztette: őrültséget csinál, ha egy hozzá hasonló kvalitású gitárost hív maga mellé.
Basszusgitárosként csatlakozott tehát a zenekarhoz. Beck viszont azt szerette volna, ha Page szólógitározik, ezért Chris Dreja ritmusgitáros megtanulta használni a hangszert, és cseréltek. Page ezután Jeff Beck mellett a zenekar második szólógitárosa lett. Page kísérletező kedve már ekkor megmutatkozott, hiszen ő volt az első angol rockgitáros, aki szitárral próbálkozott a „For Your Love” című számban, a Beck’s Boleróban pedig tizenkét húros gitáron játszott. Ez a stúdiófelvétel volt az első alkalom, amikor a John Entwistle helyett beugró session-zenésszel, John Paul Jonesszal játszott együtt, aki felajánlotta, hogy a jövőben szívesen dolgozna Page-dzsel.
Beck egy supergroup alapítását tervezte Page-dzsel és a Who „ritmusszekciójával” – Keith Moon dobossal és John Entwistle basszusgitárossal. Énekesnek Donovant vagy Steve Winwoodot akarták szerződtetni. A zenekar sohasem alakult meg, de 1966-ban ez a projekt vette fel a Beck's Bolerót, ami Beck 1968-as Truth című albumán jelent meg.
Beck 1966 októberében kivált a zenekarból; a Yardbirds belefáradt a folyamatos turnézásba és lemezfelvételekbe, egyre közelebb került a feloszláshoz. Állandó problémájuk volt az énekes posztja, amelyre Steve Marriottot akarták felkérni, de nem vállalta, mert épp akkor a Small Faceshez szegődött. Beck állandóan túlzásba vitte az improvizációt, ami önmagában nem lett volna baj, de társai szerint ezt kiszámíthatatlanul tette, majd 1966. október végén végleg kilépett. Page, akit társai ez időben Mr. Cool néven neveztek, első számú gitáros lett, és egyes későbbi Page-interjúk szerint a névhasználat joga is őt illette meg. Ezt azonban Dreja cáfolta, szerinte ő volt a Yardbirds régebbi (sőt alapító) tagja, ezért a Yardbirds név csakis rajta keresztül maradt meg. Valójában egyik álláspont sem fedi a valóságot: 1965-ben Yardbirds Ltd. néven szabályos szerződést kötöttek, hogy minden akkori tagot egyenlő részben illet meg a névhasználat joga.
A – Beck szerint – katasztrofális menedzselés 1967 januárjában új utakat vett, amikor Peter Grant vette át az irányítást. Igaz, a korábbi menedzser úgy távozott, hogy miközben Grantnek a menedzselési jogot, a Yardbirds felvételi és produkciós jogait Mickie Most RAK Productions nevű cégének adta el. A dologban az volt a szerencsés momentum, hogy Grant és Most jó barátok voltak, sőt közös irodában dolgoztak. Grant azonnal azt a taktikát kezdte alkalmazni, amit később a Led Zeppelinnel vitt sikerre: nagy szabású ausztráliai és ázsiai turnéra indította csapatát. Page ezen a turnén használt először hegedűvonót a gitár megszólaltatásához.
1967 júniusában az Amerikai Egyesült Államokban megjelent a Yardbirds nagylemeze, amelynek egyik számában Mickie Most kifejezett kérésére John Paul Jones basszusgitározott. Ezen található a White Summer című alkotás is, amelyből később Page a Black Mountain Side-ot alakította ki. A Shapes of Things nyitó akkordjai a Song Remains the Same-hez hasonlítanak, és hallható egy hegedűvonóval előadott gitárszóló is.
A Yardbirds végül is hibás menedzseri koncepciónak esett áldozatul. Mick Most álláspontja az volt, hogy egy zenekar azért ad ki kislemezeket, hogy felkerüljön a listákra, az ellenkező esetet kudarcként kell értékelni. Ezért a Yardbirds kislemezeire a slágergyanús, de gyenge számokat tették fel, míg a hatásos szerzemények felvételei a stúdiók polcain porosodtak. A rossz koncepcióból és a téves minőségmegítélésből az jött ki, hogy a kislemezek sorra buktak meg. Peter Grant ezzel szemben ez időben már úgy gondolta, hogy ha egy zenekar nem ad ki kislemezeket, akkor nem is bukhat meg, és ez a felfogás a Led Zeppelin sikertörténetében végig a sajátja maradt.