bélyeg|A vártemplom ún. Tételkapuja ma, Lutherstadt Wittenbergben bélyeg|A nevezetes kiszegezést ábrázoló ólomablakok, Speyer emléktemplomán bélyeg|A 95 tétel a vártemplom portálján, Wittenberg Luther Márton 1517-ben írt vitaindító dokumentumát „95 tétel” megnevezéssel a protestáns reformáció kirobbantójaként tartják számon. Vitaindító központi téma a megtérés, a bűnbánat, és hogy az egyház igazi kincse az evangélium. Ilyen biblikus alapokról közelíti meg az akkoriban igen aktuális kérdést, a búcsúcédulák árusítását, és hogy a püspököknek és a pápának mire lehet és mire nem lehet hatásköre.
Levelezésekből tudjuk, hogy a 95 tétel keletkezése idején, a kezdetekben Luthertől távol állt bárminemű szakadás gondolata. Luther és környezete által kezdeményezett teológiai viták végül mégis elvezettek a nyugati kereszténység ma is fennálló felekezeti megosztottságához. Protestáns oldalon az összlétszámában legnagyobb két felekezet az evangélikus és a református.
Keletkezése és terjedése A 95 tétel keletkezése formailag egy alkalmi tiltakozás egy akkor aktuális kérdés kapcsán.
A 95 tétel keletkezése tartalmilag viszont messze túlmutat egy alkalmi tiltakozáshoz szükséges érvek gyors, alkalmi összeállításán. A 95 tétel ereje éppen abban van, hogy csak formailag egy alkalmi tiltakozás, de tartalmilag közzéteszi Luther rendszeres teológiai felismeréseit, lásd részletesebben az életrajzban.
Philipp Melanchthon írása szerint Luther 1517. október 31-én a wittenbergi Schlosskirche (vártemplom) kapujára szögezte ki a 95 tételt. Ezt néhány tudós megkérdőjelezte, mert korabeli feljegyzés nem létezik róla,Iserloh, Erwin. The Theses Were Not Posted. Toronto: Saunders of Toronto, Ltd., 1966 ez a hirdetésmód azonban szokásban állt már a korabeli egyetemeken is,Helmar Junghans, "Luther's Diary," in The Cambridge Companion to Martin Luther, ed. Donald K. McKim (New York: Cambridge University Press, 2003), 26 és a templomajtók afféle hirdetőtáblaként funkcionáltak akkoriban is és ma is. Egy nemrég megtalált írás, Georg Rörer, Luther titkárának feljegyzése megerősíteni látszik a közismert történetet. Benjamin Hasselhorn, Mirko Gutjahr: Und es gab ihn doch! Den Thesenanschlag.
Luther a biblikus alapokra helyezett kritikájával és reform gondolataival első lépésben a klérushoz fordult, de érdemi eredmény nem született. Luther ezek után kezdte nyilvánosabban terjeszteni a gondolatait, először a 95 tétel formájában, amit Nürnbergben, Lipcsében és Bázelben ki is nyomtattak. Ezt számos röpirat követte Luther, környezete és vitapartnereik tollából.
A kinyomtatott röplapok jelentős részét kereskedők és utazók a saját útjuk során terjesztették. Így nemsokára az egész Németországban és határain túl is ismertté váltak. Európa népét nem érte váratlanul a 95 tétel tartalma, mert az azt megelőző korszakban már voltak biblikus és hitvalló alapon álló ébredési kísérletek. A reformáció igénye benne volt a levegőben, csak a megfelelő rendszeres teológiai alapozás hiányzott. Luther ezt dolgozta ki. Így igen rövid idő alatt földrajzilag is és társadalmilag is széles körben elterjedt, nagy népszerűségre tett szert minden társadalmi rétegben.Edwards, Mark. Luther: A Reformer for the Churches. Philadelphia: Fortress Press, 1983
1520 júniusában X. Leó pápa kiadott egy enciklikát, az Exsurge Domine kezdetűt, melyben kiközösítette Luthert az egyházból, elítélte a tételeit, elrendelte könyveinek megsemmisítését.Catholic Encyclopedia Catholic Encyclopedia Martin Luther, newadvent.org
Tartalmi kerete és alapja bélyeg|A 95 tétel másolata a wittenbergi vártemplomban A 95 tétel nem 95 hosszan kifejtett különböző tétel, hanem többsége egyetlen hosszabb mondat, némelyik tétel esetleg két-három mondat. A tételek nem önállóak, hanem feltételezik, hogy az adott sorrendben olvassák őket, és az egyes tételeken a környező tételekhez viszonyítva gondolkodnak, vitatkoznak.
A bevezető egy tipikus hirdetési, ügyrendi szöveg: „Az igazság kiderítése és igyekezetétől indítva, megvitatásra kerülnek az alábbi tételek Wittenbergben, tisztelendő Luther Márton atya … … … elnökletével. Ezért kéri, hogy akik nem jelenhetnek meg ezeket velünk élőszóban megvitatni, tegyék meg távolból, írásban.”
A tartalmi keretet az első tételben idézett megtérési felhívás és az utolsó tétel utáni biblikus záradék adja.
Az első tétel a Máté evangéliuma 4. részének 17. verséből („Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa”) idézi, hogy „Térjetek meg!”.
Az utolsó tétel utáni biblikus záradék pedig: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, mint a Jézus Krisztus”, ami Pál első korinthusi levele 3. részének 11. verse. És végül a gyakran alkalmazott Soli Deo gloria (legtöbbször csak: S. D. G.), azaz „Egyedül az Istené a dicsőség”.
A tartalmi keret, a tartalmi váz, minden egyes korban húsba-vágó kérdésként, az adott kor nem-hívő hatalmasságainak érdekeit is súlyosan sérti.
A nyitásként elhangzó „Térjetek meg” sem könnyű falat, mert „Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Pál levele a rómaiakhoz 7. fejezetének 21–24. verse)
A középkori kiváltságok világában új hangot jelentett a tételek szava, amikor minden ember Isten előtti egyenlőségét hirdette. Isten maga adja a bűnbocsánatot. Ezek a szentírási igazságok hosszú időszakon át nem voltak hallhatók az egyházban, helyettük a pápai hatalomról szóló tanítást hirdették.
Luther a Szentírás középponti tanításának védelmében lépett fel. Az 5. tétel kimondja: A pápa nem enged és nem is engedhet el semmiféle büntetést, csak azt, amit maga, vagy a kánonok rendelkezése alapján kiszabott. A búcsúcédulák árusítása csak a jéghegy csúcsa. Maga a 95 tétel látszólag főleg ezzel foglalkozik. A 6. tétel szerint: A pápa nem bocsáthat meg egy vétket sem, legfeljebb kihirdetheti és megerősítheti Isten bocsánatát. Ezzel Luther máris ellent mondott a búcsú fogalmának, a pápai büntetés-elengedések elméletének. A pápa nem gazdálkodhat Krisztus és a szentek kincstárával s nem adományozhatja azokat senkinek sem. A bibliai és apostoli bűnbocsánat minden emberi közbenjárás nélkül, pápai hatalom nélkül hirdette Isten bűnbocsánatáról szóló evangéliumot. Istennek ez a kegyelmes üzenete, igéje az, ami hirdeti a bűnbocsánatot. A 62. tétel így szól: Az egyház kincse valójában Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma. Ebben a vallástételben éri el a 95 tétel csúcspontját. Itt találta meg Luther a keresztyén hit és élet középpontját, és egyben itt vált nyilvánvalóvá a kibékíthetetlen ellentét is a magát Isten hatalmába helyező pápaság és a Szentíráshoz való hűség között.
A tételek Amikor Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus azt mondta: „Térjetek meg!” – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen. Ezt az igét nem vonatkoztathatjuk a bűnbánat szentségi gyakorlására, azaz a bűnvallásra és a jóvátételre, ami a papok közreműködésével történik. De nem is vonatkoztathatjuk kizárólag csak a belső bűnbánatra, mert a szív töredelme mit sem ér, ha nem hozza magával külsőleg a bűnös mivoltunk elleni sokoldalú halálos küzdelmet. Ez a gyötrődő küzdelem tehát mindaddig tart, míg az ember gyűlöli vétkes önmagát (ez az igazi belső bűnbánat), vagyis a mennyek országába való bemenetelig. A pápa nem akar senkit mentesíteni és nem is mentesít a jóvátevő bűnhődéstől, hanem csak attól, amit saját illetékességében vagy az egyházi jogszabályok szerint maga rótt ki. A pápa nem bocsáthat meg másként egyetlen vétket sem, csak azáltal, hogy azt Istentől megbocsátottnak jelenti ki és fogadja el. Viszont kétségkívül megbocsáthatja az ő számára fenntartott eseteket: ezek semmibevétele esetén a vétkesség kétségkívül megmarad. Isten senkinek nem bocsátja meg vétkét anélkül, hogy egyszersmind alá ne vetné a megalázkodót mindenben a helyette eljáró papnak. A bűnbánati egyház-jogszabályok csak az élőkre érvényesek, és azok szerint haldoklókra semmit sem szabad kiróni. Ennélfogva jót tesz velünk a Szentlélek a pápa által, mikor (a pápa) a rendelkezéseiben mindig kivétellé teszi a halál óráját és a szükséghelyzetet. Képzetlenül és hibásan járnak el azok a papok, akik a haldoklóktól egyházjogszabály szerinti bűnbánati teljesítményt követelnek a purgatóriumban. Bizonyosnak tűnik, hogy azt a konkolyt, hogy az egyházjog szerinti jóvátevő bűnhődést át lehet változtatni purgatóriumbeli bűnhődésre, akkor hintették el, mikor a püspökök aludtak. Régente az egyház által meghatározott büntetéseket nem a feloldozás után, hanem a feloldozást megelőzően szabták ki, hogy ezzel próbára tegyék a töredelem őszinte voltát. A haldoklók halálukkal mindenért megfizetnek, és az egyházjogi szabályok számára már halottak, joggal illeti meg őket az azoktól való feloldás. A haldoklóban lelki épségének és szeretetének tökéletlensége szükségképpen nagy félelmet támaszt, annál nagyobbat, minél tökéletlenebb volt. Ez a félelem és borzadás magában is elég (hogy mást ne mondjak) a purgatóriumi szenvedést előidézni, mivel a reménytelenség borzalmával határos. Láthatjuk, hogy a pokol, a purgatórium és menny úgy különbözik egymástól, mint reményvesztés, a kétséggel küzdés és a biztonság. Látható, hogy a lelkeknek a purgatóriumban arra van szükségük, hogy mind félelmük fogyjon, mind szeretetük szaporodjék. Nem látszik bizonyítottnak sem érvekkel sem szentírási helyekkel, hogy (a purgatóriumban lévő lelkek) kívül lennének a szeretetet kiérdemlő vagy azt fokozó állapoton (Isten irgalmán). De az sem látszik bizonyítottnak, hogy legalábbis mindnyájan biztosak és biztonságban vannak boldogságra jutásuk felől, jóllehet mi ebben teljesen bizonyosak vagyunk. Tehát a pápa a minden bűnhődés teljes elengedésén nem egyszerűen minden bűnhődés elengedését érti, hanem csak az általa kiróttét. Tehát tévednek azok a búcsúhirdetők, akik azt mondják, hogy a pápa bűnhődés elengedése ez embert minden bűnhődéstől feloldja és megmenti. Éppenséggel semmit nem enged el a purgatóriumban levő lelkeknek, amit ebben az életben kellett volna az egyházi jogszabályok szerint teljesíteniük. Ha valaki egyáltalán megkaphatja minden bűnhődése valamilyen elengedését, akkor biztos, hogy ezt csak a legtökéletesebbek kaphatják meg, tehát igen kevesen. Természetesen az emberek legnagyobb részét becsapják, amikor nagy hanggal, minden megkülönböztetés nélkül ígérik meg nekik a bűnhődés feloldását. Amilyen hatalma van a pápának a purgatórium felett, ugyanolyan hatalma van bármely püspöknek vagy lelkésznek a maga püspökségében, illetve gyülekezetében. Nagyon jól teszi a pápa, hogy a (purgatóriumban lévő) lelkeknek nem a kulcsok hatalmával ad elengedést, (amivel (ott) nem rendelkezik), hanem közbenjáró könyörgés által. Emberi balgaságot hirdetnek, amikor azt mondják, hogy mihelyt a ládába dobott pénz megcsörren, a lélek azonnal a mennybe száll. Csak annyi bizonyos, hogy a ládában megcsörrenő pénz által nagyra nőhet a haszonlesés és a kapzsiság. Az egyház közbenjáró szolgálatának eredményessége azonban egyedül Isten jó tetszésétől függ. Ki tudja, hogy vágyódik-e minden purgatóriumban lévő lélek arra, hogy őt onnan kiváltsák? A legenda szerint sem Szeverinusz, sem Paszkálisz (pápák) nem igényelték ezt. Senki sem biztos a maga töredelmének valódisága felől, még kevésbé a következmény: a teljes elengedés felől. Amilyen ritka az igazán bűnbánó ember, épp olyan ritka az igazán elengedést nyerő, vagyis nagyon ritka. Örök büntetést kapnak tanítóikkal együtt, akik a búcsúcédulákkal biztonságban hiszik magukat az üdvösségük dolgában.